Anna a számítógép előtt ült, és jól láthatóan egy genetikával foglalkozó honlapot böngészett éppen. Amikor Gergő ezt észrevette, csak egy pillanatra torpant meg a felesége mögött, majd gyorsan úgy tett, mintha csak el akart volna haladni mögötte. És nagyon furcsállta, hogy hirtelen a torkában kezdett dobogni a szíve a nagy izgalomtól.
Annának is kellőképpen felgyorsult a szívverése, amikor rájött, hogy mi történt. Annyira belemerült a honlap tanulmányozásába, hogy először észre sem vette, hogy hazaért a férje. Aztán, amikor rájött, hogy mi a helyzet, már késő volt. Úgy gondolta, nem kellene úgy viselkednie, mintha valami tiltott dolgon kapták volna rajta. Elvégre miért ne nézegethetne genetikai tárgyú weboldalakat? Mi abban a rossz? Sokkal rosszabb lett volna, ha elkezd az egér után kapkodni, és gyorsan bezárja a böngészőt, vagy átvált egy női magazinra.
No persze, hiába nyugtatgatta magát, legbelül úrrá lett rajta az izgalom, és feszülten várta, mit fog mondani a férje, amikor először megszólal.
Almási Gergő azonban nem szólt egy árva szót sem. Hősünk épp azon töprengett magában, milyen szerencsétlen is ő. Nincs tíz perce, hogy megígérte Imre atyának, mostantól nem fogja ezzel a kérdéssel nyaggatni a feleségét egy darabig, erre mi történik? Hazaér, és pont egy olyan szituációba csöppen, amelyben nagyon nehéz betartani az ígéretét. Úgyszólván nem életszerű. De összeszorított foggal legyűrte a kísértést, és miközben beakasztotta a széldzsekijét a ruhásszekrénybe, szívdobogva várta, hogy vajon mi lesz a felesége első közlendője.
Mindez érdekes helyzetet teremtett. A házaspár tagjai hosszú negyed órákon keresztül nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem. Csupán a vacsoránál törte meg a csendet Anna, de épp csak annyira, hogy jó étvágyat kívánjon a férjének.
Ki tudja, meddig tartott volna ez az állapot, ha másnap délelőtt nem állítanak be váratlanul Gergő szülei? Ám pontosan ez történt.
– Elnézést, hogy csak így rátok törünk, minden előzetes bejelentés nélkül – szabadkozott Julika –, de már nagyon hiányoztatok.
– Úgy bizony – erősítette meg a családfő. – Egész nap azt halljuk a hírekben, hogy jön a járvány második hulláma. Ki tudja, milyen intézkedéseket fognak majd bevezetni? Hát úgy gondoltuk, amíg még lehet, meglátogatunk titeket.
– Itt mindig szívesen látott vendégek lesztek – nyugtatta meg a szüleit Gergő, aztán beleszimatolt a levegőbe: – Csak nem jóféle debreceni töltött káposzta illatát érzem?
– De bizony! – mosolyodott el az édesanyja. – Csak nem gondoltátok, hogy üres kézzel állítunk be? Főleg hétvégén? Remélem, még nem kezdtél neki a főzésnek, Annuskám.
– Még nem, és ezek után nem is kell. Gyakorlatilag olyan ez, mintha kaptam volna egy szabadnapot – örvendezett Anna. Aztán később, amikor a konyhában meglátta, mekkora fazék töltött káposztát főzött az anyósa, kijavította magát:
– Nem is egy, hanem legalább két szabadnapot, ha nem hármat!
Miközben az asszonyok a madárlátta étkek kicsomagolásával voltak elfoglalva a konyhában, Julika megjegyezte:
– Nagyon furcsán csengenek a fülemben még most is a fiam szavai. Hogy is mondta? Itt mindig szívesen látott vendégek leszünk… Érdekes ezt hallanom, hiszen én itt nőttem fel, ebben a házban. Ismerem minden zegzugát, mindegyikhez számtalan emlék fűz.
Anna megértően bólogatott, majd követte az anyósát, amikor átment a konyhából a kisszobába.
– Nahát, micsoda rumli van itt! – kiáltott fel Julika az ajtóban. – Azt hittem, hogy már régen birtokba vettétek ezt a helyiséget. Nem lesz kicsit sok a feladat, amikor majd megérkezik az első utód? Mert, gondolom, ezt szánjátok gyerekszobának.
A családi idillnek egyetlen pillanat leforgása alatt vége lett. Annából kitört a zokogás, mire a két férfi kirohant a nappaliból, és értetlenül nézték a jelenetet, Julika pedig el sem tudta képzelni, mi rosszat mondhatott.
A történtek után nem volt mit tenni, fel kellett lebbenteni a fátylat minden titokról. Így aztán az elkövetkező órában a két házaspár tagjai elhelyezkedtek a nappaliban, és a fiatalok részletesen beszámoltak az idősebbeknek a maguk mögött hagyott keserves hónapok minden idevágó eseményéről.
Amikor Anna és Gergő végeztek az elbeszéléssel, súlyos csönd nehezedett a helyiségre. És amikor valamelyikük megszólalt, az csak még súlyosabbá tette a hangulatot. Merthogy Julika volt az első hozzászóló, és bár próbált tapintatosan fogalmazni, a mondanivalója kellőképpen komoly volt:
– Nézd, Annuskám, én sok mindent megértek, de egyvalamit nem igazán. Miért nem a házasságkötés előtt tisztáztátok ezt a kérdést, mindjárt a kapcsolatotok komolyra fordulásának idején? Az sokkal tisztességesebb lett volna, úgy érzem.
– Annak idején még én sem így gondolkodtam erről a dologról – mentegetőzött Anna.
Váratlanul közbeszólt a családfő, és megkérte a feleségét, hogy menjen vele a konyhába, segítsen kinyitni egy üveg bort. Julika megütközve nézett a férjére:
– Úgy érzed, hogy annyira ünnepélyes a hangulat, ami feltétlenül borozgatásért kiált?
– Bocsánat, eddig nem volt róla tudomásom, hogy bort csak ünnepélyes alkalmakkor szabad kinyitni – jegyezte meg pikírten Károly. – Tényleg olyan nagy baj, hogy megérkezvén hazánk egyik jeles borvidékére, szeretnék megkóstolni egy finom abasári rizlinget?
– És nem tudsz egyedül kibontani egy üveget?
– Nem tudok!
A családfő tekintete szinte villámlott, úgyhogy Julika jobbnak látta sürgősen feltápászkodni, és haladéktalanul a férje után indulni.
Amikor becsukódott mögöttük a konyhaajtó, akkor Károly, bár fojtott hangon, de meglehetősen szigorúan szólt a feleségére:
– Mi ütött beléd, szívem? Csakugyan úgy gondolod, hogy ez a megfelelő pillanat, amikor neki kell esni ennek a kislánynak?
– Ne engem vegyél elő, hanem a bort, ha megkérhetlek.
– Ugyan már, kit érdekel a bor?
– Miért, nem azért hívtál ki, hogy segítsek kihúzni a dugót?
Károly idegesen simította hátra a haját:
– Ezt egyszerűen nem is akarom elhinni. Mi történt veled az úton, asszony? Debrecenben még úgy festettél, mint aki hosszú évtizedek óta az életem párja, és egyetlen pillantásom elég neki, hogy megértsen. Most meg az derül ki, hogy valami különös ok miatt nemhogy félszavakból nem értjük egymást, de kerek, egész mondatokból sem?
– Ja, csak azért hívtál ki, hogy beszélj velem?
– Csakhogy végre leesett a tantusz!
– Ettől függetlenül nyissunk ki egy üveg bort, hogy ne legyen feltűnő.
– Hogy ne legyen feltűnő? Hát szerintem abban a szobában rajtad kívül mindenki értette, hogy miről van szó.
– Mindegy, most már tényleg bontsunk fel egy bort, mert úgy felidegesítettem magam, hogy most már én is meg akarok inni egy pohárkával. Majd segítek.
– Miben?
– Kinyitni a palackot.
– Tényleg azt gondolod, hogy segítségre van szükségem, amikor ki akarok húzni egy nyamvadt dugót a palackból? Ráadásul női segítségre? – csóválgatta a fejét Károly, miközben elővett egy üveg abasári rizlinget. – Azt sem bánom, ha gyors egymásutánban mindjárt két pohárkával is bedobsz, ha megígéred, hogy attól helyrebillen az eszed.
– Jól van, ne leckéztess már egyfolytában – morogta Julika. – Nem látod, hogy milyen ideges vagyok? Te talán nem leszel az, ha belegondolsz, hogy a Mátraalján sosem fog unokánk születni?
– Jómagam egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a Mátraalján sosem fog unokánk születni. Ellenben szerfölött biztos vagyok benne, hogy eme ügyet semmiképp nem szolgálja a jelenlegi hozzáállásod – jelentette ki a családfő.
