Rés a kerítésen – 5. rész

Benur jól számított, már öreg este volt, amikor hazaért. A kapujuk előtt megállt, gondosan megigazította egyenruháját, és megtörölte gyöngyöző homlokát. Hiába ment le a Nap, még mindig fülledt meleg volt, a nyár talán legmelegebb napja. És ő, ha nem is futott, de alaposan kilépett, miután a kedves öregember leszállította a szekeréről, áldják meg az istenek.

Aztán benyitott a kapun, és óvatosan belépett a kertbe. A következő pillanatban hortyogást hallott a nagy babérfa felől. Jól sejtette, az apja aludt ott, részegen kiterülve.

Amikor bement a házba, már csak az édesanyját találta ébren. Ott varrogatott az előtérben, egy vékonyka gyertyacsonk fényénél. A testvérei már mind aludtak.

Benur csalódottan rogyott le egy székre. Semmi sem lett abból, amiről délelőtt még oly bizakodva ábrándozott. Aruával sem találkozhat ma már, és a családja sem fogadta büszkén és lelkesen. Ezzel az erővel akár a laktanyában is alhatott volna, legalább kapott volna vacsorát, másnap meg egy jó reggelit, és ráért volna utána hazaindulni.

– Apád haragszik rád – szólalt meg halkan a görnyedten varrogató asszony.

– Aztán miért? – ámult el Benur.

– Ma volt az eskütételed, igaz?

– Igaz.

– Apád azt mondta, ez lehetett volna élete legszebb napja, de te nem hívtál meg minket a nagy eseményre. Legalábbis nem kaptunk semmiféle üzenetet vagy értesítést.

– Édesanyám – sóhajtott nagyot a fiú –, nem én döntöttem így, hanem a parancsnokaim. Rajtam kívül mindenki árva gyerek a fiatal újoncok századában. Hát hogy vette volna ki magát, ha nekem meg eljönnek a szüleim?

– Én nem haragszom rád, kisfiam, nekem ne mentegetőzz. Inkább menj, feküdj le aludni, úgyis rég aludtál már a testvéreiddel.

Benur elszomorodott. Tudta jól, hogy az édesanyja azért küldi ágyba, hogy ne kelljen semmivel megkínálnia. Merthogy nincs is mivel. Az ételre valót nyilván megint elitta az apja.

Óvatosan benyitott a szobába, odament egy székhez, halkan levetkőzött, és a ruháit szépen ráhajtogatta a szék támlájára. Aztán bebújt az ágyba a csöndesen szuszogó bátyjai mellé.

A másnapi események bőven kárpótolták Benurt mindenért. Miután szépen felöltözködött, és kilépett az utcára, egyenesen Arua karjaiba futott. No, persze nem szó szerint, de később annak is eljött az ideje.

Először is elkísérte a lányt a piacra, és felajánlotta neki, hogy segít hazacipelni a vásárfiát. Az odaúton jól elbeszélgettek, és Benur úgy érezte, ennél boldogabb már csak akkor lehetne, ha nem kordulna meg minden egyes utcasarkon a gyomra. De aztán eszébe jutott, hogy ott lapul a zsebében a zsoldja, amelynek összegéből csak annak az átkozott korsó mézsörnek az ára hiányzik.

Hirtelen olyan nagyfiúnak érezte magát, mint még soha. Meghívhat egy lányt reggelizni! Ő, a kis Benur! Életében először!

No, persze nem volt szándékában az összes ezüstöt lakomára költeni, elvégre a családja megsegítésére szánta a pénzt, de azt azért jól tudta, hogy egy szerény reggeli, amelyet a piac valamelyik olcsóbb falatozójában fogyasztanak majd el, nem lesz nagy érvágás apró kis vagyonkája számára.

Már ott álltak az ételkimérésben Aruával, amikor megtörtént a baj. Benur hiába tapogatta a ruháját, hiába kotorászott a zsebeiben, mindegyik tökéletesen üres volt. Pedig a pult mögött álló nagydarab fickó már elkezdte összekészíteni a rendelést. Leszelte a barnakenyeret, kecskesajtot is vágott, és egy kis tálkába éppen most kanalazta a fűszeres olívaolajat.

Benur úgy érezte, menten elájul, és már azt sem tudta, hogy az éhség vagy a szégyen fogja ezt a csúfságot művelni vele. Ó, bárcsak adta volna oda az édesanyjának a pénzt még tegnap este! Miért is volt olyan hiú, hogy a testvérei előtt akart felvágni ezzel az egésszel? Hát most itt a baj, elhagyta a zsebkendőbe kötött ezüstöket!

Lázasan gondolkodott, hogy ha most visszarohanna, valahol megtalálná-e még az úton a kendőjét, de ez olyannyira valószínűtlennek tűnt, hogy csakhamar letett erről az ostoba ötletről. Különben is, mit szólna Arua, ha most csak úgy faképnél hagyná? Lehet, hogy sosem állna szóba vele többé. Bár ez az eshetőség így is fennáll, hiszen meghívta reggelire, amit szégyenszemre nem is tud kifizetni…

Ekkor különös dolog történt. A nagydarab fickó kijött a pult mögül, egy jókora fatálcával a kezében. Furcsa, ütemes kopogás kísérte a lépteit, és Benur egyszer csak meglátta, hogy mi ennek az oka. A férfi jobb lába térden alul egy fatuskóban végződött.

– Tessék, csak falatozzatok – nyújtotta át a tálcát. – Ez az én ajándékom. Jó étvágyat hozzá!

Benur döbbenten bámult a tálcára, amelyet alig bírt átvenni, és zavarában egyik lábáról a másikra állt. Nem úgy Arua, aki lelkendezve kiáltott fel:

– Hát ez nagyszerű! Köszönjük szépen! De minek köszönhetjük ezt a kedvességet?

A falábú fickó óvatosan végigsimított a Benur mellén feszülő nyolcágú csillagon, és kissé fakó hangon azt felelte:

– Hajdanán én is kormányzói testőr voltam, egészen addig, míg meg nem sebesült a lábam. Vérmérgezést kaptam, le kellett vágni. Még jó, hogy csak térden alul. Lehetett volna rosszabb is, sőt akár bele is halhattam volna… De bárhogy is, mi, kormányzói testőrök mindig a bajtársai leszünk egymásnak, akárhová is vet minket a sors! – veregette meg büszkén a kis Benur vállát.

A fejedelmi reggeli csakhamar kezdetét vette az ételkimérés előtti lugas egyik aprócska asztalánál. Bár igaz, hogy eme étkezést egyelőre csak Arua értékelte fejedelminek, Benur még mindig kesergett magában, bármennyire is igyekezett jó képet vágni mindenhez az imádott lány előtt.

Aztán erőt vett magán. Eszébe jutott, amit a nagyapja mondott neki, nem sokkal a halála előtt: „Idefigyelj, fiam! Ha történik veled valami jó, meg valami rossz is, akkor csakis rajtad áll, hogy örülsz vagy búslakodsz. Gondolhatod azt is, jaj, de szomorú, hogy ez a rossz dolog történt velem! De azt is, hogy milyen pompás, hogy ez a jó dolog történt velem! A szegénységet csakis úgy lehet elviselni, ha mindig képes vagy örülni annak a kevés jónak, ami jut”.

Igaza volt a nagypapónak – gondolta Benur. – Miért kéne búslakodnom a pénz miatt? Ha elhagytam, hát elhagytam. Így jártam. Majd a jövő havi zsoldomra jobban vigyázok. De amúgy normális vagyok én? Itt ülök Aruával, előttem olyan finom étel, amilyet még a laktanyában is csak a kvinta végén adnak, én meg búnak akarom ereszteni a fejemet?

Már nem gondolkodott azon, hogy Arua mennyit vett észre a jelenetből, amikor kétségbeesetten kotorászott a zsebeiben. Talán semmit, hiszen félig-meddig a lány mögött állt. A lényeg az, hogy a derék tulajdonos valószínűleg észrevette, és bajtársiasan kisegítette. Az istenek áldják meg!

Tört egy darabot a barnakenyérből, belemártotta a fűszeres olívaolajba, aztán a falatot megpúpozta egy darabka kecskesajttal, és nagy élvezettel bekapta. Immár olyannak látta ezt a napot, amilyen az valójában volt. Fényesnek, magával ragadónak és sokat ígérőnek. A reggeli finom, Arua mosolya elragadó, és az élet szép. Az ezüstpénzekkel meg legyen boldog, aki megtalálta.

Hamar végeztek a bevásárlással, és utána az apróhallal teli kosarat közösen cipelve hazaszaladtak, nehogy megromoljon a nagy melegben a szállítmány. Arua bevitte az édesanyjának a vásárfiát, de rögtön ki is jött, és azt javasolta, hogy menjenek el a mogyorófaligetbe.

Ez a bizonyos liget a szegénynegyed utolsó utcájának végében feküdt, és a környékbeli szerelmesek fő találkahelyének számított, igaz, nem ilyen korai órán, sokkal inkább estefelé. De Benur természetesen csöppet sem foglalkozott efféle hagyományokkal, sőt kifejezetten örült, hogy valószínűleg kettesben lehet a szerelmével a mogyorófák között.

– Dolgozd le a reggelit, Benur – szólt pajkos hangon a lány, amikor a ligetbe értek. – Nem szeretném, ha pocakot eresztenél. Ki nem állhatom a pocakos embereket.

– Hogy micsoda? – pislogott értetlenül a fiú.

– Alaposan bereggeliztél, hát dolgozd is le – ismételte meg mosolyogva Arua. – Mutasd meg nekem, hogy mit tanultál a laktanyában, te kis testőr.

Benur most már értette. És nyomban izgalomba is jött. Először az alaki kiképzés területéről mutatott be szemelvényeket a lánynak, és ismertette, milyen egy szabályos jobbra át, vagy egy hátra arc. De mivel ez társak nélkül nem volt túl látványos, gyorsan letört egy mogyorófavesszőt, és bemutatta vele a kardvívás legkülönbözőbb fogásait és trükkjeit. Igaz, egyedül ez sem volt különösebben szórakoztató, mindenesetre Arua hangosan kacagott azt látván, milyen ádáz ellenségként tekint a kis testőr az egyik mogyorófa törzsére, és szúrja, ahol éri.

– Gyere, feküdj ide az ölembe – intett oda a fiúnak a bemutató végén.

Benur lihegve és kissé mulyán álldogált a kérés elhangzása után, zavartan himbálva a mogyorófavesszőt. Arua pedig szétterjesztette a füvön a szoknyáját, amennyire csak tudta, és elszántan magyarázott:
– Nem volna jó, ha beletörne a fű a szép egyenruhádba. Na, gyere hát! Feküdj ide, és hajtsd az ölembe a fejed.

Benur szíve már ekkor is a torkában dobogott, pedig ez még csak a kezdet volt, mert alig helyezkedett el, a lány mindjárt simogatni kezdte a fejét:

– Szeretem a kis tüsi hajadat. Ki nyírta le?

– Egy részeg őrvezető. Egy korsó mézsörért cserébe.

Arua felnevetett, azzal a gyöngyöző kacagással, amit a fiú annyira imádott:

– Ez meg is látszik! De sebaj, mostantól én fogom nyírni a hajadat. Jó lesz, Benur? Amikor kimenőt kapsz, átjössz hozzánk, és rendbe teszem a fejedet. Jól bánok az ollóval. És ráadásul még csak egy korty mézsört se kérek cserébe, kis hősöm.

Azzal magához ölelte Benurt, és egy cuppanós puszit nyomott a homlokára.