Osmosis – 367. fejezet

Mindeközben odakinn, a Kozara-birtok kapuja előtt nyugtalan lett a bőrmellényes fickó. Nem értette, mi tart ennyi ideig, azt meg főleg nem, hogy mi ez a sok elkeseredett üvöltés és halálhörgés, amelyek mind a saját embereitől származnak. Hát ennél tisztább rablás nincs! Mit szerencsétlenkednek ezek a nyomorultak odabenn? Két öreg, meg két kölyök egy kihalt vidéken! Mit nem lehet ezen érteni?

Leugrott a szekér bakjáról, és már éppen megiramodott volna a kapu felé, amikor érces hang csendült fel a háta mögött:
– Ne olyan hevesen, hé!

Megmerevedett, majd hátrapillantott. A szomszédos szőlőbirtok tulajdonosa állt a szekér végében.

– Mi itt, a szőlőhegyen kiállunk egymásért – jelentette ki vérfagylaló hangon Ainusz bácsi.

A bőrmellényes megindult az öreg borász felé, és első szándékból csak pofán akarta verni, hogy elterüljön a homokban, aztán számolgassa a kihullott fogait, de a vénember a korát meghazudtoló, boszorkányos gyorsasággal hajolt el az ütés elől. Aztán a torkára akart ráfogni, de Ainusz bácsi elkapta a csuklóját, és akkora erővel szorította meg, hogy a támadónak lemállott a bőr az alkarjáról. De olyannyira, hogy kibújtak alóla mindenféle acélhuzalok és vezetékek.

Jól látszott a bőrmellényes arcán, hogy most már csöppet sem veszi tréfára a dolgot, és elementáris erővel esett neki az öreg borásznak, rögtön le is döntötte a lábáról. De mégsem kerülhetett előnybe, mert amikor leérkeztek a homokba, Ainusz bácsi hátragördültében lerúgta magáról a fickót, aki ennek nyomán hasmánt terült el az úton, ám egy szempillantás alatt talpra is ugrott.

Ekkor kiszaladt a szekér mögül egy nyolcéves forma kisfiú, aki rávetette magát a bőrmellényesre. Rácsimpaszkodott, mint valami kis majom, kézzel-lábbal átölelve az ellenfele combját, hamarosan pedig mindenféle kékséges villámok és furcsán sercegő kisülések vették körbe őket. Ez ugyan még nem döntötte volna le végleg a támadót, csakhogy Ainusz bácsi sem tétlenkedett. Odalépdelt a térdre rogyó bőrmellényes elé, majd amikor elhaltak a villámok, és megszűnt a különös sercegés, akkor beszorította a férfi fejét a hóna alá, és egy hirtelen mozdulattal akkorát csavart rajta, hogy az a fej a következő pillanatban a porba hullott.

– Szép – jegyezte meg elismerően a kisfiú, miközben leporolta a ruháját. – És mi lesz a maradvánnyal? – rúgott bele megvetően a testbe, amelynek a felső, nyaki nyílásán mindenféle elszakadt, vékony fémhuzalok, vezetékek és nyomtatott áramkörök letört darabjai kandikáltak ki.

– Ne ezzel foglalkozz, ezt én majd megoldom – ereszkedett mellé féltérdre Ainusz bácsi. – Te most menj a kijárat közelébe, és kísérd el a védett triónkat… Idefigyelj! Vésd be jól! Nem hibázhatsz, mert különben több földrészen is akkora ütést kap a Terv, hogy rengeteg idő lesz helyrehozni. Ha viszont megoldod, akkor minden meg lesz bocsátva.

A kisfiú erre úgy elfutott, mintha soha ott sem lett volna. Az öreg borász pedig feldobálta a szekérre a szóban forgó maradványokat, aztán gondosan betakarta őket szalmával. Még arra is jutott ideje, hogy megsimogassa a szamár fejét, és súgjon neki valami kedveset.

Mire végzett, megjelent a kertkapuban Kozara bácsi. Hosszan nézték egymást. De nem úgy, mint amikor a lugasban együtt iszogattak.

– Azt mondta az asszony, hogy akad még egy lator itt, aki a bakon ül – kezdte komótosan Kozara bácsi, erősen szorongatva a kiélezett kapája nyelét. – Hát én azt jöttem megnézni. De te mit keresel itt, szomszéd?

– Jöttem jóvátenni a hibámat – felelte Ainusz bácsi.

– A hibádat? – vonta össze a szemöldökét a házigazda.

– Azt – bólintott Ainusz. – Eljárt a pofám. Odalenn, a városban. A fiadról.

Kozara bácsi leeresztette a kapát a homokba. Még mindig vér csordogált a szerszám élén.

– Be voltál rúgva? – kérdezte.

– Be – ismerte el a szomszédja.

– És miket mondtál?

– A káposztásat meséltem.

– Gondoltam – túrta meg az utat Kozara bácsi a véres kapával. Aztán felemelte a fejét: – Hova lett az a lator, aki a bakon ült?

– Azt a gazembert már ne keresd – felelte Ainusz bácsi. – Megöltem.

– Meg-e?

– Meg én!

– De honnan tudtad, hogy lator?

– Onnan, hogy aki este feljön a szőlőhegyre, az mind gyanús. És amikor ideértem, odabenn ti nem vacsoráltatok, hanem sivalkodtatok.

– Nem mi – pontosított Kozara. – Hanem akiket leöltünk. Én ezt a kapát beleállítottam az egyiknek a fejébe.

– Jól tetted – nyugtázta Ainusz bácsi.

– Az asszony meg kettőt szúrt le vasvillával.

– Ő is jól tette – bólintott a szomszéd, aztán így szólt: – Szerintem hordjuk ki a testüket a szekérre, majd én eltüntetem, amit el kell. Jóféle trágya lesz belőlük.

Kozara bácsi ezzel nagyon is egyetértett, így hát hamarosan feldobálták az összes lator tetemét a haramiák szekerére.

Indulás előtt Ainusz rátette a kezét a szomszédja vállára, aztán mélyen belenézett a szemébe:

– Te Kozara! Jól figyelj ide, mert ha ezt nem érted meg, akkor én tényleg nem állok többet szóba veled… Ez az egész meg se történt. Érted? Itt ma nem történt semmi. Senki se járt erre. Érted? És ha akár csak nekem, négyszemközt felhozod ezt az esetet, akkor onnantól nem állok szóba veled. A számlámat kiegyenlítettem. A hibámat jóvátettem. És ez többet szóba se kerülhet. Mostantól nincs elszámolni valónk egymással. Mit mondasz erre?

– Semmit se tudok mondani, mert fogalmam sincs, miről hadoválsz nekem – jelentette ki Kozara bácsi. – Meg nem történt dolgokhoz nincsen hozzáfűznivalóm.

– Na, akkor jól van.

A szamár szép lassan megindult az úton, a szekér bakján ülő Ainusz pedig szokás szerint fütyörészni kezdett, mint mindig, amikor szekeret hajtott. Mintha valami jól sikerült üzletkötésről térne haza. És vissza se nézett.

Csak a szőlőhegy alsóbb lankáin kezdte nagyobb sebességre ösztökélni a jószágot az ostorával, egészen addig, mígnem befordította egy erdei tisztásra, ahol aztán megállította egy különös jármű mellett. A holttesteket és egyéb maradványokat bedobálta az Orel rakterébe, és közben már nem is volt öreg borász külseje, sőt, egy csinos, fiatal, vörös hajú nőnek írta volna le minden szemtanú, de ilyenek egyáltalán nem akadtak a környéken.

Odafönn, a szőlőhegyen viszont semmiféle nyugodt fütyörészés nem volt jellemző. Amikor Kozara bácsi visszatért a kettes számúnak nevezett pincébe, jelentette a többieknek, hogy mit tapasztalt.

– Az odáig rendben van, hogy a bakon ülő lator is kimúlt, de a gyerekek többé nincsenek biztonságban nálunk – vonta le a következtetést Nyinya néni. – Sajnos el kell, hogy menjenek innen. Vidd el őket valami jobb helyre, fiam – fordult Marióhoz. – Te biztosan tudsz ilyet.

Az olasz fiú elgondolkodott. Egyrészt nagyon-nagyon különös érzés volt, hogy valaki a fiának szólította. Nem is emlékezett már rá, hogy mikor volt utoljára ilyesmiben része. No persze, pontosan tudta, hogy Nyinya néni nem abban az értelemben mondta ki ezt a szót, ahogy egy anya szólítja meg a saját fiát. De mégis elképesztően jólesett neki.

Másrészt teljesen igazat adott az asszonynak. Ha egyszer valakik felfedezték az inkognitóban leledző trónörökösök rejtekhelyét, akkor ez a helyzet nem oldódott meg azzal, hogy most közös erővel halomra mészárolták ezeket az aljas haramiákat. Tiszta sor, hogy a fiúkat el kell vinni innen.

– Én elviszem őket – bólintott rá végül –, de mi lesz veletek?

– Miattunk nem kell aggódnod. Megvédjük mi magunkat, ha kell! – harciaskodott Kozara bácsi, amivel kicsit sem győzte meg Mariót.

– Ha elviszed a fiúkat innen, akkor már mi sem leszünk veszélyben – jelentette ki Nyinya néni. – Miattunk tényleg nem kell aggódnod.

– Mutatom a hátsó kijáratot – vette át a szót pillanatnyi gondolkodási időt sem hagyva Kozara bácsi. – A kettes pince végén van egy sziklák közé rejtett csapóajtó, amelyen keresztül kiérhettek arra a földútra, ami bevisz egyenesen Osmosis kikötőjébe.

Mario körülnézett a pincehelyiségben. Végigjáratta a szemét Nyinya néni magabiztos arckifejezésétől kezdve, a két megszeppent fiú még mindig rémült tekintetén át, Kozara bácsi elszánt fizimiskájáig, és aztán döntött: Indulás!

Nem telt bele sok idő, és már odakinn battyogtak hármasban az Osmosisba vezető földúton.

– Tyityál a inyam – közölte Tutyi, de mielőtt Mario ráharaphatott volna a kardja markolatára, Zizi készségesen a segítségére sietett:

– Szitál az ina, azaz fél. Ezt mondta Tutyi. Amúgy sokszor mondja ezt. Tudod, kordés ember? A múltkor a hajába repült egy bogár, akkor is ezt mondta, de közben sajnos bepisilt, mielőtt elmagyarázhattam volna neki, hogy a félelem csak egy érzés. A félelem nem más, mint a lelkünk fekete árnyékának kivetülése egy barlang falára, ami a gyertyától van, mert ha nincs fény, akkor árnyék sincsen, tehát ha elfújjuk a gyertyát, akkor nincsen kivetülés, és akkor nem kell félni. A félelem tehát maga a gyertya.

„Vaffanculo!” – gondolta Mario, és majdnem felujjongott, amiért újra felfedezett magában valamit, ami olasz. De aztán le is horgadt benne ez a lelkesedés. Mit ér azzal most, vagy a jövőben, vagy bármikor, bármivel kapcsolatban, ami olasz? Hát minden, ami olasz, olyan messze van tőle, mint… Nem is tudott rá hirtelen hasonlatot kitalálni magában.

Néhány pillanattal később pedig már nem is ez foglalta le a gondolatait, hanem az a felfedezés, hogy kocsizörgést hall a hátuk mögött.

– Húzódjatok le az út szélére, fiúk – adta ki a parancsot, de hiába, mert amikor a szekér melléjük ért, meg is állt. Egy nyolcéves forma gyerkőc ült a bakon, és vidáman odakiáltott:

– Mario! Nem ismersz meg?

Hősünk nagyokat pislogva fordult oda, aztán kitörő örömmel üvöltött fel:

– Kisfiú! Drága barátom!!! Hát te meg honnan kerültél ide?