Mindannyian a hölgy által jelzett irányba fordították a tekintetüket, s megkönnyebbülve pillantották meg Rodrigót a baloldalt elterülő tisztáson, amint egy farönkön állva egy alsóbb ág után nyújtózkodott, s amikor elérte, boldogan rágcsálta a rajta nőtt leveleket.
– Szegény, milyen éhes lehet – sajnálkozott Smily. – Én legalábbis mindig megéhezem, ha ideges vagyok…
– Elölről közelítsük meg – adta ki az ukázt Kowalski. – Tudjátok, hogy nem hall. Ha hirtelen előbukkannánk a háta mögül, nagyon megijedne.
Mindannyian egyetértően bólogattak, aztán elindultak a szőrös nicaraguai menekült felé.
– Hová lett a fürdőnadrágja? – töprengett félhangosan Johnny, amikor valamelyest megközelítették illegális bevándorló barátjukat.
– Biztosan leszakította róla egy faág menekülés közben – találgatott a kis lengyel. – De az is lehet, hogy ő maga dobta el, mert felfogta, hogy különös ismertetőjel lehet. Nem hülye ez a Rodrigó, csak süketnéma – dicsérte a beosztottját, azonban a vétlen feltaláló nyomban belefojtotta a lelkesedést:
– No igen… a tetőtől talpig szőrös külső önmagában nem elég feltűnő jelenség – jegyezte meg cinikusan.
Jellemző módon a társaság egyetlen nőtagja nem az úszónadrág hiányával volt elfoglalva, hanem inkább azzal a „többlettel”, ami az említett ruhadarab helyén mutatkozott.
– Uraim, nem is mondták, hogy a barátjuknak ekkora férfiassága van! – kiáltott fel csodálattal vegyes elképedéssel a hangjában, s ez újabb döfést jelentett Bill egyre féltékenyebb szívébe.
– Miért mondtuk volna? – álmélkodott őszintén Smily. – A nevét elárultuk, nem? Vagy maguknál a bemutatkozás keretében mindjárt az intim méreteket is közölni szokták?
– Egyébként pedig mi magunk sem tudtunk róla – tette hozzá Kowalski, akit szintén meglepett a fent említett körülmény.
Mivel mindannyiukat a deréktáji látványosság kötötte le, sajnálatosan kevés figyelmet fordítottak egy fentebb található testrészre, nevezetesen az arcra. Mással aligha magyarázható, hogy hőseinknek nem ütött szöget a fejében, vajon jöttük láttán nicaraguai barátjuk miért nem rohan eléjük boldog mosollyal, és vajon miért van az, hogy eme jogosan elvárható viselkedés helyett inkább szigorúan összeráncolja a homlokát és agresszív ösztöneiről árulkodva előreszegezi alsó állkapcsát…
Az előző sorokból nyilván kiderült a kedves olvasók számára, hogy az a bizonyos “illető”, akivel Kowalskiék összetalálkoztak az erdei tisztáson, nem süketnéma barátjuk, hanem az igazi gorilla. Azonban máris el kell keserítenem azokat, akik valamiféle horrorisztikus folytatásban reménykednek. A vérfagyasztó dráma elmaradt, mert a jobb sorsra érdemes társaság szerencséjére az utolsó utáni pillanatban történt valami, ami nyilvánvalóvá tette a félreértést. A közelben ugyanis lövés dörrent, aminek hatására mindannyian megijedtek. Ebben persze még nem lenne semmi rendkívüli, abban viszont már igen, hogy „Rodrigó” is összerezzent, és idegesen a zaj irányába fordította a fejét. Ez volt az a másodperc, amikor világossá vált számukra, hogy a becserkészett szőrös illető nem lehet az ő süketnéma barátjuk.
Smily, aki ekkor már szinte közvetlen testközelben volt a gorillához, éppen barátságos hátbavágásra lendítette a karját, de a fent említett közjáték hatására a keze megállt a levegőben, valamint azt a biztatónak szánt kijelentését is magába fojtotta, hogy „Nyugalom, öregfiú, most már nem lesz semmi baj”. Egy szemvillanás alatt felfogta ugyanis, hogy ez a közlemény elvesztette az aktualitását, hiszen semmi ok a nyugalomra, sőt, éppenséggel most van csak baj igazán. (A kijelentése egyébként Rodrigó esetében is értelmetlen lett volna, az ismert körülmény miatt.) A karját óvatosan visszahúzta a gyanúsan morgó állat irányából, majd villámgyorsan eliramodott az autó felé.
A többiek is hasonlóképpen cselekedtek, de sajnos nem mindenkinek sikerült hibátlanul kivitelezni ezt a manővert. Rebecca ugyanis megbotlott egy farönkben, és elvesztette az egyensúlyát, majd egy furcsa piruettet leírva hanyatt fekve terült el a földön. Ki tudja, talán a tudatalattija figyelmeztette, hogy nem lenne szerencsés védtelenül hátat fordítani a gorillának. Az viszont biztos, hogy a mögötte szaladó Morgan tudatosan nem akart rátaposni, így aztán – mivel irányváltoztatásra már nem volt módja – tigrisugrással kísérelt meg átszökkenni kedvesén. A művelet sikerült is, azzal az apró malőrrel, hogy Bill barátunk éppen a levegőben úszott, amikor a kókuszlikőrös flakon kicsúszott a kezéből, és pontosan Rebecca ölébe pottyant.
Tulajdonképpen ez volt az a momentum, ami nem sokkal később megoldotta a veszélyes helyzetet. Az utánuk rohanó gorilla ugyanis a rémülettől megdermedt szőke hölgy előtt megtorpant, hosszasan bámulni kezdte, s ezalatt egyre barátságosabbá váltak a vonásai. Végül, néhány idegtépő perc után, karját a Rebecca ölében fekvő flakon után nyújtotta, amely meglehetősen emlékeztette arra a cumisüvegre, amiből kölyökkorában a Haraldson-féle állattelep gondozónője táplálta. Hősnőnk végre visszanyerte lélekjelenlétét, és az egyre szelídebb főemlős felé nyújtotta a tejfehér műanyag palackot, előzőleg persze villámgyorsan lepattintva a kupakját.
