Osmosis – 412. fejezet

A Kormányzói Palota impozáns lépcsőjén két anagur törzsfő üldögélt magányosan. Mivel fontos és főként titkos dolgokról beszélgettek, nem volt ellenükre, hogy nem veszi körül őket zajos tömeg. Igaz, valószínűleg az sem zavarta volna őket, ha járnak-kelnek körülöttük, hiszen anagur nyelven társalogtak, márpedig ezt a nyelvet legfeljebb az androidok értették volna meg. És persze Stribek, a Félvér, de ő ilyenkor, amikor leszállt az alkony, már rég a bordélyháza igazgatásával volt elfoglalva, messze, a vigalmi negyedben.

A társalgás menetrendje egyszerű volt. Először Attila számolt be a barátjának mindarról, ami a mai napon történt vele, aztán meg Szubotáj tette ugyanezt. Mindeközben felváltva hüledeztek és ámuldoztak.

A tatárt megdöbbentette mindaz, ami a Ziara-fennsíkon történt a távozása után, és persze részvétet is érzett, elvégre valahol mégiscsak a bajtársai voltak azok a katonák, akik elestek a mai napon. Nála jobban csak a magyar rendült meg, amikor értesült az űrállomáson lezajlott eseményekről, főleg pedig Mario elképesztő történetéről. És ekkor még a nap legváratlanabb fejleményéről szó sem esett, az csak később derült ki, amikor Szubotáj egy különös fogalmat használt a saját vonatkozásában.

– Holnap négyesben fogunk belovagolni az anagur pusztaságba – újságolta a tatár –, visszük magunkkal Mariót is, mert a feleségem szerint pont ez a környezetváltozás segíthet most rajta.

Attila az utolsó szavakat szinte már nem is hallotta:

– A kicsodád szerint? – kérdezett vissza.

– A feleségem szerint – erősítette meg kissé szemérmesen Szubotáj.

– Ezek szerint heten utaztatok az Orel fedélzetén? – számolgatta az ujjain a magyar.

– Miért utaztunk volna heten?

– Hát, először is Mario, aztán a két ájult trónörökös, továbbá az a Kisfiú, vagy ki a fene, no meg Raudona, és te a feleségeddel… Mondd csak, kicsoda ő, és hol vetettél szemet rá? Tán csak nem a Déli-földrészen?

– Légy erős, barátom, Raudona és a feleségem egy és ugyanaz a személy.

– Mi-i-i-i?

– Ahogy mondom. Maga Raudona a feleségem. Vagy ha úgy tetszik: Raudona maga a feleségem.

Attila egy darabig csak a szemét meresztgette, mint valami különösen értetlen bagoly, aztán megeresztett egy népies kiszólást:

– Az anyja köcsögit!

Szubotáj felnevetett:

– Látom, te is nagyon várod már a holnapi napot, és gondolatban máris a népünk körében jársz – vágta hátba a magyart, aztán részletesen beszámolt neki a rapid frigy létrejöttének indokairól és körülményeiről. Attila hamar napirendre tért a dolgok ilyetén alakulása fölött, végül már csak a vállát vonogatta:

– Ha úgy vesszük, mégiscsak ez volt a legjobb választás, legalábbis sokkal okosabban jártál el, mintha például a Kisfiú nevű android kezét kérted volna meg, vagy valamelyik ájult trónörökösét. Bármelyik döntésed sokkal rosszabbul vette volna ki magát holnap az anagurok között.

Szubotájnak egy darabig a válla is rázkódott az elfojtott röhögéstől, aztán viszont elkomorult az arca, mintha kissé elszégyellte volna magát.

– Micsoda emberek vagyunk! – sóhajtott fel. – Megosztunk egymással egy rakás borzalmas és tragikus hírt, aztán meg vihogunk itt, mint valami érzéketlen tuskók.

– Jegyezd meg, barátom, a humor az egyetlen záloga a túlélésnek. Amikor az ember elveszíti azt a tulajdonságát, hogy saját magán is képes legyen nevetni, az már a vég kezdete – jelentette ki Attila. – Ha te is lehúztál volna két évtizedet színházi berkekben, akkor tudnád.

– Na, ezért is szeretlek, barátom – nézett hálásan a magyarra Szubotáj. – A legelkeserítőbb helyzetekben is meg tudod vigasztalni az embert a humoroddal.

– Na idefigyelj! – mordult fel Attila. – Nekem te most már ne udvarolgassál! Szerelmet meg aztán végképp ne vallj! Elvégre nős ember vagy! Nézzenek oda!

Ebben a pillanatban megállt fölöttük valaki a lépcsőn, aki ugyan nem értett egy szót sem az anagurok nyelvén, de azt érzékelte – és egyben rosszallotta is –, hogy a társai láthatóan igencsak mulatoznak valamin.

– Mi a vidámság tárgya? – kérdezte az anyanyelvén, és innentől kezdve oroszul folyt a társalgás, mivel Oleszja volt a frissen felbukkant jövevény.

Szubotáj részletesen beszámolt a pilótatársának mindarról, amit korábban Attilának is elmesélt. Oleszja hamar napirendre tért az űrben köttetett „házasság” fölött, sokkal inkább aggasztotta Tiago holttestének felfedezése, főleg pedig Mario esete. Egy darabig mereven bámult maga elé, aztán csöndesen megszólalt:

– Hallottam már efféle tudatátviteli kísérletekről otthon is, de úgy tudtam, hogy ilyesmivel csak a harmadik világban foglalkoznak, ráadásul ott is illegálisan, mindenféle titkos laborokban.

– Most a Marióval történtekre célzol? – kérdezte Szubotáj, majd miután a pilótatársa bólintott, lemondóan és fásultan legyintett egy nagyot: – Ugyan már! Azt hiszed, a mi kormányunk nem adott utasítást hasonló kísérletekre? Vagy bármelyik másik nagyhatalom kormánya? Hát nem olyan hülyék, hogy pont a harmadik világgal szemben akarjanak lemaradni.

– De hát az ilyesmi elvileg illegális és etikátlan! – csattant fel a lány. – A washingtoni egyezmény értelmében ugyanis…

– Nagyon becsípődtek neked ezek a nemzetközi egyezmények – csóválgatta a fejét a tatár. – Washington, Tokió, Delhi, Peking, Buenos Aires…, na, hagyjuk már! Tényleg ilyen naiv vagy, galambocskám? Összegyűlnek a nagyfejűek, jópofiznak egymással, kezet fognak, aláírnak, mosolyognak, közben meg lehet, hogy pont ezeknek a városoknak a titkos kazamatáiban folynak a legdurvább kísérletek.

– De itt most nem csak ez a lényeg! – erősködött Oleszja. – Sokkal inkább az, hogy a legutolsó ismereteim szerint az efféle tudatátviteli kísérletek a mi földi időnkben még csak gyerekcipőben jártak! Pontosan ezért született meg a washingtoni egyezmény! Csírájában el akarták fojtani a dolgot, mert belátták, hogy egy ilyen technológiát nem szabad ráereszteni az emberiségre, hiszen annak beláthatatlan következményei lennének. Itt meg az ilyesmi szinte már rutineljárás? Nem jött meg a küldemény a Földről, hát üsse kavics? Ráeresztjük az animát egy szerencsétlen lovászfiúra, aztán lesz, ami lesz?

– Na és mi van akkor, ha azok a figurák, akik megszervezték nekünk ezt a remek társasjátékot ezen a bolygón, nem is a mi földi korunkból érkeztek? – vetette föl Szubotáj. – Mi van, ha az ő földi korszakuk már számunkra is a futurisztikus jövő? Ahogy például mi vagyunk azok Dariosznak meg Mariónak? Erre még nem gondoltál, galambocskám?

Oleszja arcán jól látszott, hogy nem, erre még valóban nem gondolt. Vagy ha mégis, hát az nagyon régen lehetett.

– Nem kell ám ilyen nagy mellénnyel tenni-venni magunkat – ütötte a vasat Szubotáj, felváltva nézve a két legjobb barátjára. – Elhiszem én, hogy mindig, minden ember azt hitte a Földön, hogy ő a civilizáció non plus ultrája. Ezt gondolták a sumérok is, aztán Róma alattvalói, meg a Brit Birodalom polgárai, a Szovjetunióról nem is beszélve, és a sor a végtelenségig folytatható. Emlékszem, egyszer olvastam arról, hogy az amerikai szabadalmi hivatal vezetője azon kesergett a 19. század végén, hogy hamarosan bezárhatják az intézmény kapuit, hiszen már minden fel van találva. Értitek ezt? A 19. század végén! Amikor még számítógépek sem léteztek!

– Igazad lehet – szólalt meg csöndesen Attila. – Most eszembe jutott, hogy annak idején, a színművészeti egyetemen volt filmtörténeti óránk is, és levetítettek nekünk néhány alkotást a filmezés hőskorából, amikor még fekete-fehér volt minden mozgókép, hangja sem volt a filmeknek, és a szereplők is mókásan mozogtak rajtuk, az eltérő vetítési sebesség miatt. És voltak olyan évfolyamtársaim, mondjuk pont nem a legokosabbak, akik rácsodálkoztak, hogy akkoriban még fekete-fehér volt a világ, és azt hitték, hogy ebben a csupa szürkeárnyalat miliőben pont úgy mozogtak az emberek, ahogy Charlie Chaplin a filmvásznon.

– Na ugye – bólintott elégedetten Szubotáj. – Mondom én, hogy mindig, minden földi ember azt hitte, hogy ő a civilizáció csúcsa!

– Talán be is fejezhetnénk a kulturális és társadalomtörténeti eszmecserét – javasolta Oleszja. – A magam részéről pártolom, hogy ne legyünk nagyképűek csak azért, mert mi 2202-ből jöttünk, de mégis inkább térjünk vissza a rögvalósághoz, és beszéljünk a jelenlegi problémáinkról. Aláírom, nagyon érdekes téma, hogy ki melyik földi korból került át Evilágba, és hogy mikori technológia termékei a mi kedves androidjaink, de engem momentán sokkal jobban érdekel, hogy mi a tervük velünk, és minek köszönhető az a meredek váltás, amit a mai napon tapasztaltam. Például, hogy a Ziara-fennsíkon halomra ölették a Kormányzói Testőrség tagjait. Az meg aztán pláne foglalkoztat, hogy mi lesz mindennek a következménye ránk nézve.

A tatár nem hagyta ki a lehetőséget egy kis méltatlankodásra:

– Na, hát pont ezért javasoltam nektek reggel, hogy zsaroljuk meg Nihucot a mulatt csecsemővel, csak ti nem hallgattatok rám.

– Szerintem nem jártunk volna sikerrel – vélekedett Attila. – Nyilvánvaló, hogy a köpcös vezérezredes nem a saját szakállára cselekedett, mint valami lázadó robot. A mulatt csecsemő értelemszerűen csakis földi emberek közös utódja lehet, és mint ilyet, az összes androidnak kötelessége megvédeni. Mármint azoknak, akik a jó oldalon állnak, és nem lettek árulók, mint ahogy az a tábornok, akinek az összeroskadását volt szerencsénk megszemlélni a kormányzói sátorban.

– Azt meg pláne nem lehet Nihuctól zokon venni – fűzte tovább a gondolatmenetet Oleszja –, amikor Dariosznak a lelkére kötötte, nehogy űrjárművek közelébe engedje a foglyul ejtett orzókat. Egy másik szigetről nézve nem tudhatta, hogy akad-e az ellenség soraiban egy pont ugyanolyan átállt android, mint amilyen az a tábornok volt. Nem hiszem, hogy sok jóra vezetne, ha egy ilyen figura megkaparintaná, teszem azt, az egyik Golubot.

Szubotáj utánozhatatlan arckifejezéssel csóválta a fejét:

– Ezt már nem hiszem el – motyogta halkan, aztán felcsattant: – Ti még most sem értitek, hogy miről beszéltem? Nihucot nem azzal kellett volna megzsarolni, hogy háhá, tudjuk ám, hogy önállósítottad magad, és a saját szakálladra cselekedve akartad a kisdedet Osmosisba hozatni!… Kit érdekel ez? Szimplán annyit kellett volna közölni vele: nálunk van valami, ami kell neked, de csak akkor adjuk át, ha cserébe információkat kapunk tőled!

– Nem szép dolog azt a csecsemőt valaminek nevezni – korholta pilótatársát Oleszja. – Egy emberi lényről beszélünk, ráadásul földi emberről!

– Most aztán jól megfogtad a történet lényegét – dünnyögte Szubotáj, de sokkal inkább fásultan, semmint elmarasztalóan.

– Értem a lényeget, de akkor is igazam van – felelte magabiztosan a lány. – Egy ártatlan csöppség, egy emberi lény nem lehet zsarolás tárgya, mert már eleve a tárgyiasítása is méltatlan dolog. Főleg úgy, hogy ismerjük az apját.

– Az ég áldjon meg, hát én se azt javasoltam, hogy zsarolási jelleggel addig pofozzuk a csecsemőt, amíg Nihucból ki nem szedjük az információkat! – háborgott a tatár. – Honnan veszed, hogy nálunk rosszabb helyen lett volna az a csöppség, mint mondjuk Nihucnál?

– Nem hinném, hogy végül Nihuchoz került – szólt közbe Attila, leginkább azért, hogy elejét vegye egy esetleges összezörrenésnek. – Amikor leszálltunk a Régi Arénában, Guzel utasított, hogy jöjjek ide, a Kormányzói Palotába, és amint kiszálltam, ő rögtön a levegőbe emelkedett a Golubbal. A csecsemővel együtt.

– Remek – morogta Szubotáj. – Még a végén kiderül, hogy üzemel Evilágon egy csodálatos gyermekmegőrző, ahol a sajnálatos módon elárvult földi gyerekeket pesztrálják.

– Nem biztos, hogy árva, elvégre az anyjáról nem tudunk semmit – mutatott rá Attila. – Nyilvánvalóan egy fehér bőrű földi nőről beszélünk, akit idáig még nem volt szerencsénk megismerni. Tehát mindenképpen új tagja ennek a küldetésnek. Legalábbis számunkra.

Oleszja együtt érzően felsóhajtott:

– Fogalmam sincs, ki lehet, de máris az övé minden részvétem. Bármikor is került át Evilágba, eddig nagy valószínűséggel az orzók között volt kénytelen tengetni az életét. Ráadásul most a gyermekét is elvették tőle, a gyermeke apja pedig halott. Nem lehet irigylésre méltó helyzetben.

– Az is lehet, hogy ő még semmit sem tud a szerettei sorsáról, és talán most is reménykedik, hogy mindketten életben vannak – jegyezte meg Szubotáj, aztán elkomorult a tekintete: – Persze az is előfordulhat, hogy a szerencsétlen nő holtteste is odafenn van már a Zvezdán, és egy tartályban lebeg, akárcsak a franciáé… Bárcsak lett volna időm a többi hibernációs kabin alá is benézni!

– Maximmal ellentétben Tiago nem túl régen halhatott meg – szögezte le a lány. – Dariosz szerint az áruló tábornok, mielőtt összeroskadt volna, beszámolt arról is, hogy a katonái között elkezdett terjedni egy babonás mendemonda valamiféle nagy, fekete emberről. Az nem lehet más, csakis Tiago. Tehát a francia még egész biztosan életben volt a nerideai invázió első napjaiban.

– Ezek szerint nem a mi csapataink ölték meg, hiszen annak hamar híre ment volna – vonta le a következtetést Szubotáj. – De akkor ki? A sajátjai? Az orzók haragudtak meg rá, miután sorra arattuk ellenük a győzelmeket?

– De ha Tiago kegyvesztett lett az orzók között, akkor miért keresték égre-földre a gyerekét? Mire akarták felhasználni? – tette fel a kérdéseit Oleszja is. – Mert hogy nagyon meg akarták találni, az a mai napon minden kétséget kizáróan bebizonyosodott előttem a Ziara-fennsíkon.

Szubotáj ekkor bosszankodva kifakadt:

– Annyira idegesítő, hogy semmi értelmesre nem használhatjuk a telekommunikációs rendszerünket! Nyilvánvaló, hogy azt is lehallgatják. Így csak akkor tudunk fontos dolgokról tárgyalni, ha ugyanazon a helyen tartózkodunk. Márpedig mi holnap indulunk észak-keletre, és ki tudja, mikor találkozunk újra?

– Van ám nekünk egy spéci kódrendszerünk. Már nem emlékszel rá? – kérdezte Oleszja.

– Hogyne emlékeznék? – méltatlankodott a tatár. – Lehet, hogy egy kicsit kilúgozták az agyunkat, de még most is úgy tapasztalom, hogy én vagyok az egyetlen közülünk, aki próbál magához térni ebből a furcsa szedálásból, és olyanokon is járatja az agyát, amiken ti még véletlenül sem.

– Na, akkor teszteljük! – javasolta a lány. – Ha egyszer azt mondanám a füledre, hogy öt almát reggeliztem késsel, akkor mire gondolnál?

– Arra, hogy találkozó napfelkelte után, északi irányban, a távolság ötszáz méter.

– Helyes – nyugtázta elégedetten Oleszja.

– Nem semmi – pislogott Attila. – És ebből hogy derült ki az északi irány?

– A kés éles, mint az északi szél – magyarázta Szubotáj.

A további titkos kódokról való csevegésre azonban már nem volt mód, mert ekkor kinyílt a Kormányzói Palota ajtaja, és Guzel mindenféle rejtjelezés nélkül odakiáltott a társaságnak:

– Megbeszélés az ovális asztalnál, kezdési időpont: azonnal.