Rés a kerítésen – 10. rész

Egészen elképesztő volt az a testi gyarapodás, amelyet Benur a következő hónapokban mutatott. Természetesen nem elhízásról volt szó, ilyesmi a Kormányzói Testőrség kötelékében nem is lett volna elfogadható. A kisfiú a testmagassága és az izomzata vonatkozásában esett át alapvető változáson.

Röviden szólva azt történt, hogy a fiú a serdülés időszakába lépett, és a folyamatos kiképzésnek hála nem megnyurgult, hanem igencsak izmos, jó felépítésű harcossá vált.

Persze ő maga is érzékelte a hihetetlen változást, és sokat morfondírozott ezen. Végül arra jutott, hogy minden bizonnyal az anyai nagyapja adottságait örökölte. A derék kisöreget ugyan nem ismerhette fénykorában, de az tény, hogy a nagypapó biztatta mindig, amikor nagyon nekikeseredett:

– Meglásd, nem leszel mindig ilyen pöttöm. Én is törékeny voltam kisgyereknek, de aztán olyannyira sikerült felserdülnöm, hogy a végén jó apám már fogadást kötött a kocsmában, hogy senki se tudja legyőzni a fiát könyökpárbajban! Igen sok korsó mézsört nyertem neki, áldják meg az istenek haló porában is… Szóval, ne csüggedj, kicsi Benur, a te időd is eljön egyszer.

Hősünk hálás szívvel gondolt vissza a papóra, akinek, lám, végül igaza lett. Hát eljött a kicsi Benur ideje.

A sok testgyakorlás ezenfelül még arra is jó volt, hogy közben Benurnak nem kellett Aruára meg a pucér seggű fickóra gondolnia. Amikor bánatos emlékképek merültek fel a lelki szemei előtt, még több fekvőtámaszt, még több felülést, még több felhúzódzkodást csinált, és amikor teljesen kikészülve hullott alá a kapaszkodóról, már esze ágában sem volt Aruát felidézni a lelkében.

Csak hát ott voltak a békésnek és nyugodtnak induló éjszakák… Benur többször kapta magát azon, hogy rossz álomból ébredve felül az ágyán, és egyfolytában a mentegetőző lány szavait hallja visszhangozni a fülében:

– Kell nekem, aki megvéd… Te még olyan kicsi vagy, Benur… Én nagyon szeretlek, de csak mint barátot… Köztünk nem lehet semmi… Itt vagyok egyedül, te nem lehetsz velem. Hiába vagy kormányzói testőr, nekem kell valaki, aki velem van mindig, és megvéd… Te nem lehetsz az… Olyan ritkán jössz haza, kicsi Benur…

Néha kínjában leírta ezeket a fájó, csontvelőig hatoló mondatokat kunkorgós meori írásjelekkel, és amikor Filkor százados nem volt otthon, a papirosokat összegyűrte, és bedobta a tűzbe, mintha csak ettől várta volna, hogy megszűnik az átok a fejében, de a kínzó érzés soha nem oldódott fel végleg.

Ugyanakkor meg is értette Aruát. Amikor csak ült az üres szoba sarkában, nagyon mélyen magába szállva, a végletekig leereszkedve a lelke legalsó bugyraiba, akkor be kellett látnia, hogy a lánynak a maga szempontjából igaza van. Kell neki valaki, aki megvédje. És az nem lehet ő. Az élet a szegénynegyedben borzalmasan nehéz. Arua szülei is nyomorult, nehéz sorsú emberek, még jó, hogy nem adták el a lányaikat gazdag embereknek, főleg Aruát, aki egy igazán szemrevaló, jó formájú, kifejezetten szép kislány.

Őszinte megállapítások voltak ezek, épp ezért nagyon fájóak is. De szép lassan elvezettek ahhoz, hogy Benur egyszer csak meglepő felfedezést tett magán. Ráébredt, hogy immár meg tud bocsátani a lánynak, és képes a lelke mélyén ugyanúgy szeretgetni, mint azelőtt bármikor. Innentől kezdve a nehéz éjszakák is elmúltak, és a fiú az álmaiban újra együtt sétált és együtt fürdött Aruával, néha még ölelkeztek és csókolóztak is.

* * *

Nemcsak a harcostársak fedezték fel, hogy Benur kezd férfivá serdülni, akadt a laktanyában másvalaki is. Delina volt ez a bizonyos személy, a kövérkés kantinosnő. Mindez Benur tizenkettedik születésnapján vált félreérthetetlenül egyértelművé.

– Adj egy sört, néném – kérte a fiú büszkén a pult előtt a nevezetes napon.

Delina összeráncolt homlokkal nézett vissza rá, és egyelőre nem mozdult:

– Velem ne járasd a bolondját, fiú! Tudom jól, hogy Filkor százados tisztiszolgája vagy, csakhogy azt is tudom ám, hogy a százados most szabadságon van. Márpedig én még olyan tisztet nem láttam, aki a szabadnapján visszajönne a városból csak azért, hogy az ebédje mellé felvitessen magának egy korsó mézsört a kantinból.

– Ki mondta, hogy Filkor százados úrnak kértem? – csattant fel magabiztosan Benur. – Én fogom meginni, ugyanis pont ma lettem tizenkét éves. Mától fogva szabad itt sört kérnem magamnak is.

A kantinosnő még mindig gyanakodott:

– Te fiú! Ha hazudsz, akkor én nagyon megüthetem a bokámat. Akár még az engedélyemet is visszavonhatják, aztán hurcolkodhatok innen, ahova akarok.

Benur olyan elszántan bizonygatta, miszerint éppen ma van a születésnapja, hogy a kantinosnő végül beadta a derekát, és odatolta elé a kért italt. Akkor pedig végképp megnyugodott, amikor betévedt egy másik fiatal testőr, és alaposan hátba vágta a pultnál üldögélő fiút:
– Boldog születésed napját, Benur! Sokáig éltessenek az istenek!

Delina immár egész más szemmel nézett a legénykére, és amikor a következő korsó habzó mézsört elé tolta, negédesen így szólt:
– Én is minden jót kívánok. Idd meg ezt az én egészségemre, fiú! Nem kell kifizetned.

Benur már a harmadik korsónál járt, amikor eszébe jutott az apja. Valami furcsa bizsergés járta át a bensejét, és hirtelen úgy érezte, sok egyéb mellett a harag is kezd feloldódni a lelkében. A sör finom, ez kétségtelen, és olyan különös érzéseket ébreszt az emberben, mint semmi más. Egyszerűen vidámnak és komolytalannak lát mindent tőle az ember! Nyilván ez volt az az élmény, amelytől az apja nem tudott szabadulni egész életében.

Merengéséből a kantinosnő zökkentette ki. Szépen megkérte, hogy ha volna olyan kedves, és segítene neki, mivel néhány hordót meg kéne emelni a raktárban.

Amikor a kantin hátsó traktusai felé igyekeztek, Benur a kantinosnő hátsó traktusait is szemrevételezte. Csodálkozva fedezte fel, hogy az odáig kövérnek és öregnek látott Delinát egyszeriben kezdi egész más szemmel nézni. Megállapította, hogy a kantinosnőnek ugyanolyan szépen ring a csípője, mint Aruának, bár igaz, hogy a fara kicsit nagyobb, mint az imádott lányé. Na jó, nem kicsit nagyobb, de épp olyan gömbölyű, és szépen ringó! Úgy látszik, hogy ez a tulajdonság nem múlik el a nőknél az életkoruk növekedésével. Végül is hány éves lehet ez a Delina? Harmincöt? Vagy még több is?

A szóban forgó ládák és kisebb hordók átpakolása nem okozott gondot hősünknek. Már csak azért sem, mert közben bevasalhatta a kantinosnő álmélkodó dicséreteit és leghálásabb köszönetnyilvánításait. Benur furcsálkodva vette tudomásul, hogy Delina időnként megtapogatja a karizmait, sőt egy ízben még a mellkasán is végigsimított. Ez utóbbit olyan kellemes cirógatásként érzékelte, hogy egészen meglepődött. Vajon ez is a mézsör hatása lehet…?

– Te aztán nem vagy híján az izmoknak, fiú – jegyezte meg a kantinosnő. – Olyan kemény vagy, akár a vas!

– Sok fekvőtámaszt nyomok – felelte megilletődve Benur.

– Hej, egy ilyen edzett és erős támasztól minden nő boldog lenne! – sóhajtott fel a kantinosnő. – De nekem nincsen támaszom, mióta meghalt az uram.

– Nekem pedig meghalt az anyukám – motyogta félszegen Benur, de egyszer csak finom ujjak érintését érezte az ajkain.

– Ne beszéljünk most az anyukádról – javasolta búgó hangon Delina.

– Ne beszéljünk – egyezett bele hősünk, és meglepődve tapasztalta, milyen elképesztő hatással van rá az az egyszerű tény, hogy a kantinosnő tekintélyes keblei hozzányomulnak az ő felsőtestéhez.

A következő pillanatban kiderült, hogy ezt a bizonyos elképesztő hatást maga Delina is észrevette, hiszen mi másra utalhatott volna az a tény, hogy a kantinosnő finoman és persze csak az egyenruha szövetén át, de mégiscsak végigsimít hősünk ágaskodó férfiasságán?

– Lefogadom, hogy dárdavetésben is kiválóan teljesítesz, fiú – búgta a kantinosnő Benur fülébe.

– A század legjobbja vagyok – felelte hősünk olyan hangon, mintha csak az elöljáróinak számolna be az eredményeiről.

– Nem is csoda, ilyen merev dárdával – vélekedett elalélva Delina, és most már egyenesen rá is markolt a szóban forgó „harci eszközre”.

Ami ezután a raktár félhomályában történt, arra Benur másnap csak részlegesen és elmosódott foltokban emlékezett. Azt még tisztán látta maga előtt, ahogy a kantinosnő kibontja a ruhája szorításából a melleit, és arra is jól emlékezett, hogy mekkora szemeket meresztett, mert ekkora kebleket még sosem látott.

Azt is jól vissza tudta idézni, hogy ezekben a pillanatokban eszébe jutott Arua. És még most, egy nap elteltével is megrémítette az a bosszúvágy, amely ott, a kantin raktárának mélyén ébredt a lelkében. Először megpróbált küzdeni ellene, de hamar átalakult benne a hűséges ragaszkodás valamiféle kéjes elégtétellé. Te a pucér seggű fickóval? Hát akkor én meg a kantinosnővel! Nekem talán arra kéne várnom, hogy mikor tekintesz már végre felnőttnek? A szerelmednek? Hát akkor én se tekintek rád úgy, és igenis jogom van megmártózni az élet fontos tapasztalataiban, az élet örömeiben nélküled!

Bárhogy is csűrte-csavarta magában a dolgokat, bármely irányból tekintett is a történtekre, végül mindig arra jutott, hogy a kantinosnővel együtt lenni nagyon jó volt. Csupa újdonság, csupa felfedezés, csupa korábban meg sem álmodott élmény és fontos tapasztalat. Ha már úgy rendezték el a sorsukat az istenek, hogy ez neki ne Aruával közösen adódjon meg, akkor hát így is jó volt. És nem ő döntött így, nem ő akarta így, hanem Arua volt az, aki nem értékelte a legnagyobbra az ő mindent átható szerelmét, és Arua szűrte össze a levet a pucér seggűvel.

Másnap este is lement a kantinba. Most már megtehette, tizenkettő elmúlt. És megmelengette a szívét az a pillantás, ahogy Delina az érkezését fogadta. Ő is sokatmondó tekintetet vetett az özvegyasszonyra. Élvezte a köztük vibráló titkot, ennek minden percben való megélését, és rendkívül büszke volt rá, hogy immár nem szűz, pontosan tudja, hogy milyen egy nő íze és illata, és milyen érzés egy asszonyi testben elmerülni.

Aznap este, tizenkét évesen és egy naposan is átélt minden örömöt a raktárban. De most már minden apró érintésre, jelre, érzésre és leendő emlékre odafigyelt. Igyekezett magába szívni az összes, addig soha nem tapasztalt élményt, hogy később, amikor bármiféle rossz gondolata támadna Aurával kapcsolatban, ezeket bármikor előhívhassa. Tudatosan készült a szerelmi bánat legyőzésére. Elraktározott magában mindent, amit ennek a lelki harcnak a mezsgyéjén meg kell majd vívnia.

Igazából már korántsem látta öregnek és kövérnek Delinát. Úgy gondolt rá, mint az istenek ajándékára, hiszen a felsőbb hatalmak nyilván általa akarták megtanítani neki, hogy mi az, hogy asszony, mi az, hogy férfi, és mi az, hogy testi egyesülés.

Sokszor azon kapta magát, hogy már nem is Arua után vágyakozik, hanem Delina formás, kívánatos testére, és nem is értette, hogyan láthatta ezt az özvegyasszonyt korábban kövérnek. Az ő érintésére, az ő illatára gondolva jött izgalomba esténként a tisztiszolgai szállásának szerény fekhelyén, egészen addig a napig, amikor is kiderült, hogy Filkor százados tudomást szerzett erről a különös kapcsolatról.