Kalrund fejedelem egy ideig egészen jól viselte a leánykérés nevezetű ünnepélyt, pedig hosszú esztendők óta irtózott mindenféle udvari ceremóniától. Ugyanis tisztában volt vele, hogy nagyivó mivoltát nem tudja leplezni, és jó ideje már azok a hírek is visszajutottak hozzá másnap, hogy mivel botránkoztatta meg a jónépet különböző bálok, lakomák vagy más összejövetelek alkalmával.
De ez a lánykérés most kifejezetten tűrhető módon zajlott. Egészen addig, amíg Gunnerud herceg szükségét nem érezte, hogy odatelepedjen a leendő apósa mellé a táncteremben.
– Szabad ez a szék, apámuram? – kérdezte váratlanul a madárfejű herceg, és Kalrund, aki ez idáig a táncolók szemrevételezésével volt elfoglalva, még nem sejtette, hogy a nyár talán legkínosabb pillanatai következnek el hamarosan.
– Nem nagyon láthatsz rajta senkit, akinek az ölébe ülhetnél, nem igaz? – kérdezett vissza akkor még vidor hangulatban a fejedelem. – Telepedj le hát, szép öcsém, aztán mondjál valamit, amit ilyenkor illik.
Kalrund a „szép öcsém” kifejezéssel egyrészt udvariasan hazudott, mert hiszen Gunnerud herceg sok minden volt, csak szép nem, másrészt érzékeltetni szerette volna, hogy a hamarosan megkötendő frigy során semmit sem számít, ki a férfi, ki a nő, merthogy a Kalrund Fejedelemség továbbra is nagyobb, mint a Gunnerud Hercegség, tehát el ne képzelje ez a kis madárfejű, hogy benősül egy uralkodóházba, és ettől máris megkerülhetetlen tényező lesz.
– Nézem ezeket a gyertyákat – kezdte a herceg.
Aztán kiderült, hogy nem kezdte. Ez volt maga a közlemény. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy utána sokáig nem jött semmiféle folytatás. Tehát sem arra nem derült fény, hogy a herceg mit akart ezzel mondani, sem pedig arra, hogy lényegében miért tartotta fontosnak megjegyezni, hogy éppen mit néz.
Egy örökkévalóságnak tűnő hallgatás után Kalrund megkísérelte továbbgördíteni az eszmecsere folyamatát:
– Volt egy olyan érzésem, hogy akarsz valamit mondani a gyertyákról, szép öcsém.
– Nézem őket – szögezte le Gunnerud.
„Minden istenekre, ez így átkozottul hosszú este lesz” – gondolta Kalrund, és fenékig ürítette az ezüstkupáját.
– Aztán mit nézel rajtuk, öcsémuram? – firtatta kíváncsian, miután megtörölte a száját.
– Szépek a gyertyák – szögezte le a herceg réveteg mosollyal. – Van fényük – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Na igen, pont ez volna a lényegük – motyogta a fejedelem, és úgy érezte, reménytelenül hosszú idő lesz kivárni, mire a most lenyelt bor megteszi a hatását. – De mi okból ragadták meg nagybecsű figyelmedet pont a gyertyák? – firtatta állhatatosan, hátha kiderül, hogy ez a madárfejű nyomorult mi a szájbatekert anyjáért bámulja ilyen merevül a táncterem világítóeszközeit.
Ekkor váratlan fordulat következett be, mert a herceg minden átmenet nélkül szófosást kapott:
– A gyertya a fény. A fény a sötétség ellentéte. Ha a sötétség a halál, akkor a fény az élet. Az élet az istenekhez vezető út. Az istenekhez vezető út pedig maga a fény – közölte átszellemült mosollyal Gunnerud, és hogy körbeérjenek a szálak, rátette a végső érvet: – A fény pedig a gyertya.
Kalrund szükségét érezte, hogy odaintsen magához egy italhordozót… Hát ez a gyerek teljesen hülye. Mennyit ihatott ez? Vagy bármiféle nedű nélkül képes produkálni ezt a szellemi szintet? Meglehet, hogy a szülei testvérek, erre más magyarázat nincs. Ezekben az elátkozott kis hercegségekben annyira belterjes lett már a szaporodás, hogy az csakis ide vezethetett. Naná, félnek attól, hogy a hatalmukat bárki megkaparinthatja, ezért csakis egymás között házasodnak.
– Hallod-e, Gunnerud herceg? Nem akarsz odaülni a leendő anyósod mellé? – tett egy próbát a fejedelem. – Hátha ő még nem értesült róla, hogy mennyi mindent tudsz a gyertyákról.
Ahogy felszabadult a hely Kalrund mellett, a lánya nyomban kihasználta a lehetőséget. Lehuppant a székre, és könnyed, csevegő modorban megkérdezte:
– Miről értekeztél a herceggel, atyám?
A fejedelem óvatosan körülnézett, hogy kihallgathatja-e valaki a Lanagriddal folytatott beszélgetését, de erre a hangos zene miatt egyébként sem volt esély.
– A gyertyákról cseréltünk eszmét – felelte gondterhelten. – Pontosabban szólva megtudhattam mindent, amit Gunnerud eme tárgyban hordoz abban a töppedt kis madárfejében.
– El tudom képzelni – bólintott a lány. – Engem tánc közben a csillárok témájában oktatott ki. Immár mindent tudok arról, hogy a csillárokat miért a mennyezetre szokás függeszteni, miért nem például a táncterem ablaka előtt álló platánfa egyik vaskos ágára.
Kalrund más esetekben minden feszélyezettség nélkül röhögött volna fel, most azonban iszonytató nyomást érzett a mellkasán.
– Ne haragudj, Lana – nyögte ki rekedten. – Sejtelmem sem volt róla, hogy ez a fiú egy komplett idióta.
– Nincs rá szavam, mennyire megdöbbent, hogy az uralkodói vérvonaladat féltve a saját fiadat eszedben sincs a trón közelébe engedni, cserébe viszont jó megoldásnak tartod, hogy gyereket szüljek egy hülyének, akinek az értelmi képességei húszévesen is egy kisded szintjén állnak – panaszkodott Lanagrid.
Kalrund elképedve bámulta a lánya arcát. Lana úgy sorolta a panaszait, hogy közben az arca ragyogott a boldogságtól, ahogy egy fejedelem utódjának örülnie illik leánykérés alkalmából. Atyján kívül sejtelme sem lehetett senkinek a teremben, micsoda vihar dúl a lelkében.
– Elképesztően tehetséges vagy – jegyezte meg Kalrund. – Nincs olyan nap, amikor ne adnád fényes bizonyítékát, mennyire jól döntöttem annak idején.
– Atyám, én ennek a madárfejű idiótának nem vagyok hajlandó gyereket szülni – jelentette ki tündöklő mosollyal Lanagrid, miközben elindult egy apró könnycsepp a szeme sarkából. – Azt még valahogy elviselném, hogy a cél érdekében néhányszor alá kell feküdnöm ennek a nyomorultnak, de a hideglelés vesz elő, ha arra gondolok, hogy néhány hónap múlva egy pont ilyen kisdedet húz ki belőlem a bába.
A fejedelem megfogta a lánya kezét:
– Nem kell neki gyereket szülnöd, Lana, ezt megígérhetem. Még nem tudom, hogyan oldjam meg, de valamit ki fogok találni, arra mérget vehetsz.
Lanagrid pontosan láthatta atyja arcán, hogy véresen komolyan gondolja, amit mond. És valóban, e percben Kalrund két dologban volt halálosan biztos. Egyrészt, hogy kell neki a Gunnerud Hercegség, minden javával és katonájával együtt, másrészt pedig, hogy a lánya nem szülhet olyan utódot, amelyiknek ez a madárfejű nyomorult a nemzője.
Az ígéret elhangzása után Lanagrid mosolya immár egyre természetesebb lett. Hamarosan már együtt viccelődött az apjával, és néha a vállára borulva kacagott. Például akkor, amikor Kalrund a következő elméletét osztotta meg vele:
– Tudod, Lana, a nászuramékat elnézve kicsit sem értem, hogyan lett ennek a Gunnerudnak ilyen aprócska madárfeje. A leendő apósod egy hombárfejű ember, a neje fejmérete pedig teljesen átlagos. Miként dönthettek annak idején a tréfás kedvű istenek? Az atya fejéből kivonták az anya fejméretét, így jött ki végeredményként Gunnerud koponyája?
Később a fejedelem asszony személye is sorra került a mókázásban:
– Nézd csak anyád arcát, Lana! – hívta fel a lánya figyelmét Kalrund. – Már jó ideje magyaráz neki valamit a leendő férjed. Szerintem valahol ott járhat az elméletében, hogy a fény a sötétség ellentéte.
– Vagy éppen azt próbálja megértetni vele, hogy a csillárokat a mennyezetre kell szerelni, nem a padlóra – nevetett Lanagrid, és nagy szeretettel simogatta meg atyja kezét.
