Természetesen fogalma sem volt róla, hogy nem élestölténnyel lőttek rá. Szilárd meggyőződése volt, hogy a kopasz kisöreg érte utol, s ennek következtében életének jelentős, de korántsem szívderítő eseményei kezdtek leperegni lelki szemei előtt, melyek végeztével derék barátunk magában elbúcsúzott a földi léttől, majd hangtalanul összecsuklott.
Amikor magához tért, egy teherautó platóján találta magát, és módfelett meglepte, hogy a túlvilágon is alkalmazásban állnak ilyesféle szállítási eszközök. De nem volt sok ideje, hogy ezen morfondírozzon, mert éppen megérkeztek valahová, és neki le kellett szállnia a járműről. Kótyagos fejjel pislogott körbe, s közben bosszúsan állapította meg, hogy a mennyország bejáratánál bizonyára rossz részleghez irányították az autót, hiszen mindenfelé csak gorillák voltak láthatóak. Egyre inkább elkeseredés lett úrrá rajta, mert el sem tudta képzelni, vajon kinél kell reklamálni a műhiba miatt, és egyáltalán hogyan tudja majd előadni a panaszait, afelől ugyanis voltak némi kétségei, hogy a spanyol süketnéma jelbeszéddel maradéktalanul érvényesülni lehetne ezen a kevéssé bizalomgerjesztő helyen.
Mielőtt a kedves olvasó végképp egy jópofa gyengeelméjűnek könyvelné el Rodrigót, közrebocsátom, hogy a kábítólövedék hatásának egyre gyorsabb múlásával mégiscsak képes volt összerakni az események mozaikjait, olyannyira, hogy végül már többé-kevéssé világos volt előtte a helyzet: őt, mivel az egyelőre megmagyarázhatatlan szőrnövekedés miatt megszólalásig emlékeztet egy gorillára, bizonyára valamelyik állatkertbe szállították. Nem sokáig örülhetett azonban a helyes diagnózisnak, mert „fajtársai” egyre hevesebb érdeklődést tanúsítottak becses személye iránt.
Ezen megnyilvánulások közül a legenyhébb eset az volt, amikor egy barátságos nőstény megpróbált kurkászni hősünk „bundájában”, de amikor nem talált semmit, közönyösen továbbállt. Ennél valamivel félelmetesebb volt, amikor egy heves ifjonc erejét fitogtatva hintázni kezdett az ágakon, egyre közelebb manőverezve magát ahhoz a fához, melynek tövében Rodrigó pislogott riadtan, majd minden eszközzel megpróbálta rávenni derék barátunkat, hogy csatlakozzon hozzá játszótársnak a nyaktörő légtornászmutatványok előadásában.
A nicaraguai menekült ettől érthető okok miatt mereven elzárkózott, s minden bökdösés, rángatás ellenére a biztonságosabbnak vélt talajon maradt. Hátát a fatörzsnek vetette, lábait felhúzva kissé összegömbölyödött, és szorosan megkapaszkodott egy kiálló gyökérben. Ezt a pózt csak akkor adta fel, amikor észrevette, hogy a csapat legtermetesebb hímje közelít felé. Nem okozott gondot megállapítani a monstrum nemét, mert jól láthatóan éppen kibontakozóban volt hatalmas erekciója. Barátunk ekkor – felmérve az erőviszonyokat – kevéssé hősies módon menekülésre szánta el magát, villámgyorsan felpattant és eliramodott a drótkerítés felé.
Itt azonban kellemetlen meglepetés érte: az acélhálót megérintve fájdalmas áramütést érzett, aminek hatására mintegy két métert ugrott hátra, majd hanyatt fekve elterült a földön. Az óriási hím közben odaért hozzá és ijesztő melldöngetésbe kezdett, mialatt Rodrigó testileg-lelkileg elkészült a legrosszabbakra, s a pozitív gondolkodás jegyében megpróbálta azzal vigasztalni magát, hogy ha ezt egyáltalán túléli, a jövőben minden bizonnyal sohasem lesznek székrekedési problémái. A monstrum azonban váratlanul elbizonytalanodott, és miután módszeresen végigszagolgatta a szőrös négert, utálkozó arckifejezéssel visszavonult fajtársai körébe.
Már ez a tény is optimizmussal töltötte el hősünket, akkor pedig végképp visszatért az életkedve, amikor a kerítés túloldalán egy állatgondozó kinézetű fickót pillantott meg. Nyomban fölegyenesedett, és buzgón mutogatni kezdett az illető felé, megpróbálva értésére adni, hogy ő tulajdonképpen egy ember, és ilyeténképpen semmi keresnivalója nincs a villanyárammal bebiztosított szögesdrót mögött. A sokdioptriás szemüveget viselő férfi arckifejezéséből egy pillanatra úgy látszott, mintha megértette volna a jelbeszédet, majd egy időre eltűnt, hogy aztán egy nagy fürt banánnal térjen vissza, amit néhány szeretetteljes szó kíséretében átdobott a kerítésen:
– Nesze, Zuzu, egyél! Biztosan megéheztél az elmúlt napokban.
Rodrigó világéletében utálta a banánt, de talán mondanom sem kell, hogy nem elsősorban emiatt vette el a kedvét a pasas reakciója.
A szóban forgó szemüveges férfinak egyébiránt, bár a Haraldson-féle kutatóbázis dolgozója volt, vajmi kevés köze volt az ott folyó etológiai kísérletekhez, ugyanis nem tudományos munkatársként, hanem afféle gondnokként állt a cég alkalmazásában. Abban az időpontban, amikor Rodrigót beszállították, egyedül ő tartózkodott az állattelepen, tekintettel arra, hogy minden használható ember – Haraldson profeszszorral az élen – az elcsatangolt gorillát kereste a szélrózsa minden irányában. Nagy megnyugvással vette tudomásul, amikor az előkerült „Zuzut” a teherautó beszállította, csupán azért nézett kicsit furcsán a vadőrökre és a tűzoltókra, mert észrevette, hogy az alélt állatra egy kopott fürdőnadrágot húztak.
„Micsoda prűd népség!” – gondolta megrökönyödve. – „Ráadásul éppen itt, a szexuális szabadság szülőhazájában!”
De nem volt sok ideje a morfondírozásra, aláírta az átvételi okmányokat, megköszönte a hatóságoknak az állhatatos munkát, aztán visszament a portásfülkébe, hogy körbetelefonálja az állatkísérleti telep expedícióit és lefújja a további kutatást. Később elsétált a szögesdróthoz, hogy a már ismertetett módon elkeserítse derék barátunkat egy adag banánnal, majd visszasietett a szolgálati helyére, mert újra érkezett néhány autó a bejárathoz.
