Rés a kerítésen – 18. rész

Filkor százados tavasszal elveszítette a választást, nem lett belőle képviselő. De Benurnak úgy tűnt, ez sokkal kevésbé rendítette meg, mint várni lehetett volna.

– Mire tanítottalak mindig, fiam? – kérdezte egy csöndes estén a tiszt.

– Rengeteg mindenre – felelte Benur. – Nem tudom, ezúttal mire célzol, uram.

– Arra, hogy az ember legyen mindig önkritikus. Ez nagyon fontos – szögezte le Filkor. – Soha nem szabad elveszítenünk azt a képességünket, hogy külső szemlélőként, tárgyilagosan tudjunk magunkra tekinteni. Ennek jegyében meg kell állapítanom, hogy megérdemeltem a választási vereséget.

– Ne mondj ilyet, uram! – kérte a tisztiszolga. – Elfelejted tán, hogy a kampány során nekem diktáltad le a gondolataidat, a terveid vázlatait? Ha nekem valaha is lenne szavazati jogom Osmosis Köztársaságban, hát az biztos, hogy csakis rád voksolnék. Nem ismerek nálad jobb hazafit az egész szigeten.

Filkor halványan elmosolyodott:

– Nagyon jólesik, amit mondasz, fiam. Gyógyír a lelkemre. De ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor el kell ismernem, hogy joggal veszítettem. A kampány végét nagyon elhanyagoltam. És erre nem lehet mentség a szerelem sem. Az embernek tudnia kell különválasztani a közéleti szereplését a magánéletétől, főleg pedig az érzelmeitől. Én pedig, mint ahogy az fényesen bebizonyosodott, nem vagyok rá képes. Azt hiszem, Osmosis Köztársaság valaha volt legrosszabb képviselője lettem volna.

– Még nincs veszve semmi, elvégre jövőre újra választások lesznek – mutatott rá Benur.

A százados nagyot kortyolt az ónkupából, aztán így szólt:

– Keveset tudsz még a köztársaságunk közéletéről, fiam. Jövőre már semmi esélyem nem lenne. Meg azután se. Osmosis szabad polgárai nem szeretnek néhai vesztesekre szavazni. A lehető legritkább esetben fordult még elő köztársaságunk rövid életében, hogy megvert jelöltek egyszer csak újra induljanak, és aztán nyerjenek. Úgyhogy én ezennel feladom azon ambíciómat, hogy valaha újra induljak egy választáson.

Filkor fenékig kiürítette kupáját, majd rögtön újra is töltötte.

– Megengedsz nekem egy megállapítást, uram? – kérdezte óvatosan Benur.

– Halljuk!

– Megígéred, uram, hogy utána nem leszel mérges rám?

– Ezt nem ígérhetem meg, hiszen az ilyesmit nem az akarat irányítja.

– Megígéred, hogy utána nem fogsz megbüntetni?

– Üsse kő, megígérem. De bökd már ki, hogy mit akarsz, fiam!

Benur nagyot nyelt, és aztán félszegen, mélységes tisztelettel belekezdett:

– Jelentem, azt figyeltem meg, hogy a százados úr mostanában másképpen iszik.

Filkor összevonta a szemöldökét.

– Úgy értem, uram – folytatta elfogódottan a tisztiszolga –, hogy amióta csak ismerlek, mindig is ínyenc módjára ízlelted a bort, aprókat kortyolva, finom úriemberként. Mostanában azonban mindig apám jut eszembe, amikor…

– Amikor vedelni látsz? – egészítette ki a mondatot felcsattanva Filkor.

Mi tagadás, Benur arra is felkészült, hogy ezek után sistergős pofon csattan majd az arcán, vagy esetleg belé is rúg a gazdája, de semmi ilyesmi nem történt. A százados hosszasan hallgatott, maga elé meredve, mozdulatlanul, aztán lassan felemelkedett a pamlagról. Egyik kezében a félig telt ónkupát, a másikban a boroskancsót szorongatva odalépdelt a nyitott ablakhoz, és mindkét edény tartalmát kiöntötte az első emeletről. Sőt, a kupát és a boroskancsót is a vörös nedű után hajította. Utóbbi hatalmas csattanással tört szét a kavicságyáson.

Filkor most visszafordult, aztán csak állt mozdulatlanul az ablak előtt. A lemenő Nap sugarai bíborfénybe vonták az alakját. Egy kósza pillanatig úgy tűnt Benur számára, hogy aki megszólal, mintha nem is evilági ember lenne, hanem valami istenség:

– Egyetlen érzelem akadt egész felnőtt életem során, kicsi Benur, amelyben soha nem kellett csalódnom. Ez pedig az irántad érzett szeretet. Mert tudd meg, hogy én úgy szeretlek, mintha a saját gyermekem volnál. És ha az előbb arról papoltam neked, hogy az embernek mindig szigorúnak kell lennie saját magával szemben, akkor most sem sértődhetek meg azon, amit mondtál. Sőt, hálás is vagyok érte. Az ember igenis figyeljen oda a fia intő szavaira, és fogadja meg azokat.

Benur, aki a pamlag mellett kuporgott a padlón, még a lélegzetét is visszafojtotta.

– Igen, teljesen igazad van abban – folytatta a százados –, hogy az utóbbi időben elszaladt velem a ló. Ne kerteljünk, sokat ittam. Bút akartam felejteni. De nem sikerült. Ez a varázslatos asszony egyszerűen nem bír kimenni a fejemből… Márpedig, ha egy bizonyos gyógykezelés nem hoz semmiféle eredményt, akkor azt abba kell hagyni. Nincs értelme tovább erőltetni, hiszen akár még a katonai pályafutásom is rámehet. A Kormányzói Testőrségnél nem tűrik meg az iszákosokat, és ez teljesen jogos. Elvégre ez a testület Osmosis Köztársaság legrangosabb alakulata.

Különös dolog történt ekkor. Filkor mögött megjelent egy fehér galamb, amely olyan kíváncsian landolt az ablakpárkányon, mintha csak valamiféle madáreledel osztogatását remélte volna, és kíváncsian forgatta a fejét. A százados persze annyira belemerült a szónoklatba, hogy nem vette észre ezt a háta mögött lezajló, eleven illusztrációt, de Benurnak még a szőr is felállt a karján az immár végképp égi látomásnak tűnő összhatás szemlélése nyomán.

– Arra biztatlak, fiam, hogy becsülj meg minden édes pillanatot, amit az istenek adnak neked a kedveseddel való együttlét során – folytatta Filkor. – Ma még talán nem is érted, milyen nagy adománya ez az evilági létezésnek. Fogadd el egy olyan ember tanácsát, akit a szerelem terén sosem kényeztetett el a sors.

A fehér galamb, mintha csak illusztrációt kívánna szolgáltatni a múlékonysághoz, ebben a pillanatban elröppent, Benur viszont mozdulni sem mert, csak a könnyek peregtek le az arcán.

– Hát, most itt állok előtted, fiam – tárja szét a karjait a százados. – Egy ember, aki egy nő miatt lett katona, és aki egy másik nő miatt nem lesz soha képviselő. Ez a sorsom. Elfogadom, belenyugszom. De abban biztos lehetsz, hogy amíg élek, a legjobb tudásom szerint fogok gondoskodni róla, hogy te soha ne juthass az enyémhez hasonló boldogtalanság állapotába.

* * *

A különös hangulatú este után Benur még sokáig az események hatása alatt állt. Felvette azt a szokást, hogy minden este, lefekvés előtt imádkozott. Elsősorban mindig azt kérte az istenektől, hogy adjanak nyugalmat Filkor százados megtört lelkének, és többé ne kínozzák boldogtalan, egyoldalú, soha be nem teljesedő szerelmi érzésekkel. Töröljék ki a fejéből az Orgil-birtok özvegyének emlékét.

Ne mondhatni, hogy imái meghallgatásra találtak volna, mert a gazdája az egyik este, szinte csak mellékesen, de árulkodó hanghordozással megjegyezte:

– No, hát most aztán már tényleg nincs semmi esélyem Sztavrila asszonynál. A rossz nyelvek szerint a kormányzó szeretője lett.

– Csakugyan, uram? – kapta fel a fejét Benur, aki éppen a százados kardhüvelyének fényesítésével foglalatoskodott, szokás szerint a padlón kuporogva.

– Akitől hallottam, abban megbízom – szögezte le Filkor. – Volt egy jelentős ünnepély a Kormányzói Palotában, és ott állítólag nagyon egymásra talált a párocska. A köztudottan magányos Dariosz kormányzó, meg a köztudottan özvegy Sztavrila úrnő. Csak úgy szikrázott körülöttük a levegő! Nem nagyon látta senki hazautazni Sztavrilát azon az estén. Tehát feltehetőleg a Kormányzói Palotában maradt éjszakára. Lehetetlen kitalálni, hogy miért. Legalábbis ezt csiripelik a verebek. Vagy inkább a turbékoló galambok.

Benur nem szólt semmit, energikus mozdulatokkal fényesítette tovább a kardhüvelyt, és közben egyfolytában azon tipródott magában, hogy most akkor mondja el, amit tud, vagy hallgasson? Vajon jó lenne az a gazdájának, ha megtudná, amit a legénységi körletekben beszélnek, vagy nem annyira? Nevezetesen, hogy ez az új fiú, Grobonir őrvezető is a vidéki úrnő babája lehet, mert bármikor is vezet arra az őrjárat, ez a Grobonir valahogy mindig több időt tölt el az Orgil-birtokon, a jeles özvegynél, mint amennyi indokolt lenne.

Végül úgy döntött, jobb erről hallgatni. Eleve mindig a hírt hozóra haragszanak. Másrészt pedig a saját életéből is tudott már példát meríteni. Ő talán örült neki, amikor Aruát a pucér seggűvel látta üzekedni? És nagyon megvigasztalta később a magyarázat? A százados urat vajon jó érzéssel töltené el, hogy a szívszerelme valószínűleg egy számító nőszemély, egy szajha? Nyilván nem. Akkor meg minek belekotnyeleskedni ebbe az egészbe?

* * *

Nyár vége volt már, és Benur a gazdája iránymutatása szerint egyszerűen megpróbálta élvezni az életet, mindazt, ami neki adatott, a kedvese oldalán.

– Nagyon finom ez a lepény – áradozott hősünk kedélyes magabiztossággal a tűzhely körül lábatlankodva. – Nem hittem volna, hogy ilyen jókat tudsz sütni. – És egy újabb elkészült péksüteménybe mart bele, aztán meg a szájába tömte a finom falatot.

– Szóval azt képzelted, hogy én csak egy táncosnő vagyok, aki teljesen el van veszve a konyhában? – méltatlankodott Arua.

– Ó, dehogy! – harsogta vidoran Benur, és az imént megpocsékolt lepényt teljes egészében magához vette. – Azt hittem, te a konyhát meg se találnád, nagyasszony! Hát hiszen a színházi élet legnagyobb csillaga vagy!

– Na, menjél te a büdös tóra inni, és úgy hajolj a vízre, mint a birkák! – lengette meg fenyegetően a fakanalát Arua, de még mindig lehetett érezni, hogy a párbeszéd nem haladta meg a szokásos szerelmes évődést. – Az való neked, a büdös víz, nem az én lepényem!

– A te lepényeid pont nekem valók – került a szerelme mögé Benur, és határozottan megragadta a kebleit.

– Szóval az én melleim neked csak lepények?! – háborodott fel most már őszintén Arua, és úgy izomból, keményen rávert a fakanállal a fiú kezére.

– Jajj! – ugrott hátra Benur, de azért a vigyorgást nem tudta letörölni az arcáról. – Hát mi ez az új szabály, hogy nem foghatom meg a kedvesem mellét?

– A kedvesed mellét majd akkor foghatod meg, ha megfelelő tisztelettel bánsz a süteményeivel – szögezte le a lány. – Hát mi ez a módszer? Belemarkolni bármibe, ami ki van téve az asztalra? Hol tanultad ezt?

Benur most újra megközelítette a lányt, de most már csak halkan búgta a fülébe:
– Belemarkolnék én bármibe, ha ki lenne téve az asztalra. De mi lenne, ha például téged tennélek az asztalra?

Minden különösebb fantázia nélkül kitalálható, hogy mi történt ezek után, az viszont már nem, hogy a szerelmi együttlét kellős közepén kormányzói testőrök rontottak be a pitvarba, legalább hatan, és a vezérük a szabályzatnak megfelelően elkiáltotta magát:
– Benur hadapród! Add meg magad!

Hősünk először persze riadtan vonaglott meg, aztán viszont bosszankodó arckifejezéssel nézett a bejárati ajtó irányába:
– Éppen arra készültem… Ne legyetek már ekkora taplók, fiúk!

A különítményt vezető tizedes határozottan közelebb lépett:
– Benur hadapród! Ne tanúsíts ellenállást!

Arua rémülten ugrott le az asztalról, és a teste bizonyos pontjait tenyerével takarva nagy sikoltozások közepette szaladt be a tisztaszobába. Benur viszont most már éktelen haragra gerjedt:
– Mégis, mi a szájbavert anyátokat kerestek itt? Hát ti épelméjűek vagytok egyáltalán? A bajtársatok vagyok, ti balfaszok!

Lefogták, hátracsavarták a kezét, megkötözték, és aztán elhangzott a legfelfoghatatlanabb mondat, amelyet Benur valaha hallott:
– Filkor századost meggyilkolták. És te vagy a gyanúsított.