Osmosis – 389. fejezet

Nagy sokára elkövetkezett egy szabadnap. Mario ezen úgy meglepődött, hogy el sem akarta hinni. Pedig tényleg megtörtént: az Ulalu nevű művezető lényegében szabadfoglalkozást rendelt el, mindenki mehetett, amerre látott.

A Kisfiú javaslatára délnek vették az irányt:

– Mutatok nektek valami nagyon érdekeset – ígérte az android.

Sokáig mendegéltek mindenféle pálmaligeteken át dél felé. Aztán egyre ritkult a növényzet, mígnem egészen kopár lett a táj, végül pedig már nem maradt más, mint sívó homokdűnék sokasága.

Elsőként Tutyi kezdett elégedetlenkedni. Valami olyasmit nyammogott, hogy a szabadnapját inkább a bigéje közelében töltené, és egész biztosan nem homokozással. Zizi ezúttal maradéktalanul egyetértett vele, és megjegyezte, hogy ő is látott már homokot, nem is egyszer, teljesen szükségtelen volt kivezényelni őt a sivatag szélére a csudás újdonság reményében.

– Amögött a nagy homokdűne mögött olyasmit fogtok látni, amit még soha életetekben nem láttatok – biztatta őket a Kisfiú, de egyedül Mario arcán fedezte fel a kíváncsiság halvány jeleit.

Pedig igaza lett. Amikor felértek a nagy homokdűne tetejére, és letekintettek a mélybe, még a szájukat is eltátották mindannyian. A völgyben egy hatalmas valami állt, ami semmire sem hasonlított, amit addig láttak.

– Hát ez meg miféle ház? – pislogott nagyokat Zizi.

A „ház” tényleg különleges volt. Nem deszkából ácsolták, nem is kőből rakták, hanem valamely ismeretlen anyagból, ráadásul még az ablakai is rendkívül furcsák voltak. A fala szürkésfehéren, itt-ott ezüstösen csillogott a napsütésben, és az ajtaja előtt egy szemkápráztatón csinos, vörös hajú nő álldogált.

– O-P-E-A – betűzte ki Mario a feliratot, de a Kisfiú hamar kijavította:

– Látom, nem ismered a cirill betűket. Nem OPEA, hanem OREL, azaz Sas. Nem tűnt fel az oldalán az orosz felségjelzés?

Valóban, a felirattól odébb ötágú vörös csillag szerepelt, vékony kék és fehér csíkokkal a körvonalai mentén.

Most már mindannyian nekivágtak a homokdűne oldalának, és amikor a süppedős homokon tapodva leértek az aljára, akkor tárult elébük a legvarázslatosabb látvány. A nagy, szürkésfehér „ház” lebegett a talaj fölött, de olyannyira, hogy a bejárat küszöbe egy magasságban volt a vörös hajú nő derekával.

Ekkor a nő hozzáért a „ház” falához, mire egy lépcső ereszkedett alá a küszöb alól kiindulva egyenesen a homokos talajig.

– Menjünk beljebb – noszogatta a három ámuldozó ifjút a Kisfiú.

Odabenn Zizi figyelmét rögtön megragadták a mennyezetből áradó fények:

– Azt a picsa…! – fakadt ki a hercegből a legcsúnyább szó, amit meori nyelven ismert. – Hát ezek meg miféle csillárok? Hol vannak a gyertyák?

– Ott vannak azok is – biztatta mosolyogva a vörös hajú nő –, csak éppen nem látszanak. Legfeljebb a fényük. De az nagyon szép, ugye?

– Varázslatos – suttogta Gunnerud, és nem is ő lett volna, ha hirtelenjében nem alkot egy új axiómát: – A gyertya a fény. A fény a mennyezethez vezető út. A mennyezet csupa lapos csillár. Ezért világít. Mert mögötte vannak a gyertyák. A gyertya tehát maga a mennyezet.

Mire ezt kimondta, eltűnt mellőle a nő és Mario is. Bementek egy másik helyiségbe, amelyiknek a legnagyobb ablakai voltak, és becsukták maguk mögött az ajtót. Nyilván valami fontos megbeszélnivalójuk akadt. De az inkognitóban lévő hercegségi trónörökös csöppet sem bánkódott ezen, inkább átadta magát a felfedezésnek.

Elsőként az ülések ragadták meg a figyelmét, amelyekkel a „ház” termét berendezték. Gunnerud sosem látott még ilyen székeket. Furcsa volt a színük, az alakjuk, de még a tapintásuk is. Először csak simogatta a gazdagon párnázott üléseket, aztán vette a bátorságot, és felmászott az egyikbe.

– Azt a picsa…! – harsant fel újra a csúnya meori kifejezés a herceg ajkáról. – Hát én ilyen kényelmes székben még soha nem ültem! Gyere csak ide, Tutyi!

Az odáig bambán és félszegen bámészkodó ifjabb Kalrund erre felkapta a fejét.

– Gyere, csak gyere! – integetett neki Zizi. – Próbáld ki! Ilyen kényelmes szék még Kozara bácsiéknál sem volt! Pedig Nyinya néni párnái aztán igencsak pihe-puhák!

Tutyi végül hagyta magát meggyőzni, és odatelepedett Zizi mellé. Aztán rögtön meg is riadt, mert ahogy belehuppant a székbe, az elkezdett finoman izegni-mozogni alatta. Mintha nem is szilárd anyagból lett volna, hanem valamiféle lágy szivacsból. Például olyan tengeri szivacsból, amilyet Ulala mutatott neki nemrég a tengerparton. Tutyinak az volt az érzése, hogy ez a különös szék tökéletesen felvette az ő alakját. Igaza volt Zizinek, ennél kényelmesebb ülőalkalmatosság tényleg nem létezhet.

Ekkor odalépett hozzájuk a Kisfiú, és mindkettejük mellkasán átvetett két-két szíjat, majd be is csatolta azokat. Utána pedig megfogta a csuklójukat, és lágy hangon, ahogy Marióval szokott beszélgetni a fűkunyhóban, lefekvés után, így duruzsolt:

– Nagyon békés és megnyugtató érzés ebben a székben ülni. Most szépen lehunyjátok a szemeteket, és elmerültök egy pihentető álomban…

A két, inkognitóban lévő trónörökös hamar elaludt, innentől kezdve a Kisfiúnak nem volt más dolga, mint kivárni, amíg a pilótafülkében befejeződik Raudona és Mario négyszemközti megbeszélése.