Amikor a kéttagú tévéstáb végre békén hagyta a kis csapatot, az ügyvéd finom kritikával szólt oda a barátjának:
– Azért abban volt némi igazuk, hogy ha egy ismert embert mutatnak meg, aki ezekben a nehéz napokban veszi a fáradságot, és a határon tevékenykedik, akkor ez másokat is adakozásra és segítségre sarkallhat.
– Az előbb még profi módon álltál ki mellettem, most pedig megkérdőjelezed a döntésemet? – értetlenkedett Ákos.
– Az ügyvéded vagyok, az a dolgom, hogy mindenkor a te álláspontodat képviseljem – mutatott rá Tibor. – De mivel nemcsak a jogi képviselőd vagyok, hanem a barátod is, ne vedd zokon tőlem ezt az előbbi megjegyzést.
– Nézd, akár igazad is lehetne, de ne feledd, hogy te már csak a végére értél ide. A dolog úgy indult, hogy mire kettőt pislogtam, máris az orrom alá dugták a mikrofont, és az arcomba tolták a kamerát. Mégis, miféle eljárás ez?
– Nem igazán udvarias, és pláne nem bizalomgerjesztő – ismerte el az ügyvéd.
– Arról nem is beszélve, hogy jól ismerem ezt a tévétársaságot és a módszereiket. Ha szóba állok velük, akkor tudod, hogy milyen riportot faragtak volna ebből a kis jelenetből? A nézők számára úgy jött volna le, hogy én csak azért páváskodtam itt a pelenkacsomagjaimmal meg a plüssjátékaimmal, hogy reklámozzam a praxisomat. Hát kinek hiányzik ez? – tárta szét a karját Ákos.
– Jól van, ne aggodalmaskodj, a bajt már elhárítottuk…
– Én tényleg nem szerepelni jöttem ide, ezek meg bazári majmot csináltak volna belőlem. Különben is, nézz körül! Számodra úgy fest, mintha ennek az országnak a népét még buzdítani kellene a segítségnyújtásra?
Tibor néhány másodperce már az aszfaltot bámulta, de most felemelte a fejét, aztán átkarolta a barátja vállát, és csöndesen megjegyezte:
– Ennyit nem ér az egész, hagyd a csudába. Viszont lassan indulhatnánk. Kifogásunk nem lehet, most már nem tart fel minket semmiféle tévéstáb.
Ákos igazat adott a barátjának, és egy szemvillanás alatt visszazökkent a gyakorlati kérdések talajára.
– János! Izzítsa a motort, indulunk! – kiáltotta oda a sofőrnek, aztán fiatalos lendülettel felkapaszkodott a vezetőfülke anyósülésére.
Szűk harminc kilométerrel odébb, a szatmárfalui aprócska művelődési házban tényleg nagyon várták már a fuvar érkezését. Mint csakhamar kiderült, a fiatal helyi plébános, Adalbert atya fogta össze a segítségnyújtást, vagy divatos mai szóval élve: ő tartotta kézben a logisztikát. Ám sokáig úgy tűnt, hogy hiába minden szervezői tehetsége, a kihívások le fogják gyűrni az alig hatszáz lelket számláló, határ menti kis falu közösségét.
Pedig Adalbert atya valóban minden tőle telhetőt megtett. Amikor kezdett komolyra fordulni a helyzet, akkor sorra felhívta a helyi iskola és óvoda konyhai személyzetét, és mindenkit arra kért, hogy a hétvége ellenére nyissák meg a tanintézmény konyháját, és főzzenek teát, hogy legalább egy forró itallal megkínálhassák a téli hidegben hozzájuk érkező menekülteket. Aztán ez a projekt órákon belül fejlesztést igényelt, és az asszonyok már nem teát főztek a nagy konyhai üstökben, hanem májgombócos zöldséglevest, hogy a kimerült embereket valami meleg étellel is el lehessen látni.
Közben az átmeneti szálláshelyet is ki kellett alakítani, ezért az atya kölcsön vette a helyben lakó tollfelvásárló megafonos autóját, és kihirdette a faluban, hogy akinek nélkülözhető pokróca, gumimatraca van, az vigye el a művelődési házba, mert igen sok menekült érkezett, és a számuk várhatóan csak növekedni fog.
Amikor befutott Ákosék teherautója, és a fiatal plébános megszemlélte, hogy miféle adományokat rakodnak le róla, akkor nagy kő esett le a szívéről:
– Uraim, magukat a Gondviselés küldte – szólt elfogódottan. – Önöknek hála gyakorlatilag immár minden a rendelkezésünkre áll, amiben eddig hiányt szenvedtünk az elmúlt nehéz napokon.
– Ahol a szükség, ott a segítség – próbált valamiféle optimista kicsengést adni a lerakodási jelenetnek Ákos, de aztán alábbhagyott a derűlátása, amikor Tibor félrehívta.
– Nem akarlak elkeseríteni – kezdte az ügyvéd –, de úgy vettem észre, hogy a tévések kocsija követett minket. Lehet, hogy újra megpróbálkoznak az interjúkéréssel, vagy távolról fognak filmezni minket.
Ákos egyelőre nem tulajdonított jelentőséget a dolognak:
– Ha nem fognak itt lábatlankodni, és nem nyomják az arcomba a kamerát, akkor tőlem azt csinálnak, amit akarnak. Most pedig menjünk vissza segíteni. Ha valóban itt vannak ezek a tévések, akkor pláne nem vetne jó fényt ránk, ha olyan felvételeket csinálnának, hogy amíg mások kirakodnak a teherautóból, addig mi itt kedélyesen trécselünk.
Mivel hirtelenjében elég sok dolgos kéz állt rendelkezésre, a lepakolás igen hamar megtörtént. Adalbert atya pedig a művelődési ház raktárában irányította a szortírozást, hogy az egynemű cikkek egymás mellé kerüljenek, így a későbbiek során akár ránézésre is meg lehessen állapítani az egyes készletek nagyságát.
Mindazonáltal nem mulasztotta el, hogy elismerő szavakkal illesse Ákost:
– Nem tudom, hogy ki állította össze ezt a szállítmányt, de mintha kitalálta volna a gondolatainkat. Igazán profi lehetett az illető.
– A feleségem volt leginkább a segítségemre – tájékoztatta a plébánost Ákos. – Nem igazán menekültügyi szakember, viszont a korábbiakban ápolónőként dolgozott, egy ideje pedig már főállású édesanya, így igazán képben van a kisgyermekes szülők igényeit illetően.
– Kérem, adja át neki is szívből jövő köszönetünket, doktor úr.
Adalbert atya a későbbiekben még inkább megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Tibor beszéli az ukrán nyelvet.
– Kérem, jöjjön velem, ügyvéd úr! Nagy szükségünk lenne a szaktudására. Van néhány olyan család, amelynek tagjaival eddig sehogyan sem tudtunk szót érteni.
– Talán én is önökkel tartok – jelentkezett Ákos. – Ki tudja, hátha az én angolomnak is hasznát vehetjük.
A művelődési ház nagytermében már szinte minden helyet elfoglaltak az ideiglenes fekhelyek. A menekültek többsége kisgyerekes édesanya volt, de akadtak egész családok is. Adalbert atya az egyik ilyen család felé vezette a kis csapatot, és Tibor fordítói tevékenységével csakhamar megkezdődhetett a kikérdezésük.
Mint kiderült, a Kárpátok túloldaláról, Zsitomirból érkeztek. Mindjárt a háború kitörésének hírére elmenekültek otthonról. Annyira megrémültek, hogy csak a legszükségesebb holmijaikat pakolták össze, ruhaneműt, némi élelmet és a gyógyszereiket. Az út nagy részét kocsival tették meg, de az öreg járgány a határ előtt nem sokkal végleg megadta magát, így azt hátrahagyva folytatták az útjukat, mert megtudták, hogy Beregsuránynál már gyalogosan is átengedik a határon az embereket. Ideát aztán már várt rájuk a szatmárfalui önkormányzat falubusza, amely elég hamar megtelt, így nem sokkal később már a kisközség művelődési házában fogadták őket egy tál meleg étellel. Könnyek között hálálkodtak a segítségért, és azt mondták, sohasem gondolták volna, hogy a magyarok ilyen segítőkész, önzetlen és barátságos emberek. Sosem fogják elfelejteni ennek a kedves népnek, hogy azonnal befogadták őket.
Ákos közben egy kárpátaljai magyar férfival elegyedett beszédbe, aki érdekes dologra hívta fel a figyelmét. Azt jövendölte, hogy hamarosan még náluk is rosszabb állapotban lévő menekültek megjelenésére is fel kell készülni.
– Egy elég hosszú szakaszon a Tisza képezi a határt – magyarázta. – Azt pedig biztosan tudja, hogy a hadköteles férfiakat már nem engedik át a határon. Ugyan mi más következhet ebből, mint hogy…?
– Arra céloz, hogy egyesek úgy fognak elmenekülni, hogy átúsznak a folyón?
– Ha nekem választanom kéne, hogy elvigyenek golyófogónak, vagy nekimegyek a Tiszának, akkor én egy percig se haboznék. Higgye el, uram, hogy ha a cigaretta áthozatalát meg tudják oldani a csempészek, akkor hamarosan az emberek is meg fognak jelenni.
