Gergő megfogadta Imre atya tanácsát. Ezúttal maradéktalanul. Pedig mind közül ehhez az intelemhez kellett a legnagyobb önuralom. Már–már emberfeletti. De hősünk türelmesen megvárta, hogy a felesége kezdjen el beszélni a közös problémájukról.
Érdekes módon Anna első megnyilatkozása épp ezzel a türelemmel volt kapcsolatos:
– Nem akarsz kérdezni tőlem valamit? – szólt csöndesen egy derűs estén, a vacsora után.
Gergő fölkapta a fejét. Ugyan már két napja erre a pillanatra várt, de még most sem volt benne biztos, hogy eljött. Nem merte elhinni. Így hát nem is válaszolt, jobb híján mosogatásba fogott. De aztán gyorsan rájött, hogy ha tovább vár, akkor a felesége nem türelmesnek, hanem érdektelennek fogja látni őt. Elzárta hát a csapot, hátrafordult, és így szólt:
– Most már jó lenne tudni, hogy végül is mi a véleményed a globális felmelegedésről, meg a klímakatasztrófáról.
– Szerintem ugyanaz, mint neked – felelte Anna.
Gergő egy darabig hallgatott. Aztán kibökte:
– Furcsa ezt hallani az elmúlt hónapok meglehetősen különös történései után.
A felesége lehajtotta a fejét:
– Tudom – mondta csöndesen. – Azaz hogy mégiscsak pontosítanék. Valahogy belelovaltam magam a félelembe. Talán túl sokáig játszottam ezt a színjátékot, és a végén már én is elhittem, amit mondok.
– Színjátékot? – ismételte meg az Almási fiú.
Anna most újra felemelte a fejét:
– Miért teszel úgy, mintha meglepődnél? De hiszen rájöttél végül, nem?
– Lehet, hogy túl szigorú vagy magadhoz – jegyezte meg engedékenyen Gergő, mert nem szerette volna, ha veszekedésbe torkollik a beszélgetés. Abból már volt elég az elmúlt időszakban. – Olyan szempontból nem volt színjáték, hogy valóban félsz gyermeket vállalni. Sőt inkább rettegsz. És az is igaz, hogy egy ideje már sejtettem, hogy másvalami állhat a háttérben, és az egésznek a világon semmi köze sincs a globális felmelegedéshez és az emberiség sötét jövőjéhez.
Anna hirtelen közbevetette:
– Ettől függetlenül a tengereken úszó szemétszigetek valóban riasztóak, meg az is, hogy már szinte nincs olyan élőlény az óceánban, amelyiknek a szervezetében ne mutattak volna ki műanyag mikrorészecskéket, és az is elkeserítő, hogy…
– Jól van, ezen már túl vagyunk – intette le Gergő. – Épp az imént állapítottad meg, hogy hasonlóan gondolkodunk ebben a kérdésben. Szerintem most koncentráljunk inkább a kettőnk problémájára. Mi az igazi oka a félelmeidnek? Miért mondtad nekem, hogy nem akarsz gyereket?
Most Annán volt a meglepődés sora:
– Még kérded? Hiszen most már tudod, hogy milyen szerencsétlenségek érték a családomat!
– Igen, tudom, csak azt nem értem, miből gondolod azt, hogy a múltnak ilyen hatása kell legyen a kettőnk életére. Ugye, azt azért nem gondolod komolyan, hogy átok ül rajtad?
– Te minek neveznéd ezt az egészet?
– Felvilágosult ember vagyok, tehát ezt a kifejezést eszemben sem volna kiejteni a számon. És még csak nem is gondolnék rá.
– Ha felvilágosult vagy, akkor bizonyára azt is tudod, hogy a genetika nem egy okkult tudomány, hanem nagyon is modern.
– Biztosíthatlak, hogy ezt is tudom. Sőt, talán nem is hinnéd, hogy az elmúlt időszakban milyen sokat fejlődtem ezen a téren, mégpedig autodidakta módon. Bár jó alapokra építkezhettem, mert már azelőtt is érdekelt ez a téma. No persze, csak mint laikust. Nem merném venni a bátorságot, hogy azt állítsam, szakértője lettem ennek a tudományágnak.
Ezúttal Anna volt, aki félbeszakította beszélgetőpartnerét:
– Ha viszont tényleg belemerültél a témába, akkor nem világos számomra, hogy mit nem értesz. Nem kell ahhoz nagy tudornak lenni, hogy belásd, óriási esélyem van rá, hogy továbbvigyem ezt a kétes vérvonalat. Hát ezért rettegek.
Ahogy Gergő a feleségét hallgatta, úgy érezte, hogy most szomorúbb, mint eddig bármikor.
– Tudod, ez rám nézve azért kicsit sértő – szólalt meg nagy sokára az Almási fiú. – Vagy talán nem is kicsit.
Anna felkapta a fejét:
– Még hogy sértő? Miket beszélsz?
– Igenis sértő – kötötte az ebet a karóhoz Gergő. – Egyáltalán nem bántó szándékkal mondom, félre ne érts! De azért gondold már végig, hogy akarva–akaratlanul milyen bizonyítványt állítottál ki magadban rólam!
– Miféle bizonyítványról beszélsz?
– Szerinted én olyan ember vagyok, aki eldobná magától a gyerekét, csak azért, mert az az ártatlan kis jövevény történetesen beteg? Például Down–kóros?
– Kérlek, ne kezdjünk megint egy parttalan vitát – temette a kezébe az arcát Anna. – Csak azt ne kezdd el bizonygatni, hogy neked mindegy, hogy egészséges gyereked születne–e, vagy sem.
– Én nem erről beszéltem, szívem.
– Hát még a jókívánság is úgy szól, hogy mindegy, ha fiú, ha lány, csak egészséges legyen!
– És mi a baj ezzel a jókívánsággal? – értetlenkedett Gergő.
– Csak az, hogy amit az előbb próbáltál kifejteni, az szöges ellentétben áll ezzel a jókívánsággal – mondta Anna. – A Down–szindróma egy betegség, vagy legalábbis nagyon távol áll attól, amit egészségnek nevezünk. Pont ezért az a neve, hogy szindróma. Magyarul tünetegyüttes. Tünete márpedig a betegségnek van.
Gergő vett egy nagy levegőt, mégpedig megelőző jelleggel, hogy lehetőleg ne egyszerre törjön ki belőle mindaz, amit mondani akart, mert sejtette, hogy annak nem lenne jó vége. Miután kissé lehiggadt, megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és így szólt:
– Számos nézőpontból lenne hozzáfűznivalóm a mondandódhoz, de most talán vegyük a legártatlanabbat, mégpedig a nyelvi vonatkozást. Mi az, hogy a tünet eleve csak betegség jele lehet? Vagy bármilyen negatív dologé? Bár nem vagyok nyelvész, de úgy képzelem el, hogy ez a szó a tűnik igéből eredeztethető. Mondok neked egy elég egyszerű példát: „Úgy tűnik nekem, hogy boldog vagy.” Szerinted ez negatív dolgot jelent? Nem hinném… De továbbmegyek! A boldogságod tünetei: mosolyogsz, kivirult az arcod, néha dalra fakadsz, mindenkihez kedves vagy, örülsz az életnek. Ezek nem tünetek talán? Szerintem igen, mégpedig a boldogságod tünetei.
Amíg a férje példálózott, Anna üzembe helyezte az okostelefonját, és csakhamar közbe is vágott:
– Most akkor elárulom neked, hogy mit jelent a tünet szó. – Majd felolvasta: – „Tünetnek nevezik azokat a betegségre utaló, a normális testi vagy szellemi működéstől eltérő jelenségeket, amelyekről vagy a beteg számol be, vagy azokat az orvos a beteg kikérdezése, fizikális, eszközös vagy laboratóriumi eredménye alapján észlel és a betegség felismerhető.” Még mindig azt mondod, hogy a tünet meg a szindróma pozitív kicsengésű fogalmak?
Az Almási fiú megint nagyot sóhajtott, de ez a sóhaj már a megadás jele volt.
– Rendben, legyen neked igazad – egyezett bele. – De akkor hagyjuk a nyelvi vonatkozásokat, és szorítkozzunk arra a nézőpontra, hogy miféle apának, miféle embernek gondolsz engem, még ha közvetetten is. És erről semmi jót nem mondhatsz el, bármeddig is görgeted a telefonod kijelzőjét. Nem fogsz tudni olyan definíciót találni, amelyik alátámasztja az igazadat.
– Kezdem elveszíteni a fonalat, nem tagadom – szólt közbe Anna.
– Mit nem lehet ezen érteni? – csattant fel Gergő. – Azt gondolod talán, hogy azonnal magadra hagynálak, mint valami hitvány gazember, ha kiderülne, hogy Down–kóros gyereket szültél? Próbáld már egy kicsit átérezni, hogy ez mennyire bántó! Én nem állítom azt, hogy amióta megismertelek, sokszor járt a fejemben az a gondolat, hogy nekünk egyszer majd nem teljesen egészséges gyerekeink fognak születni. De olyasmi végképp nem fordult meg a fejemben, hogy ha netán beteg, vagy bármi más okból segítségre szoruló gyerekem lesz, akkor magára hagyjam akár őt, akár az édesanyját!
