Rés a kerítésen – 1. rész

A kisfiú, aki nyolcéves korában pillantotta meg először az új szomszéd lányát, Aruát, nyomban szerelmes lett belé, és ez az érzés soha, semmiféle körülmény hatására nem múlt ki a lelkében.

A kisfiút Benurnak hívták, és Osmosis szegénynegyedében éldegélt a családjával, azaz a szüleivel és nyolc testvérével, akik közül ő volt a legkisebb. Már egészen aprócska korában megtapasztalta a nélkülözést, néha az éhezést is, aztán meg a verést és a kiközösítést, de egyszer csak eljött az a bizonyos nyári nap, és a nyolcéves kis Benur onnantól kezdve egy olyan álomvilágban élt, amelyet fokról fokra épített fel magában.

És mindehhez csak annyira volt szükség, hogy a nyomorúságos tanyájuk kertjét a szomszéd telkétől elválasztó léckerítésen szerepeljen egy apró rés, és ő azon át megpillantsa a gyönyörűséges Aruát.

Az új szomszéd egyetlen lánya ugyanis gyönyörű volt, mint egy királykisasszony. Legalábbis Benur rögtön ilyennek látta. Ugyan a Köztársaság életében már régóta nem voltak jelen sem királyok, sem királynék, szükségképpen királykisasszonyok sem, de a mesék világában ezek a földöntúli szereplők még javában éltek, és egy Benurhoz hasonló nyolcéves kisfiú nem is fejezhette volna ki egyértelműbben a rajongását egy kislány felé, mint azzal, hogy királykisasszonyhoz hasonlítja.

No persze, ez a fajta bók még jó darabig nem hangzott el. Az ominózus szó csak sokkal később, Benur és Arua kissé különös és szürreális kapcsolatában kap majd szerepet. Most még csak ott tartunk, hogy a kisfiú a kerítéshez tapasztja az arcát, és a résen át kíváncsian figyeli, kik is költöznek be a szomszédos nyomortanyára. És aztán megbűvölve, földbe gyökerezett lábakkal áll, mint aki többé nem is akar elmozdulni arról a helyről, ahol először pillantotta meg szíve királykisasszonyát.

Így hívta utána magában mindig Aruát. A szíve királykisasszonyának. A nap minden áldott pillanatában. Reggelente az ő nevével ébredt fel, este róla álmodozva fúrta bele a fejét a szalmába, és mindig a reménytelenség biztos tudatában, hiszen Arua legalább három évvel volt idősebb nála, és Benur már kezdettől fogva úgy hitte, hogy a lány sosem fogja megtapasztalni az ő rajongását, hiszen mire véghez vihetne valami nagy tettet ennek érdekében, a lány már rég felnőtt lesz, és valaki más fogja csapni neki a szelet.

Aztán mégiscsak adódott egy alkalom. Hamarabb, mint ahogy Benur remélte volna.

Akkoriban történt, amikor elszaporodtak az utcában a kóbor kutyák. Arua éppen a piacról gyalogolt hazafelé, fején egy cserépkorsót egyensúlyozva. Benur pedig éppen kint álldogált a kertkapuban, és ábrándos tekintettel, túláradó rajongással nézte a lányt. Ezt Arua is észrevette, és mintha halványan elmosolyodott volna. Legalábbis a fiú így élte meg a helyzetet.

Varázslatos pillanat volt. Arcot simogató, lágy szellő lengedezett, derűs napfény áradt az égből, amelynél ragyogóbbnak csupán Arua mosolya bizonyult, és egyáltalán minden, de minden olyan csodásnak tűnt a kisfiú számára, mint egy álom, amiből soha nem szabadna felébredni.

De aztán minden elromlott. Hirtelen csahos ebek jelentek meg az utcában falkába verődve, a fogukat villogtatva, és úgy morogtak a lányra, mintha máris a prédájuknak tekintették volna.

A kerítésnek támaszkodó Benur önkéntelenül is maga mögé nyúlt, és igyekezett kitapogatni a kezeivel egy olyan deszkát, amit alkalomadtán könnyedén kirángathat, kitörhet a többi közül.

A lány is megriadt, elesett. Végigvágódott a köves, poros utcán, a fejéről lerepült a cserépkorsó, és darabokra tört. A tej végigömlött az úton, és a kutyafalka egyes tagjai máris odarohantak, hogy felszedjék a nyelvükkel az értékes táplálékot, mielőtt végleg beinná az út pora.

Aztán támadóállásba merevedtek, és a fenyegető morgás hamarosan vad csaholásra váltott. Benur ekkor törte ki a lécet a kerítésből, és némi megnyugvással tapasztalta, hogy a fadarab végén két rozsdás szeg is szerepel.

Határozottan megindult a lány felé. Maga sem tudta, hogy miféle holdbéli elszántság vett rajta erőt. Immár csakis a lányt látta, az ő elesett királykisasszonyát, akire rá akarnak rontani a nyálcsorgató, rühes kutyák.

A továbbiakat szinte csak elmondások alapján tudta meg. Ő csak az első ütést érzékelte, bár az igen élesen ragadt meg az emlékezetében. Évekkel később is vissza tudta idézni magában, ahogy meglendíti a kerítéslécet, és ezáltal a két rozsdás szög végét beleveri az alfahím pofájába.

Az utána következő emlékkép viszont már az, hogy törökülésben liheg a földön, a síró Arua átöleli a nyakát, aztán valami nagy ember beszél hozzá a magasból, egy daliás, izmos férfi, akinek még a fejét is mintha aranykorona övezné. Naná, hiszen éppen mögötte áll az égen a Napkorong:

– Hallod-e, öcsi? Ez aztán derekas harc volt. Büszke lehet rád apád meg anyád… Jut eszembe, hol vannak most ők? El akarlak kérni tőlük.

– Nekem nincsen se apám, se anyám – felelte hirtelen ötlettől vezérelve Benur. És később maga sem tudta volna megindokolni, hogy miért mondta ezt.

– Akkor jó – mondta a nagy ember, és úgy ragadta fel őt a földről, a grabancánál fogva, mintha csak valami csomag lenne. Aztán feldobta a lova hátára, és mélyen belenézve a szemébe kijelentette: – Mától kezdve a Kormányzói Testőrség növendéke vagy, és a kegyelmes Darioszt szolgálod.