Anna kiszaladt a teraszra, Gergőnek meg fogalma sem volt, mi lenne most a helyes. Menjen utána? És aztán mit mondjon, mit csináljon? Nem sokszor akadt dolga életében zokogó nőkkel, de az a kevés eset is úgy zajlott le, hogy hősünknek még csak halvány elképzelése sem volt, hogy mit kellene kezdeni a helyzettel.
Vagy hagyja magára, úgyis egyedül akar most lenni?… Az is meglehet. És akkor csak olaj lenne a tűzre minden szó, legyenek azok bármilyen kedvesek is.
Aztán úgy döntött, mégiscsak kimegy a felesége után. Legrosszabb esetben Anna majd rárivall, és bezavarja a házba. Akkor legalább tudni fogja, hogy most egy darabig nem ildomos zavarni. De ha nem megy utána, akkor ez az esetleges vétség később talán számos esetben merül majd fel, mint az ő érzéketlenségének kiváló bizonyítéka.
Hej, de nehéz a nőkkel! – sóhajtott fel Gergő, aztán az ajtóhoz lopakodott, és óvatosan kilesett a teraszra. Anna a hintaágyon ült, szinte összegömbölyödve, és még mindig keservesen zokogott. Hűsünk lassan kisomfordált a házból, és leült mellé, de nemhogy át nem ölelte, még csak a vállát sem merte megfogni. Igazából még nem volt világos előtte, mi is a pontos oka a felesége összezuhanásának, és mennyire haragszik rá jelen pillanatban.
A zokogás kezdett alábbhagyni. Anna érzékelte a férje jelenlétét, és úgy tűnt, igyekszik összeszedni magát. Szerencsére, amikor nagy sokára megszólalt, semmiféle vád nem volt a hangjában.
– Sejtettem, hogy ezt úgyis megtudod előbb–utóbb – mondta csöndesen, de érdekes módon egyáltalán nem feszegette, még jóval később sem, hogy Gergő honnan értesült a családjában történt dolgokról. Mintha csak valamiféle végzetként fogta volna fel a dolgot, amelynek egyszer le kellett sújtania, legalábbis az Almási fiú számára így festett a helyzet.
– Mi jár most a fejedben? – kérdezte váratlanul Anna, és ettől Gergő úgy megdöbbent, hogy semmit sem tudott felelni. Legbelül persze mindenféle érzések kavarogtak benne, és legszívesebben azt mondta volna: „Inkább azt szeretném tudni, hogy te mire gondolsz most, mert már csöppet sem bírok kiigazodni rajtad”. De persze tudta jól, hogy egy ilyen közleménnyel mindent elrontana, jobb híján tehát hallgatott.
Aztán kurtán–furcsán véget ért ez a jószerivel még meg sem kezdődött beszélgetés. Anna fölállt, és bement a házba. Azt mondta, megfájdult a feje, így inkább lefekszik. Amikor Gergő tíz perccel később utánament, már el is szenderedett. Vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna.
Az Almási fiú cipőt húzott, és nekivágott az utcának. Nem kiadós sétára készült, és még csak nem is a fejét akarta kiszellőztetni. Úgy érezte, haladéktalanul be kell számolnia a történtekről Imre atyának, még ha csak a kerítésen keresztül is.
– Arra igazán nem számítottam, hogy ilyen hamar a végkifejlethez jutnak a dolgok – csóválgatta a fejét a plébános, miután meghallgatta fiatal barátja elbeszélését. – De talán jobb is így – tette hozzá.
– Valóban úgy gondolja, atyám? – kérdezte keserűen Gergő. – Én meg úgy érzem, ennél még a boldog tudatlanság is jobb volt. Most már halvány fogalmam sincs, mi történik körülöttem.
– Tényleg nem érted? – csodálkozott el Imre atya. – Pedig napnál világosabb. Sikerült mindennek a végére járnunk, tűpontos volt az összes következtetésünk.
– Ezt meg miből gondolja, atyám? Én magam sem tudom, hogy miért kezdett el zokogni a feleségem, pedig ott álltam mellette. Akkor honnan tudhatná maga, majdnem fél kilométernyi távolságból?
– Ne légy már ilyen értetlen – feddte meg az Almási fiút szelíden a plébános. – A világ legtermészetesebb dolga, hogy Anna sírva fakadt. Gondolj már bele, mekkora feszültség munkált benne idáig, ami most mind felszabadult, szinte egyik percről a másikra. Az pedig csak egy kellemetlen adalék, hogy bizonyára nagyon megszégyenültnek érzi most magát, amiért fény derült az elmúlt hónapokban véghez vitt taktikázására. Mert ez egy komoly játszma volt a részéről, amelyben most totális vereséget szenvedett, legalábbis ő minden jel szerint így értékeli a helyzetet.
– De hát, ha ez így van, akkor én most nagy bajt csináltam! – fakadt ki Gergő.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Imre atya.
– Először is fájdalmat okoztam a feleségemnek – magyarázta az Almási fiú. – Kikutattam a titkát, és még meg is szégyenítettem. Pedig semmiféle ilyen szándékom nem volt. Ráadásul semmivel sem vagyok előrébb, hiszen a lényeget tekintve mindegy, hogy miért nem akar gyereket, ha egyszer nem akar.
– Túlságosan borúsan látod a helyzetet – vélekedett a plébános –, és ez nem is csoda, hiszen ez a délután számodra is sokkoló lehetett, még ha nem is olyan súlyos mértékben, mint Anna számára.
– Én egyáltalán nem érzem, hogy sokkot kaptam volna – tiltakozott Gergő. – Ha jól tudom, az olyasmihez már mentőt kell hívni. Mármint ha valaki sokkot kap.
– Félreértettél, én nem orvosi értelemben használtam ezt a kifejezést. De akkor másképp fogalmazok. Mindkettőtöket megviselt ez a délután. Annát nyilván jobban. És most megértéssel kell lenned iránta, de egyben magad iránt is. A legfontosabb most a türelem. Egyáltalán nem javaslom, hogy most elkezdd faggatni. Ne tegyél fel neki kérdéseket, egyet sem. Bármennyire is kínoz a kíváncsiság vagy a segíteni akarás vágya. Majd elkezd beszélni, amikor készen áll rá. De időt kell hagynod neki, hogy összeszedje magát. És most menj haza. Ha felébred, tudhasson maga mellett. Érezze, hogy te mellette vagy, mindenféle értelemben.
Gergő megköszönte a tanácsokat, és meg is fogadta őket. Hazasietett a feleségéhez, és lefeküdt mellé az ágyra.
Leszállt az este, csönd borult a környékre. Csak a tücskök ciripelése és néha a kutyák ugatása hallatszott be az ablakon.
Amikor Gergő már elviselhetetlennek érezte a csendet, és nem szeretett volna továbbra is egyedül lenni a gondolataival, óvatosan a távirányító után nyúlt, és bekapcsolta a tévét, de persze a hangerőt a lehető leghalkabbra állította.
Anna csakhamar felébredt. Éppen a híradó volt műsoron.
„Kedvező hírek láttak napvilágot a hazai demográfiai helyzetet illetően. A Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint a teljes termékenységi arányszám, amely a gyermekvállalási kedvet mutatja, egy egész ötvenöt századra nőtt az előző év azonos időszakára számított egy egész negyvennégy századhoz képest” – közölte a bemondó, Gergő pedig összeszoruló gyomorral, riadtan nyúlt a távirányító után, de aztán lehanyatlott a keze. Végül is mindegy már. Anna úgyis hallotta, miről szól a hír. És különben is, immár nem kell kerülgetni a témát, mint a forró kását.
Legnagyobb meglepetésére a felesége felnevetett. Ugyan nagyon halovány és kissé talán erőltetett is volt ez a nevetés, de mégiscsak nevetés volt.
– Hát ezt nem hiszem el, hogy pont erre ébredek fel. Még a tévé is végszót ad nekem – motyogta Anna.
Gergő nagyot nyelt, és közben Imre atya szavai jártak a fejében. Olyannyira, hogy meg is ismételte őket:
– Nem tudhattam, hogy ilyesmiről fognak beszélni a híradóban. De nem teszek fel semmilyen kérdést. Bármennyire is kínoz a kíváncsiság vagy a segíteni akarás vágya. Majd elmondod, amit akarsz, amikor készen állsz rá. Hagyok neked időt, amennyire csak szükséged van.
Anna már nem nevetett. Sem kényszeredetten, sem máshogy.
– Nekem rád van szükségem – mondta csöndesen, és odabújt a férjéhez. – Szeretlek, mert nagyon jó ember vagy.
