A Monostorból ugyan kilépett két igen fontos ember, de odabenn a harcosok felajzása még nem ért véget. Csak annyi történt, hogy egyelőre a főpapnál valamivel szerényebb beosztású személyek vették át a celebrálást. Zsatar főpap azért kívánt négyszemközt elbeszélgetni Uvon padréval odakinn, mert még nem volt alkalma részletesen kikérdezni, amióta visszatért a körükbe a fővárosból, és ez a nagy hodály zajos miliőjében nem is lett volna lehetséges.
– Mondd, amit tudsz – szólította fel a kis kopaszt a főpap, miután elsétáltak a főbejárattól, és lassan megkezdték a terjedelmes épület megkerülését. – Minden részlet érdekel. Mi történt? Mit mondott? Szó szerint ismételd.
Uvon padre megszokta már, hogy a főpap szinte állandóan rövid mondatokban, pattogó parancsszavakkal beszél. Ezt betudta egyrészt a társadalmi rangjának – mégiscsak Osmosis legmagasabb egyházi méltóságát viselte –, továbbá előrehaladott korának, és nem utolsósorban tüdőbetegségének, amely nem tette lehetővé, hogy hosszú, összetett mondatokban fejtse ki közlendőjét, mert sosem volt ehhez elég levegője.
A padre azonban nem volt tüdőbeteg, így folyamatosan és részletesen elmesélhette, miféle információkra tett szert a vigalmi negyed kocsmájában attól az embertől, aki a legfőbb kapcsolatát jelentette a Kormányzói Hivatal személyi állományában.
– Szerfölött boldog voltam, hogy beért a régi vetés, és Neridea katonáiban sokkal erősebb a királypártiság, mint hogy ezt a semmirevaló kormányzót szolgálják – idézte fel végül Uvon. – Amikor nemrég megérkeztem közétek, csak arra volt időm, hogy odaintsek neked, kegyelmes uram, hogy nyugodj meg, minden a tervek szerint és a legjobb úton halad. Hiszen az egybegyűltek már türelmetlenkedtek, ezt magam is érzékeltem. Fontosnak tartom még a…
Úgy tűnt, egyelőre nem derülhet ki, mit tart még fontosnak a padre, mert ekkor váratlanul egy holttestbe botlottak a Monostor udvarán. Vagy talán nem is a holttest szó a legmegfelelőbb, amely leírja azt az állapotot, ami egy emberből megmarad, miután két jól megtermett kutya azt határozza el, hogy ezt az illetőt darabokra kell marcangolni.
– Istenek az égben! – jajdult fel Zsatar főpap, és annyira a látvány bűvöletébe került, hogy csupán a felkiáltás idejére nézett fel az égboltra, utána újra a szanaszét heverő földi maradványokat kezdte vizslatni. A következő pillanatban fel is emelt a földről egy fém övcsatot, majd egy tenyérnyi bronzjelvényt is, és elgondolkodva forgatta őket, egészen addig, amíg a mellette álló kis kopasz el nem kezdett rivalogni:
– Itt az ellenség! Lebuktunk! – kiáltozta eszelősen a padre.
Zsatar mélységes megvetéssel nézett Uvonra:
– Te tényleg ennyire? Ostoba vagy? Milyen ellenség?
– De hiszen széttépték a testőrt! – jajongott szinte sírva a kis kopasz.
– A kutyák. Tették – lihegett a főpap. – Gondold végig! Ha betör. Ide. Az ellenség. Akkor a kutyák. A testőrt tépik? Szét?
És már folyt a víz a homlokáról, annyira lihegett.
Uvon ellenben lecsitulni látszott, és hevesen pislogva gondolta át a vallási főméltóság szavait.
– Igazad lehet, kegyelmes uram – szólalt meg, már sokkal csöndesebben. – A kutyák a betolakodót tépték volna szét, nem a testőrt, aki lényegében a parancsolójuk volt… De hát miért csinálták ezt ezek a jószágok? Eddig olyan hűségesek voltak!
– Mert eljövel az ítélet napja – emelte fel karjait Zsatar, és a szemében olyan tűz lobbant, amely megmagyarázta, hogyan tudott egyszuszra kimondani egy ilyen hosszú közleményt. – Holnap! Minden! Beteljesedik!
A fanatikus főpap elméjében immár minden világos volt. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy az istenek az ő pártjukat fogják a köztársaság elleni harcban. Szentül hitte, hogy az olimpia megnyitójának másnapján győzedelmesen vonulhatnak be a fővárosba, hiába csak ezerötszáz főt számlál a szedett-vedett hadseregük.
Semmit sem számít, hogy csak ezerötszázan vannak. Ennyi ember is elegendő ahhoz, hogy a leégett főváros népe melléjük álljon. Elég egy szikra, egy hangos kezdeményezés, hogy az épületek után lángba boruljon a köznép lelke is, és a királyság dicsőséges korának visszaállításáért tűzbe menjen Osmosis szigetének egész lakossága. A fővárosban történt események híre majd futótűzként terjed vidéken is, és onnantól kezdve nem lesz, aki elfojthatná a fellobbanó tisztítótüzet!
Márpedig a tisztítótűz fellobbanásának pillanata eljött. Ezt Zsatar most már a lehető legvilágosabban látta maga előtt. Minden jel arra mutat, hogy az istenek is elérkezettnek látják az időt, miszerint az égi igazságszolgáltatás végre újra teret nyerjen Evilágon, és visszatérjen Osmosis földjére az isteni rend.
Ilyen jel volt számára az is, hogy ezt a behemót testőrt széttépték a kutyák. A főpapnak már jó ideje tudomása volt arról, hogy a nagydarab katona alkalomadtán birkák között keres érzéki örömöket magának, de igazából soha nem foglalkoztatta, hogy miért tesz ilyesmit. Egyáltalán, már régóta nem foglalkoztatta semmi, ami a hivatása szerint a feladata lett volna. Nem akart segíteni, vigasztalni, nevelni vagy tanítani, már rég nem akart jó gondviselője lenni a gyülekezetének. Csakis a mások feletti befolyás érdekelte, és a királyság eszményének bűvöletében élt. Saját személyében akarta egyesíteni az egyházi és világi fennhatóságot, és ezáltal megalapozni Osmosis új uralkodócsaládjának hatalmát. Azt remélte, hogy ha a terve sikerül, akkor talán a fia is visszatér a szigetre, aki hosszú évekkel ezelőtt megtagadta őt. És a tékozló fiú segítségével létrejöhet az új dinasztia, amelyik ezer esztendőn át uralkodni fog Osmosis népe fölött.
Most pedig ott állt a vértől festett fűben, és már az sem zavarta, hogy a sarujára húscafatok tapadnak. Régóta nem érzett ehhez hasonlatos magabiztosságot. Az istenek ideje immár eljött, ehhez kétség sem férhet. És ő lesz az, aki eme égi igazságszolgáltatás élére áll idelenn, ebben a rút árnyékvilágban, és beteljesíti a magasabb rendű hatalmak szándékát.
Márpedig az istenek igazságot akarnak, erre utal az is, hogy például ezt a birkákkal üzekedő hitvány ázalagot kegyetlenül megbüntették. Igazuk is van. Pusztuljon el egész Osmosisban a semmirevaló csőcselék, és térjen vissza végre egy tisztább és egyértelműbben körvonalazható világ, ahol mindenki tudhatja, hol a helye, és ahol világos határok különítik el a nemeseket a rabszolga aljanéptől, a kiválasztottakat a közrendűektől, a sokra hivatottakat a feláldozható tömegektől. Erre való Osmosis tisztítótüze, és a holnapi felvonulás!
– Jól vagy, kegyelmes uram? – zökkentette ki a merengésből Uvon padre szerény és alázatos kérdése.
Zsatar kinyitotta a szemét, aztán átfogta a kis kopasz vállát:
– Menjünk odébb – javasolta, és Uvon csakhamar azt vette észre, hogy alig száz lépés után már ott állnak egy barakk előtt.
– Haladj be – noszogatta a főpap, miután kitárta az ajtót előtte, Uvon pedig módfelett elcsodálkozott ezen az udvarias gesztuson, és mivel ez merőben szokatlan volt, kezdett rosszat sejteni.
Odabenn aztán gyanakodva pislogott a barakk két lakójára, akik most keltek fel a priccsükről. Egyszerű darócruhában heverésztek eddig, mint két ájtatos tagja Osmosis egyházának, de amikor meglátták, hogy kik nyitottak be az ő szerény hajlékukba, rögtön üzembe helyezték magukat, és mintha egy rég megbeszélt parancsnak engedelmeskednének, szó nélkül a helyiség közepére állítottak egy különös állványt.
Uvon jól ismerte ezt az alkalmatosságot. Áldozati jószágok lemészárlásának eszköze volt. Mivel a barakk körbepásztázása során egyetlen állatot sem fedezett fel, lassacskán világossá vált számára, hogy ezt az állványt neki készítették elő. Most már a barakk két lakójára is másképp tekintett, és nem a darócruhájukat vélte a legjellemzőbb külső ismérvüknek, hanem a szögletes arcukat és az előreugró állkapcsukat.
– Az istenek mindig is áldozatokat követeltek tőlünk, amióta Evilág Evilág – szólalt meg váratlanul az egyikük.
– Emberemlékezet óta így megy ez – vette át a szót a másik.
– Amikor nagy dolgokra készülünk, áldozatot kell bemutatnunk az isteneknek, máskülönben hogyan is remélhetnénk, hogy vállalkozásunkat siker koronázza?
– És ugyan mi lehetne nagyobb áldozat, mint egy emberi élet?
A kis kopasz rémülten pislogott a felváltva szónokló darócruhásokra, és közben úgy elgyengültek a lábai, hogy már összekoccant a két térde a remegéstől.
– Bizony, az emberi élet a legdrágább az istenek előtt – jelentette ki az egyik durva arcú egyházfi, mire a társa így folytatta:
– És mivel a holnapi küldetésünk a legfontosabb esemény Osmosis életében, nyilvánvaló, hogy nem áldozhatunk kecskét, bárányt vagy barmot, az istenek támogatását kérve.
Uvonnak most már a könnyei is eleredtek, miközben térdre rogyott a barakk döngölt padlóján. Ekkor azonban egyszerre lépett oda hozzá a két darócruhás, felemelték a földről, és az egyik priccsre ültették. A mindeddig hallgató Zsatar pedig elé állt, kezét a fejére tette, és lihegve így szólt:
– Nem itt akarunk. Tőled áldozatot. Hanem holnap. Osmosis főterén.
A padre most már végképp nem értett semmit. Rettegve pislogott az áldozati állvány felé, és lelki szemei előtt már a saját, földön guruló feje is megjelent, de ekkor megint a két darócruhás vette át a szót:
– Figyelj ránk! Az áldozatod a legmagasztosabb lesz, amit egyházi ember megtehet az ügyünkért. A nevedet a dédunokáink is emlegetni fogják, és a történetírók belefoglalják Osmosis örök legendájába.
– A főtéren fog szíven szúrni téged egy katona, aki egy derék királypárti ember, de vele sem volt könnyű megértetni, hogy meg kell cselekednie ezt a gazságot, és ki kell ontania egy padre vérét.
– Mert ez az esemény lesz a lázadás gyújtópontja. A porrá égett Osmosis népe nem fogja eltűrni, hogy a történtek után még a hitében is meggyalázzák, és a köztársaságiak immár a szent embereiket öldököljék büntetlenül.
– Őt végül sikerült meggyőznünk, és elfogadta ezt az áldozatot. Vállalta, hogy elköveti eme rút bűntényt. Megértette, hogy az istenek szemében nem gyilkos, hanem egy hős lesz, aki hamarosan a Csillagösvényen fog együtt lovagolni az egek uraival.
– Te vajon felfogod-e, mekkora szolgálatot tehetsz Osmosis népének? Megérted-e, hogy a legnagyobb dicsőség vár rád holnap, ami csak embert érhet Evilágon?
Uvon padre egyre csökkenő buzgalommal forgatta a fejét, ahogy felváltva tekintett a két darócruhásra, végül pedig inkább már csak maga elé meredt. Az érzelmi megrázkódtatások sorozata lassacskán beletörődéssé változott a lelkében, és amikor az egyházfiak elhallgattak, készen állt elfogadni a sorsát, és megnyugodott abbéli hitében, hogy a dolgoknak így kell történniük.
– Megáldalak – emelte fel jobbját Zsatar főpap. – Egyházunk soha. Nem fogja. Elfelejteni. A nevedet.
