A tatár kijelentése után súlyos csönd telepedett a helyiségre. Dariosz azon gondolkodott, hogy ha az imént a „meredek” kifejezést használta Szubotáj teóriájára, akkor mit mondjon most? Hiszen az előbb még csak arról volt szó, hogy szerinte a görög nő volt a támadás igazi célpontja, most meg már a felbujtót is megnevezte, mégpedig az egyház alakjában.
Egyre jobban örült, hogy az imént fogadást kötött a tatárral, mert biztos volt benne, hogy hamarosan kérni fog tőle valamit, amit a megállapodás értelmében amaz nem utasíthat vissza. Márpedig nem olyan rossz dolog, ha egy kormányzónak olyan személy tartozik egy szívességgel, akinek létezik ezen a bolygón egy járműve, amelyik a levegőben és a víz alatt is tud közlekedni, és a pilótájának bevallása szerint már csak némi üzemanyag kéne bele.
Jó néhány percig jártak a gondolatai akörül, hogy miféle módszerrel lehetne kiemelni a tóból Szubotáj fehér madárkáját, mígnem egyszer csak olyan szégyen lepte el, hogy szinte megborzongott. Rájött ugyanis, hogy amióta visszaérkeztek a szorosból a fővárosba, egyetlen egyszer sem jutott eszébe Sztavrila.
– Micsoda szemét alak vagyok! – szakadt ki belőle hangosan az önvád.
– Nocsak! Mi történt? – kíváncsiskodtak a többiek.
– Utoljára akkor hallottam Sztavriláról, amikor intézkedtem az elhelyezéséről a Kormányzói Palota egyik lakosztályában. Azóta rá sem nyitottam az ajtót – ostorozta magát Dariosz.
Attila megpróbálta vigasztalni:
– Úgy értesültünk, hogy ma akadtak némi sürgős teendőid egy bizonyos merénylet okán.
– Ez sem lehet mentség arra, hogy annyit sem kérdeztem meg tőle, jól van-e – vélekedett a kormányzó, azzal felemelkedett a székéről, és az ajtó felé indult: – De most megteszem.
Amikor hatszemközt maradtak, Szubotáj érdeklődve fordult a másik két férfi felé:
– Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy mit gondol Dariosz a teóriámról. De ti még nem nyilatkoztatok, én pedig rettentően kíváncsi lennék a véleményetekre. Számotokra is képtelenségnek hangzik?
– Ne haragudj, de én még nem igazán tudtam végiggondolni – szabadkozott elfogódottan Mario. – Egész mással vagyok momentán elfoglalva – tette hozzá, mégpedig olyan hanghordozással, hogy a két anagur törzsfő szinte riadtan nézett rá.
– Mi történt? Valami baj van? – faggatózott Attila. – Netán lemaradtunk valamiről?
Az olasz fiú néhány pillanatig maga elé meredt, aztán nagyot sóhajtva kibökte:
– Ma öltem először embert.
– Tényleg? – csodálkozott rá a dologra Szubotáj, ám aztán hamar kibújt belőle a cinikus énje: – Hát, szó se róla, nem lehet azt mondani, hogy óvatos tapogatózással kezdted a szakmát. Ahogy elnéztem azt a bizonyos hullát a szorosban, elsőrangú metszéssel választottad el a fejét a törzsétől.
Attila hevesen bökdöste a társa combját az asztal alatt, mert látta, hogy Mario számára ez sokkal komolyabb dolog, mint amit efféle poénkodással el lehetne ütni. Mivel jóval több empátia szorult belé, mint a tatárba, rögtön az olasz fiú vigasztalásába fogott:
– No, figyelj csak rám egy kicsit, fiatal földi embertársam! Semmi okod rá, hogy lelkifurdalást érezz. Fogd fel úgy a dolgot, hogy a barátod életét védted, nem utolsósorban pedig egy úrhölgy életét. Biztos vagyok benne, hogy a földi világban is hasonlóan cselekedtél volna. Nem állítom, hogy otthon is karddal hadonásztál volna, meg emberi fejeket csaptál volna le egyetlen jól irányzott suhintással, de ez itt Evilág, itt mások a szabályok. Viszont vannak olyan dolgok, amelyek abszolút közösek a két világban. Nevezetesen, hogy az ember nem hagyja cserben a barátait, amikor veszély fenyegeti őket, és nem hagyja cserben a nála gyengébbeket, aki ez esetben egy védtelen nő volt.
– Teljesen igaza van a társamnak – csatlakozott a tatár is, immár teljesen komoly hangon. – Semmi okod nincs arra, hogy bűntudatot érezz, én a helyedben inkább büszke lennék magamra.
– Már meg ne haragudj, de te mégiscsak egy katona vagy – mutatott rá Mario. – Nyilván nem ma öltél először embert. És félre ne érts, köszönöm, hogy vigasztalni akarsz, de én most elsősorban a társad véleményére lennék kíváncsi – fordult Attilához. – Te egy színész vagy. Nem katona, mint Szubotáj, és nem rendőr, mint Dariosz. Hogyan tudtad összeegyeztetni a földi életeddel mindazt, ami Evilágban várt rád?
– Mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezte a magyar. – A lelki vonatkozásokra, vagy inkább a…?
– Arra gondolok, hogy itt azért elő kell húzni a kardot, a tőrt, vagy bármi mást, ha úgy hozza a helyzet, és oda is kell csapni, szúrni, vágni, különben neked itt véged. Anagur törzsfőként nyilván nem mondhattál olyanokat a népednek annak idején, hogy elnézést kérek, de én egy földi ember vagyok a 23. századból, nálunk már nem divat mások legyilkolászása, úgyhogy felmentést kérnék ez alól.
– Valóban nem – ismerte el Attila.
– Arról nem is beszélve, hogy amit a merénylet helyszínén láttam, az minden képzeletemet felülmúlta – folytatta az olasz fiú, és szinte megbabonázott tekintettel meredt maga elé a visszaemlékezés hatására. – Ahogy bevágtattatok kelet felől a szorosba, úgy éreztem, hogy még a levegő is megdermedt. Pedig csak ketten voltatok! És szinte pislogni sem volt időm, mire letaroltátok a banditák felét, úgy csapdosva ide-oda a kardotokkal, ráadásul lóhátról, hogy olyat még videójátékokban sem láttam soha!
– Akkor válasszuk ketté a dolgot – javasolta Attila. – Az első a technikai tudás. Igaz, hogy én nem vagyok katona, de színészként azért sokféle képzést kaptam húszéves koromban, amikor kitanultam ezt a mesterséget. A lovaglás meg a vívás alap, ha az ember nem csak szemüveges hivatalnokokat, meg hasonló szerepeket akar eljátszani a pályafutása során. De azt persze aláírom, hogy egy színművészeti egyetemen nyilván nem ölni tanítják a növendékeket.
– Akkor honnan ez a technikai tudás? – firtatta Mario.
– Furcsa dolog ez – vakargatta az állát a magyar. – Amikor az anagurok közé csöppentünk, hamarosan akadt egy-két kiváló oktatónk, akik mindenféle fegyver használatára megtanítottak minket. Legyen az buzogány, kard, vagy bármi más.
– Bizony, jogos a többesszám, mert engem is oktatni kellett – csatlakozott Szubotáj. – Hiába vagyok katona, efféle ókori vagy középkori fegyverek forgatásában nem igazán volt semmiféle jártasságom. Ilyen szempontból még előnyben is volt Attila velem szemben, mert a színművészeti egyetemen tanítják a vívást, a katonai főiskolán viszont nem. Engem a lézerrel történő halálos vágásra oktattak, nem a karddal történőre – tette hozzá röhögve, hogy kissé oldja a hangulatot.
– De ami ennél is fontosabb – vette vissza a szót a magyar –, mindketten azt éreztük, hogy valami elképesztő sebességgel áramlik belénk a tudás. Rengeteg trükköt és fogást csak egyszer kellett nekünk megmutatni, máris képesek voltunk a leghatékonyabban alkalmazni. Félelmetes volt. Én persze azelőtt sem voltam éppen nehezen tanuló típus. Egyszer be kellett ugranom egy háromfelvonásos darabba, mert betegség miatt kidőlt az egyik főszereplő, és két éjszaka alatt megtanultam az egész szövegkönyvet. De azért buzogánnyal hadakozni, kardot forgatni, vagy ló hátáról íjazni mégiscsak más.
Szubotáj halványan elmosolyodott a régi emlékek hatására:
– Tudod, fiatal barátom, azért az elején egy kicsit kínos is volt a dolog. Miután landoltunk az én Golub madárkámmal az anagurok földjén, rögtön valamiféle égi küldötteknek tekintettek minket. Egyenesen a Világügyelő Férfiú követeinek. Na most ezek után képzeld el, mennyire megkopott a nimbuszunk, amikor ezek a derék harcosok rájöttek, hogy jószerivel azt sem tudjuk, hogyan kell felajzani egy íjat. Lerítt az arcukról, hogy mire gondolhatnak. Ezek lennének a Világügyelő Férfiú égi katonái? Hát ezek a balfaszok még egy buzogányt is képesek lennének a szöges végénél megfogni! Aztán viszont megtapasztalták, hogy bármit is tanítanak nekünk, azt mi szinte azonnal elsajátítjuk. És kezdett bennük körvonalazódni egy olyan felismerés, hogy a Fehér-hegy tetején, ami már számukra az Égi Világ, nincs szükség efféle pusztai fegyverekre, így nem is csoda, hogy mi nem értünk hozzájuk. Viszont az a tény, hogy képesek vagyunk mindenféle fegyver használatát a lehető leghamarabb elsajátítani, újra bizonyította előttük, hogy kizárólag égi személyek lehetünk, a Világügyelő Férfiú legjobb katonái, akiket azért küldött le a puszták népéhez, hogy dicsőséget és hatalmat adjon az anagur törzseknek a túléléshez és a gazdag élethez.
Ez top rész volt! Gratulálok!