Osmosis – 420. fejezet

Szubotáj elgondolkodva vágott át a jurták által határolt nagy téren. Még nem sötétedett, de már javában égtek a tüzek, s fölöttük kisebb-nagyobb vasbográcsok himbálóztak abban a ritmusban, ahogy az asszonyok a különféle étkeket kavargatták. Ettől pedig nemcsak melegség áradt szét, hanem ínycsiklandozó illatok is megtöltötték a levegőt, és bár idén enyhe volt az őszutó hava a pusztán, ez a kettős öröm igencsak jólesett mindenkinek.

A törzs lakomára készült, immár két ok miatt is. Az első természetesen a vezéreik hazatérése volt, de miután elterjedt a hír az emberek között, hogy nyugati kalandozás van kilátásban, hát azt is meg kellett ünnepelni. Különösen azok a fiatal harcosok mutattak nagy lelkesedést, akiknek még nem adatott meg, hogy valódi csatákban bizonyítsák rátermettségüket. Ők most vad harci táncokat lejtettek a tér középpontjában álló hatalmas máglya körül, és nagyon úgy festett, hogy azt a néhány napot is nehezen fogják kivárni, amíg útnak indulhat a menetoszlop.

A levest kavargató, különféle húsokat sütögető asszonyok rázendítettek egy vidám dalocskára, és láthatóan jól megszokott munkamegosztás szerint két csoport válaszolgatott egymásnak incselkedve:

Az emberem közeleg
A ződ pusztán fölfele
Én meg megyek lefele
Édesimnek elejbe

Fehér galamb képébe
Felülök az ölébe
Csirikolok szemébe
Mint madárka fészkébe

Fenn a csillag, fenn az ég
Majd eszedbe jutok még
De már akkor késő lesz
Mer a szívem másé lesz

Nékem olyan ember kell
Ki ezentúl kiszemel
Kitakar, betakar
Fene tudja, mit akar!

Nékem olyan ember kell
Ha beteg is, keljen fel
Jöjjön vélem a táncba
Ne bújjon a jurtába!

Szubotáj néhány kedves mosolyt megeresztve maga mögött hagyta az asszonyi kavalkádot. Attilát kereste, és amikor feltűnt a látómezejében, öles léptekkel odasietett hozzá, és félrevonta.

– Beszélnem kell veled – közölte oroszul.

– Nem lehet bonyolult feladat, hiszen máris csinálod – mutatott rá kedélyesen Attila.

– Te be vagy rúgva?

A magyar elhúzta a száját:

– Kérlek, ne légy teljesen hülye. Ma érkeztünk haza. Szerinted eddig hányan kínáltak meg engem azzal a rohadt kumisszal? Amit egyébként pont ugyanúgy rühellek, mint a kis sógorkád. Hidd el, Osmosis borai után nem olyan könnyű ám visszazuh…

– A kicsodám? – vágott közbe hüledezve a tatár.

Attila erre részletesen tájékoztatta, hogy mi történt a téren, amíg távol volt, cserébe a tatár is elmesélte, mi zajlott le közte és Lelle között az özvegyasszony jurtájában. A kölcsönös beszámolók végén a magyar komoly megfontoltsággal így szólt:

– Úgy vélem, az volna a kérdésed, hogy vajon jó ötlet lenne-e a derék Lelle előtt valamiféle bizonyságát adni, miszerint újdonsült feleséged tényleg a Világügyelő Férfi küldötte. Gondolom, abban a tárgyban akartad megtudni a véleményemet, hogy kérd-e meg Raudonát némi bemutatóra az emberfeletti tulajdonságaiból, vagy ez csak olaj lenne a tűzre, és még jobban megbántanád vele szegény Lellét.

Szubotáj elhűlve nézett a barátjára:

– Te tényleg a legnagyobb szakrális törzsfő vagy, akit valaha ismertem – szólt őszinte elismeréssel. – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar vissza tudsz zökkenni a régi szerepedbe. Főleg ennyi kumisz után.

– Drága barátom! Én színész vagyok, bármelyik régi szerepembe azonnal vissza tudok zökkenni, még csak kumisz sem kell hozzá. Mellesleg a kumisz sokkal inkább a gyomromra hat, nem az agyamra, de olyannyira, hogy nemsokára magam is eltávozom, ám jóval messzebbre, mint te, a jurtákon túlra, és alaposan kifosom magam.

– Annyi időd még van, hogy megválaszold a remekül megtippelt kérdéseimet? – kérdezte aggodalmas arccal a tatár.

Attila kissé megsimogatta a hasa tájékát, és így szólt:

– Talán ennyi még belefér… Na, idefigyelj, kedves törzsfő kollégám! Tudom, hogy a női lélek számodra nem kifejezetten egy nyitott könyv, főleg nem a szerelmes női léleké, ezért bízd magad a szakértelmemre. Nyugodtan kérd meg Raudonát arra, amire akartad. Nem kell attól félned, hogy Lelle ettől még mélyebb szomorúságba fog hanyatlani. Éppen ellenkezőleg. Megnyugtatólag fog hatni rá, hogy nem hazudtál, tényleg a Világügyelő Férfiú jelölte ki számodra Raudonát, és ettől a kisebbrendűségi érzése is elmúlik majd, hiszen egy anagur ember, legyen bármennyire büszke és önérzetes is, sosem méri magát az égi hatalmakhoz.

– Szinte könyörgött nekem, hogy legalább a hitét ne vegyem el, mert már csak az maradt neki – emlékeztetett Szubotáj.

– Ezzel nemhogy nem veszed el a hitét, hanem épp ellenkezőleg: megerősíted – jelentette ki határozottan Attila. – De most már engedj utamra, mert biztos forrásból tudom, hogy a Világügyelő Férfiú nem díjazza, ha egy szakrális törzsfő egy fogadási ünnepség közepén fújja ki a seggét. Az ilyesmi nemcsak Lelle hitét venné el, hanem az egész törzsét. És én még sokáig szeretném megőrizni az állásomat.

A tatár megkönnyebbült mosollyal nézett távozó barátja után, és e percben mélységes szeretetet érzett iránta. Az ugyan nem tetszett neki, hogy a kumisz hatására a magyar színész kissé trágárkodó komikussá vált, de mindezt alaposan túlszárnyalták Attila igazán nemes tulajdonságai. A nehéz helyzetekben mindig empatikus, lényeglátó és lojális barát volt, aki ilyenkor szinte belelátott mások lelkébe.

Őszutó havában gyorsan alkonyodott a pusztán. Mire a lakoma elkezdődött, már sötétség borult a nagy körben felállított asztalokra. Azaz csak borult volna, de szorgos kezek még több fát pakoltak a központi máglyára, hogy a tüze bevilágítsa az egész teret.

Az anagurok szent helye, a Fehér-hegy irányába eső asztalnál hatan trónoltak. A két szélen Uracs és Iraló ült, középen pedig természetesen Szubotáj és Raudona, az újdonsült házastársak. A feleség mellett az „öccse” foglalt helyet, a katonai törzsfő oldalán pedig Attila várta a fejleményeket.

Nos, ezek a bizonyos fejlemények akkor bontakoztak ki, amikor kiderült, hogy Raudona nem fogad el sem italt, sem étket a felszolgáló asszonyoktól. Ehelyett inkább felállt a helyéről, kedvesen megsimogatta a tanácstalan fiatal hajadon arcát, aki a kezében egy tál sült hússal álldogált mellette, majd kilibbent a tér közepére.

– Melyikőtök a törzs legjobb íjásza? – kiáltotta el magát ékes anagur nyelven.

Morajlás futott végig az asztalok között, és csakhamar két vitéz is jelentkezett. Elsőként természetesen Mogün, az anagurok újdonsült olimpiai bajnoka, aki lovasíjászatban hozta el az aranyérmet az Osmosisban rendezett olimpiáról. De Tors vitéz is fölemelkedett, aki régóta vetélkedésben állt Mogünnel, és a törzs minden egyes nyugati kalandozása során azon versengtek, hogy melyikük tud több ellenséges katonát a másvilágra küldeni, majd gazdagabb zsákmánnyal hazatérni.

– Gyertek ide mellém – intett nekik Raudona nagyasszony.

Ekkor az előzetes megbeszélések értelmében néhány fiatal harcos felállított a nagy máglya közelében két céltáblát. Az embermagasságú deszkaállványok felületén színes körök jelezték a célterületeket, amelyek a tűz fényében szinte hívogatóan ösztönözték a jelölteket az újabb vetélkedésre. Hamarosan íjak és nyílvesszők is előkerültek, hiszen Szubotáj már korábban intézkedett, hogy a versenyhez szükséges minden eszköz azonnal rendelkezésre álljon.

– Anagurok! – kiáltott fel Raudona. – Mit gondoltok, vajon ki lészen a ma este bajnoka? Mogün vitéz vagy Tors vitéz?

Mario kíváncsisággal vegyes büszkeséggel szemlélte „nővérkéje” produkcióját, és úgy rémlett neki, hasonlóképpen zajlott otthon, a Földön egy kiemelt bokszmeccs beharangozója. A frissen támadt hangzavar is erre emlékeztette. Mogünnek és Torsnak is megvolt a maga szurkolótábora, amelynek tagjai lelkesen éltették saját kedvencüket.

Egyszeriben azonban néma csönd támadt, amikor Raudona is a kezébe vett egy íjat.

– Anagurok! – kiáltott fel Raudona, égnek emelve az íját. – Mit gondoltok, vajon ki lészen a ma este bajnoka? Aki csak saját tudására számíthat, vagy akinek maga a Világügyelő Férfiú vezeti a kezét?

Mario riadtan nézett körbe, mert erre már rosszalló morajlás is vegyült az általános hangzavarba. Jó néhányan akadtak, akik nemtetszésüknek adtak hangot Raudona ezen megnyilvánulása nyomán. Tán csak nem a Világügyelő Férfiúhoz méri magát ez a fehérszemély? Az odáig rendben van, hogy a katonai törzsfő felesége, na de tudja már, hogy hol a helye, ne zengedezze itt a nagyképű szólamait, hiszen mégiscsak egy asszony!

Végszóra előkerült egy harmadik céltábla is, ezzel pedig végérvényessé vált, hogy bizony hármas vetélkedőre fog sor kerülni hamarosan. Akik a tér előnytelenebbik oldalán ültek, most viharsebesen pattantak fel a helyükről, és átözönlöttek a nagy máglya túloldalára, hogy saját szemükkel láthassák a verseny kimenetelét.

Szubotáj ekkor fölemelkedett a helyéről, és a magasba tartott egy fehér kendőt. Erre megint elcsitultak a népek, és lélegzetvisszafojtva várták a fejleményeket. Tudták, hogy amikor a törzsfő leejti a kendőt, az lesz a jel, és onnantól kezdve csak a nyílvesszők surrogása fog hallatszani.

Ám ekkor megint történt valami furcsa. Raudona nagyasszony a két férfival ellentétben oldalvást fordult, és már nem nézte a saját céltábláját. Csakis a hitvesére és a fehér kendőre figyelt. Szubotáj pedig egyszer csak elengedte a kendőt.

A hatalmas csöndben most már valóban csak a nyílvesszők suhanása hallatszott, de rendkívül különös ritmusban. Mogün és Tors ugyan villámgyorsan lődözték nyílvesszőiket a céltábláik felé, de Raudona – anélkül, hogy odanézett volna – mindkettejüket megelőzte. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a nyílvesszőit halálpontosan és elképesztő sebességgel juttatta a cél kellős közepébe, hanem azt is, hogy mivel jóval hamarabb végzett a feladattal, utána a vetélytársai nyílvesszőit kiütötte a sajátjaival a röptükből.

A döbbenet moraja futott át a sokaságon, de ezzel még nem volt vége. Ugyan teljesen egyértelmű volt, hogy a versengés győztese Raudona lett, de a második helyért holtverseny alakult ki. Ekkor a nagyasszony odanyújtott egy-egy nyílvesszőt Mogünnek és Torsnak, majd előrelépett, és megállt pontosan a két vitéz és a céltáblák közötti távolság felezőjében.

Újra elcsendesültek az anagurok, és kíváncsian várták, hogy a döntő lövés kinek kedvez majd. Csakhogy senkinek sem kedvezett. Mogün és Tors szinte egyszerre indították útnak nyílvesszőiket, de Raudona mindkettőt elkapta még a levegőben, közvetlenül a kilövésük után. Aztán színpadiasan a feje fölé emelte a két, immár szimbolikussá növekedett tárgyat, és így szónokolt:

– A Világügyelő Férfiú szerint mit sem számít, hogy Mogün vagy Tors lesz a bajnok. Csakis az számít, hogy ezek a vitéz férfiak a népük boldogulásáért harcolnak. Mindketten és egyformán!

Nagy ováció kísérte a törzsfő feleségének szavait. Mario számára úgy tűnt, hogy mintha az ujjongók között sokkal lelkesebbek lennének az asszonyok, meg talán még a főkötő nélküli lányok is, akik az imént még a vacsorát szolgálták föl szorgalmasan, ám nem sok ideje maradt ezen merengeni, mert a „nővére” most egyenesen őrá mutatott, és kihívta a tér közepére, egy félreérthetetlen ujjmozdulattal.

Kénytelen-kelletlen felállt a helyéről. Eddig élvezte a bemutatót, és azt remélte, nyugodtan elfogyaszthatja azt az ínycsiklandozó báránybordát, amelyik még ott figyelt alig megkezdve a fatányérján. De nem volt mit tenni, mennie kellett. És tudta, mi fog következni, hiszen megbeszélték. Ám ettől még rettentően utálta, ha pont egy főétkezés közepén szúrják át a hasát.

– A Világügyelő Férfiú pontosan tudja mindenkiről, hogy van-e még feladata ezen a világon! – szónokolt Raudona, aztán odalépett Mario mellé, és közben előhúzta az övéből a rövid tőrt. – Akinek már nincs feladata ezen a világon, és megcselekedte, amiért megszületett, azt a Világügyelő Férfiú szívesen látja a terített asztalnál odafönn, a csillagok között! De akinek még van dolga idelenn, azt nem engedi meghalni.

Azzal tövig belemártotta a „saját öccse” hasába a tőrét, majd egy rövid hatásszünet után kirántotta, és diadalmasan kiáltott fel:

– A testvéremnek még sok feladata lehet az anagurok között, mivel a Világügyelő Férfiú nem szólította magához!

Mindeközben Attila az asztal mögött kedélyes megjegyzésekkel bombázta a legjobb barátját, természetesen oroszul, hogy senki más ne érthesse:

– Na, most raktuk le a feminizmus alapjait anagur földön. Csak figyeld meg, hogy senki nem hoz nekem egy újabb megcsócsálandó báránybordát, pedig az első eresztésből már csak a csontok vannak a tányéromon. Az összes nő a feleségedért rajong, én meg itt árválkodok éhen, pedig én volnék a szakrális törzsfő, vagy mifene. Ráadásul egy kiadós fosás után kurvára szükségem lenne valami finomat bevinni a szervezetembe, ami nagyon különbözik a kumisztól, de jól láthatóan ez most nem lehetséges.

– Fogd már be a pofád – sziszegte idegesen a tatár. – Csak less egy kicsit oldalra. Mit gondolsz, hogy érinti Iraló táltost mindaz, ami most történik? Egyre inkább maga alatt van, szerintem Raudona mutatványainak végén meghasonlik önmagával. Tényleg nem fogod fel?

Attila óvatosan a barátja karjára tette a kezét:

– Idefigyelj, te nagyon hülye. Mit pattogsz itt, totál fölöslegesen? Szerinted Raudona nem okosabb, mint ez az egész törzs együttvéve? Gondolod, hogy pont a táltosunkkal akar kibaszni, és ez az egész mutatvány őellene irányul?

– Nézz rá az arcára!

– Nyugodjál már le egy kicsit, és bízd a dolgokat a sorsra. Nem tanultad még meg, hogy Evilágon bármi megtörténhet? És az a bármi meg is történik? Viselkedj ennek megfelelően. Legyen rezzenéstelen az arcod, semmit ne fogadj örömmel, semmit ne fogadj lemondóan, semmiért ne haragudj, csak várd meg a végét. Feleségedül fogadtad ezt a metamorfot. Most már játszd végig a játékot, és csak akkor mondj véleményt, akkor lázadozz, akkor hörögj feldúltan, ha érted, hogy mi a történet vége.

Szubotáj ebben a percben nagyon utálta a magyar szavait, de csakhamar be kellett látnia, Attilának volt igaza. Ugyanis Raudona kiszólította az asztal mögül Iraló táltost, megállította maga előtt, és egy rövid, megható, színpadias szöveg után mindenféle háromdimenziós képeket vetített fölé.

Szinte hátborzongató volt. Legalábbis a törzs tagjai később így emlékeztek vissza, és így adták tovább a mondát.

– A Világügyelő Férfiú az egész törzsből csak veled beszél – jelentette ki Raudona, mire Iraló feje fölött a semmiből megjelent egy sárga tűzgömb.

– Elkötelezett szövetségesei vagytok egymásnak. A gyűrű a szövetség jele – szögezte le a nagyasszony, és a táltos feje fölött immár egy gyűrűvel rendelkező hatalmas golyó látszott.

Iraló a jobb kezére pillantott, amelyen valóban ott volt a gyűrű. Szívesen hozzányúlt volna, megforgatta volna, de most már nem akarta elereszteni Raudona kezeit.

– A nyugalom, a kiszámíthatóság és a megbízhatóság színe a kék – folytatta Raudona, és ebben a pillanatban a táltos feje fölött megjelent egy kék gömb.

A népek a földre hanyatlottak a megdöbbenéstől, de közben le sem tudták venni a szemüket a csudás jelenségről. Iraló táltos feje fölött olyasféle gömbök adták át a helyüket egymásnak, amelyek hol szikráztak, hol villámok csapkodtak körülöttük, néha meg csak úgy átfolytak egymásba, mint két kupa ital.

– Ezek a naprendszer bolygói! – csodálkozott rá a tatár. – Először a Nap, aztán a Szaturnusz, most meg a Neptunusz!

– Na, most én mondom azt, hogy fogd be a pofád – hurrogta le Szubotájt a magyar. – Kurvára ne akard tönkretenni a bemutatót. Kezdem azt gondolni, hogy neked kellett volna félrevonulni fosni, nem nekem. Még mindig nem érted, hogy mi történik itt? Várd ki a végét!

Raudona mindeközben a kör közepén rátette a kezét Iraló táltos homlokára, és így szólt:

– A néped leghasznosabb embere vagy. A Világügyelő Férfiú azt üzeni neked, hogy továbbra is legyél ilyen elhivatott, kitartó és rendületlen. Nagyon sok látomással fog még neked segíteni, hogy a törzs szolgálatára lehess.

Közben a táltos feje fölött megjelent a Jupiter bolygó alakja, és Szubotáj jól látta, hogy ez a háromdimenziós fényinstalláció mennyire rabul ejti a falu népét.

– Nem igénylem a megállapítást tőled, hogy ez a Jupiter – súgta oda Attila. – És Mariónak se mondd meg, a kis sógorkádnak, mert szerintem ő is tudja.

Szubotáj immár nem akart semmit megállapítani. Most már csak egyetlen arcot keresett a tömegben. Tudta, hogy ezen a lakomán mindenkinek kötelező volt megjelenni. Még a gyerekeknek is, akik sokszor a kecskelábú asztalok alatt, csontokon hagyott húst rágcsálva figyelték a történéseket.

Mindenkinek kötelező volt megjelenni. Az özvegyasszonyoknak is. Tudta, hogy melyik asztalnál ülhetnek a magányosak és elhivatottak. Tudta, hogy Lelle arcát hol keresse a tömegben. És amikor megtalálta, egyenesen megkönnyebbült. Mert az asszony is őt nézte.

Lelle azzal a jóságos érzéssel tekintett rá, amely csak a legnemesebb lelkű nők sajátja. Megértő, rokonszenvező és emberséges pillantással illette a törzs főnökét, az örök szerelmét, és szavak nélkül közölte vele, hogy immár megbocsátott mindenért.