Hőseink számára az elkövetkező órák meglehetősen unalmasan teltek. Csupán a vasárnap reggeli itatáskor voltak kissé izgatottak, de ez fölöslegesnek bizonyult, mert a néger kissrác a leghalványabb érdeklődést sem mutatta a szalmában letargikusan heverő foglyok iránt. Ezzel azonban nem értek véget a komplikációk, mert bár a szőrzetük ígéretesen növekedett, lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy azért még maradnak rajtuk fehéren világító pucér bőrfelületek.
– Hát igen… egyvalamit figyelmen kívül hagytunk, srácok – állapította meg gondterhelten Morgan. – Rodrigót azért nézték minden további nélkül gorillának, mert fekete a bőre. Mi viszont képtelenek leszünk este tízig akkora szőrt növeszteni, ami kompenzálná azt a hátrányos tulajdonságunkat, hogy fehér a bőrünk.
Erről a „hátrányos tulajdonságról” annak idején Martin Luther Kingnek és Nelson Mandelának lett volna néhány keresetlen szava, de ez hőseinket jelen helyzetükben csöppet sem érdekelte.
– Ez most akkor azt jelenti, hogy hiába volt minden? – érdeklődött elkeseredetten Smily.
– Dehogyis, Johnny! – vigasztalta a kis lengyel. – Mr. Al-tarabulsi és a testőre igen jót fog röhögni hétfő reggel a dizájnunkon.
Mielőtt azonban búskomorság vehetett volna erőt a társaságon, Rebecca megnyugtatta őket, hogy a hajfestékből arra is fog jutni, hogy befeketítsék vele az arcukat, illetve egyéb pucér testfelületeiket.
Este nyolckor útitársnőjük elővette a manikűrollóját, és hozzáfogott, hogy „gorillás” fazonúra alakítsa rabtársai frizuráját. Később a fiúk viszonozták neki ezt a gesztust, sőt, Morgan a szőr– és hajfestésben is segítségére volt, persze szigorúan csak azon testrészek vonatkozásában, amelyeket önmagán nem érhetett el. Aztán hozzáláttak a fehéren világító bőrfelületek befeketítéséhez, melynek során kiderült, hogy Rebecca számításai bizony nem váltak be a mennyiséget illetően, ex-sofőrjük morózus arcára ugyanis már nem jutott a hajfestékből.
– Na, jól nézek ki! – állapította meg szomorúan Smily, erősen túlbecsülve aktuális külalakját. – Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire el fog keseríteni, ha valaki nem tud befeketíteni… Pont engem, akihez a fekete szín hosszú ideig hivatalból hozzátartozott…
Mielőtt a volt hullaszállító végleg magába roskadt volna, a már egyáltalán nem szőke hölgy elővette a szemöldökceruzáját, és aprólékos gonddal kikészítette Johnny arcát.
– Na, most már tényleg úgy nézel ki, mint egy gorilla – biztatta Kowalski a művelet végeztével. – Hát még ha a karórádat is volnál kedves lecsatolni.
– Csodálatos… – suttogta Smily áhítatos mosollyal. – Nagyon köszönöm, kisasszony…
Kizártnak tartom, hogy az evolúció során akadt volna ember, aki ennyire örült volna annak, hogy ha csak egy rövid időre is, de visszaminősülhet majommá.
Az elkövetkező fél órát leginkább az egymáson való gondtalan röhögéssel múlatták. Rodrigó is csatlakozott hozzájuk a maga hangtalan nevetésével, bár az egészből tulajdonképpen semmit sem értett. De mivel ez az állapot már napok óta fennállt nála, nem fárasztotta az agyát logikus magyarázat keresgélésével.
Háromnegyed tízkor újból levették a ruháikat, kissé szégyellősen, mert ekkor már elkerülhetetlen volt, hogy az ellenkező neműek is meglássák egymást. A legnehezebb talán Rodrigót volt meggyőzni, hogy szabaduljon meg kertésznadrágjától és kopott úszógatyájától. De végül is a szőrzet már megfelelő védelmet nyújtott az ellen, hogy igazán meztelennek érezzék magukat.
A ruhákat, a kiürült whiskysüveget és Rebecca táskáját elrejtették a szalmában, aztán összekucorodtak a ketrec közepén, és izgatottan várták a fejleményeket.
Pontban tíz órakor egy teherautó motorjának hangjára lettek figyelmesek, majd kinyílt a hodály ajtaja, és néhány rakodómunkás kinézetű pasas lépett be rajta. Csatárláncba álltak és felpakoltak egy csomó kisebb ládát és ketrecet a platóra. Közben az egyikük egy szállítólevéllel a kezében sétálgatott a helyiségben, majd megállt Kowalskiék előtt, és szúrós tekintettel benézett a rácson. Hőseinknek már ekkor is jelentősen megemelkedett a vérnyomása, akkor pedig már szinte a torkukban dobogott a szívük, amikor a gyanúsan bámuló fickó elkiáltotta magát:
– Srácok, gyertek csak ide egy kicsit!
Csupán néhány másodpercig tartott, amíg az egész brigád a ketrecük elé gyűlt, de a jobb sorsra érdemes társaság tagjainak mindez egy örökkévalóságnak tűnt. Smily érezte, amint elönti a hideg veríték, és zavarában vakarózni kezdett. A többiek is idegesen mocorogtak, már alig várták, hogy a nagydarab fickó szóljon végre valamit, akármi is legyen az. Nos, ez egykét idegtépő pillanat után meg is történt:
– Nézzétek csak azt ott, amelyik vakarózik! Szerintetek nem pont olyan, mint a mi derék Richardunk?
Hatalmas röhögés fogadta a vaskos tréfát, egyedül a derék Richard nem méltányolta a bejelentést. Még hőseinknek is kedvük lett volna felszabadultan felnevetni, de ettől, érthető okból, visszatartották magukat. Akkor könnyebbültek meg végleg, amikor a mókás fickók nekiálltak, hogy az ő ketrecüket is felgurítsák a platóra egy rámpa segítségével.
Nem sokkal az elindulás után Smily izgatottan felegyenesedett:
– Valami zajt kéne csapni, hogy megálljanak.
– Majd ha kiérünk a sztrádára – intette le Kowalski. – Addig ülj vissza nyugodtan, Johnny.
