Nyár vége volt, Szent István ünnepe is elmúlt. A lebukó nap ereje már nem volt a régi, de épp ezért kellemesen simogatta a paplak kertjében üldögélő Imre atya és Almási Gergő arcát. A hangulat mégsem volt idilli.
– Végre sikerült elcipelnem Annát Egerbe a genetikus szakorvoshoz, de gyakorlatilag semmi eredménye – panaszolta az ifjú férj. – Sőt talán még sokkal rosszabb a helyzet, mint eddig bármikor.
– Mégis, mi történt? – kérdezte a plébános.
– Majdnem egy óra hosszáig beszélgettünk, a feleségem fejében mégis csak egy mondat ragadt meg. Mégpedig az, hogy amikor rákérdezett a doktornál, van–e rá esély, hogy születési rendellenességgel fog gyermeket hozni a világra, akkor az orvos így válaszolt: „ezt nem lehet száz százalékos biztonsággal kizárni”.
– Pedig ez egy őszinte és korrekt válasznak tűnik – vélekedett Imre atya. – Az gondolom, nincs a világon olyan fiatalasszony, akinek mást mondana egy becsületes orvos, még akkor is, ha az illető nőnek semmiféle rendellenesség nem fordult elő a családjában.
– Én is ezt próbálom Annával megértetni, de teljesen sikertelenül – kesergett Gergő. – Megtenné, atyám, hogy beszél a fejével?
– Szerintem most nem erre van szükség – felelte a plébános, és nem lehetett nem észrevenni, milyen arckifejezéssel reagált erre az Almási fiú.
– Pár hete még azt mondta, atyám, hogy bármikor kész segíteni nekünk – morogta mély váddal a hangjában.
– Most is azt teszem – szólt csöndesen a plébános. – Nem kell figyelmeztetned az ígéretemre, mert nagyon is komolyan gondoltam, és be is fogom tartani. De próbáld megérteni, kérlek, hogy a feleségednek most egyáltalán nem erre van szüksége.
– Hát akkor mire? – fakadt ki Gergő.
– Egy pár hét nyugalomra – magyarázta Imre atya. – Gondold csak bele magadat a helyzetébe. Az ő életében már több mint fél éve tart ez a mizéria. És akkor lehet, hogy még keveset is mondtam. És ebben nem az volt ám neki a legnehezebb, hogy hónapokon keresztül mindenféle ürügyeket kellett kitalálnia, hogy elfedje a valódi félelmeit. Az igazi megpróbáltatás csak utána jött, amikor fény derült a titkára.
– Azt hittem, hogy az megkönnyebbülés lesz neki – értetlenkedett Gergő. – Nem az szokott történni az emberrel, amikor lehullik a válláról a hazugsága súlya?
– Azért ez meglehetősen speciális eset. Még egyszer kérlek, próbáld beleélni magadat az ő helyzetébe. Hetek óta ezzel a témával kel és fekszik, és akkor…
– Csak nem arra céloz, atyám, hogy én vagyok az, aki az idegeire akar menni ezzel a témával? – méltatlankodott az Almási fiú.
A plébános nagyot sóhajtott:
– Mondd, nem jutnak el hozzád a szavaim? Ennél még akkor is eredményesebben tudtunk beszélgetni, amikor a veszélyhelyzet miatt meg sem közelíthettük egymást, és legfeljebb telefonon vagy kerítéssel elválasztva voltunk kénytelenek eszmét cserélni.
– Jól van, elhallgatok, megígérem – higgadt le Gergő. – Többé nem szólok közbe. Csak ha nagyon muszáj.
– Úgy legyen – nyugtázta Imre atya. – És ha már a veszélyhelyzet szóba került, azt is vedd hozzá, hogy az emberek egyre idegesebbek, nyugtalanabbak, így Anna is. Nehéz időket élünk, mindannyiunk élete felborult valamennyire, kié jobban, kié kevésbé. És akkor ősszel támad majd a járvány második hulláma, amelyik állítólag sokkal komolyabb lesz az elsőnél.
– Hát ez remek. Akkor most már a járványt is bevehetem az ürügyek sorába? – mérgelődött Gergő. – Én ezt már nem tudom követni, és nem is akarom. Gond–baj mindig van az ember életében. Bármikor lehet ürügyet találni bármire. Csakhogy ha így gondolkozna mindenki, akkor záros határidőn belül kihalna az emberiség.
A plébános hosszan fürkészte az Almási fiú arcát, és csak nagy sokára szólalt meg:
– Az az érzésem, hogy kettőtök közül most neked van nagyobb szükséged segítségre. És ezt a legkomolyabban mondom. Pedig emlékezhetsz, figyelmeztettelek mindjárt az elején, hogy óriási türelemre lesz szükséged.
– Na, már megint én vagyok a hibás mindenért – dünnyögte Gergő.
– Azt javaslom, függeszd fel egy időre ezt az infantilis viselkedést, és próbáld meg nagyon figyelmesen követni a mondandómat – tanácsolta Imre atya. – Ugyebár azt szoktad mondani, roppant hasznos tud lenni, amikor az ember megpróbálja a másik szemszögéből nézni a dolgokat. Úgy mesélted, hogy a múltkor Annát is erre kérted. És jól is tetted, mert ez a módszer valóban sokat segíthet embertársaink megértésében. Képzeld hát bele most magadat a feleséged helyzetébe. Lassan már egy éve e körül a téma körül forognak a mindennapjai. A gyermekvállalás témája körül. Sokáig cipelt magában egy hazugságot, mert nem merte felfedni előtted a félelmeinek igazi okát. Aztán szerencsére megnyílt, de ez a megnyílás nemcsak megkönnyebbülést hozott, hanem egyúttal újabb terheket is rakott rá. Szégyellte magát előtted, és bizonyára meg is bánta, amit csinált. De ettől még vesztesnek érezhette magát. Mindenesetre belement, hogy szakemberhez forduljatok, bár ehhez sokáig semmi kedve nem volt. Elment veled Egerbe, és figyelmesen végighallgatta a genetikus mondandóját. Sajnos azonban ez sem térítette jobb belátásra, mert hiszen, ahogy az imént mesélted, az orvosnak csak egyetlen mondata ragadt meg benne. Abba a közlendőbe kapaszkodott bele, amelyikről úgy gondolta, hogy az ő álláspontját támasztja alá. Sajnálkozhatunk ugyan efölött, de ez a helyzet. És ezzel el is érkeztünk a jelen időhöz. Szerinted hogyan viszonyulna Anna ahhoz, ha egyszer csak most én jelennék meg nálatok, és megpróbálnék a lelkére beszélni?
Gergő, bizonyítván, hogy nagyon is figyelt, és teljesen beleélte magát a felesége helyzetébe, ezen a ponton közbevágott:
– Ne is mondja tovább, atyám, most már én is látom, hogy ez nem jó ötlet. Anna gyakorlatilag besokallna. Erre nem tudok jobb szót.
– Hidd el, most megint adnod kell neki egy kis időt. Tudod, vannak olyan emberek, akiknek egy–egy kritikus döntés meghozatala szinte húsbavágó fájdalommal jár. A helyesnek ítélt út felvállalása helyett egy helyben toporognak, és azt remélik, hogy az idő majd megoldja a dilemmájukat. Tanácstalanul állnak a kereszteződésekben. Egyszerre két irányba nem indulhatnak, úgyhogy inkább egyik felé sem mozdulnak el. Ráadásul közben abba a hitbe ringatják magukat, hogy a várakozás eredményeképpen a két út eggyé válik, így a döntésük nem jár majd lemondással.
– Gondolja, atyám, hogy Anna is ehhez a típushoz tartozik?
– Nem tudhatom – felelte a plébános. – Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy ha most nem adsz egy kis időt neki, akkor végképp elveszítheted a lehetőséget, hogy egyszer jobb belátásra térjen. Hagyd, hogy emésztgesse magában mindazt, ami történt. Hogy egy kicsit elmerülhessen a genetikus szavaiban. Mert abban is biztos vagyok, hiába csak egy mondatot ragadott ki az orvos közleményéből, a többi mondata is ott van a fejében.
– Még az is lehet, hogy egyszer csak magától is jobb belátásra tér? – kérdezte reménykedve Gergő.
– Ez is megtörténhet. Kivéve akkor, ha nem hagysz fel az erőltetett vitákkal és a rábeszéléssel. Legalábbis egy időre. Mert akkor te magad fogod megakadályozni, hogy a feleséged gondolataiban most az orvos szavai járjanak. A te panaszaid, vádjaid és dörgedelmeid fognak visszhangozni a gondolataiban, nem pedig a szakember mondandója.
– Hát, ha ezen múlik, olyan néma leszek, mint a sír! Rajtam aztán ne múljon! – jelentette ki határozottan az Almási fiú, aztán csöndesebb tónusra váltott: – Köszönök mindent, atyám. Valóban én szorultam most nagyobb segítségre, belátom. És tényleg segített nekem. Mint már oly sokszor.
Amikor Gergő hazafelé bandukolt, azon töprengett, milyen témákat vethet fel ma este Annának. Melyek lennének azok, amelyekről még véletlenül sem lehet átkötni a gyerekvállalás témakörére? Elhatározta, hogy a lehető legsemlegesebb dolgokról fog a feleségével beszélgetni vacsora közben, ám amikor hazaért, olyan látvány fogadta, hogy a lába is földbe gyökerezett.
