Osmosist maguk mögött hagyva Zsatar főpap és Bulun atya alkonyatkor beért egy kisvárosba, amelynek főterén érdekes jelenet zajlott. Mintegy száz-százhúsz ember tolongott a kövezeten, amelynek mértani középpontjában egy szökőkút állt. Erre a szökőkútra kapaszkodott fel egy meglehetősen részegnek tűnő helyi atyafi, és egy nagy kalapáccsal megpróbálta leverni az építmény díszeiként szolgáló apró istenszobrokat.
A művelet nem volt túl sikeres, a kalapácsos ember többször megbillent a szökőkút peremén, és néhányszor mellé is ütött. Ilyenkor jobb esetben a medence sekély vizébe hasalt bele, rosszabb esetben meg hanyatt vágódott a kövezetre. De egy pillanatra sem adta fel a tevékenységet, mindannyiszor újra nekiveselkedett.
– Mi folyik itt, gyermekem? – kocogtatta meg a tömeg szélén álló szolgálólány vállát Zsatar.
A hajadon természetesen nem ismerte fel a szegényes öltözetű öregemberben Osmosis főpapját, ezért vihogva így válaszolt:
– A kovácsunk már megint berúgott, és nem bír magával.
– Na de mi indítja erre a cselekedetre? – faggatózott Zsatar.
– Csak hallgasd meg, öregapám, és nyomban megtudod – felelte a leány.
Igaza is volt, mert ekkor a behemót fickónak sikerült újra felkapaszkodnia a szökőkútra, és haragos szónoklatba kezdett:
– Szóval ezért imádkoztam hiába?!… Hát ezért nem segítettetek?! Mert nem is léteztek?!… Csodás!… Csak azt nem értem, hogy akkor miért bolondítottak egész életemben azzal a papok, hogy áldozzak a becsület istenének! Meg a jólét és a bőség istenének! Meg a kovácsok és rézművesek védőszentjének!… Hát én most áldozok!… Nesztek!!!
Azzal újra felemelte a kalapácsát, és odacsapott az apró kőszobrokra. Úgy tűnt, a nekihevült férfiú célzási képességeinek és egyensúlyérzetének jót tett a hideg fürdő, mert ezúttal már az első csapása nyomán lerepült a kovácsok és rézművesek védőszentjének öklömnyi feje.
Bulun atya kérdően nézett Zsatarra:
– Nem kellene közbelépnünk, uram?
– Csak várjuk ki a végét – intette le a főpap.
Ez a bizonyos vég pedig igen hamar elkövetkezett. A kisváros kovácsa olyannyira belejött a pusztításba, hogy egykettőre szétverte a szökőkút összes díszítőelemét. Ráadásul mindezt az egybegyűltek harsány biztatása, sőt üdvrivalgása közepette művelte.
És hogy miért tetszett a főtéren összeverődött helyieknek a kovácsuk tevékenysége? Tulajdonképpen nem lehet csodálni, már ha feltesszük, hogy az ember ismeri eme kisváros idei történetét.
A szerencsétlenségek mindjárt a télbúcsúztató ünnepségekkel megkezdődtek. Télutó havának végén egy feldőlt olajlámpás miatt teljesen leégett a városka hagyományos kirakodóvására. Nem sokkal később egy szárító és egy magtár is hasonló sorsra jutott, és ez azért volt kétségbeejtő, mert a település csaknem minden gazdálkodójának odaveszett a közösen tárolt tavaszi vetőmagkészlete. De a gyümölcstermés sem járt jobban, azt meg nyár elején vitte el a bogárvész.
Mindezek ellenére az adószedők ugyanúgy megjelentek a településen, mint más esztendőkben, ráadásul még a helyi pap is megfeddte a lakosságot, mondván, hogy keveset imádkoztak az istenekhez, és keveset áldoztak nekik, azért sújtja a városkát az emberemlékezet óta nem látott balszerencse.
Nyárutó havának végén kezdtek el szállingózni a hírek a fővárosból, miszerint csak egyetlen igaz isten létezik, több egy szál se, és amikor az emberek valami épeszű és elfogadható magyarázatra vártak volna a papjuktól, az megint csak megrótta őket, mondván, hogy túl kevés barmot áldoztak fel idén az égieknek, továbbá firtatni kezdte, hogy mi lesz az egyházi adóval, merthogy jelentős a hátralék.
A tűrőképességének határára érkezett lakosság ezen annyira felbőszült, hogy szó szerint kiverték és kirugdosták a semmirevaló papot a városkából, és azt ajánlották neki, hogy vissza ne merjen térni, ha kedves az élete, mert még az is előfordulhat, hogy őt magát áldozzák fel – mint jeles barmot – az istenek oltárán.
Mindezen ismeretek tükrében nincs mit csodálni azon, hogy amikor az egybegyűltek felfedezték a sokadalom szélén bámészkodó Bulun atyát, akkor nem voltak vele túlságosan barátságosak. Zsatart egyelőre azért nem méltatták figyelemre, mert nemhogy Osmosis főpapját nem ismerték fel benne, hanem az öltözéke alapján valami éhenkórász vén csavargónak nézték.
– Tán megjött az utánpótlás? – tette fel a kérdést Bulun atyának egy kackiás bajszú ember.
– Miféle utánpótlás? – értetlenkedett a megszeppent atya.
– Csak az iránt érdeklődnék, hogy téged küldtek-e a régi papunk helyére a fővárosból – pontosított a bajszos, mire egy nekihevült asszonyság fontosnak tartotta hozzátenni:
– Ha igen, akkor már fordulhatsz is vissza, a vén szolgáddal együtt!
Szegény Bulun, mire válaszra nyitotta volna a száját, már ott állt előtte a részeg kovács is, aki eddigre áttörte magát a tömegen, és nagyon úgy festett, hogy immár papi csontokat is akar törni. Legalábbis erre utalt, hogy fenyegetően meglengette a kalapácsát, miközben újabb szózatot adott elő, ezúttal csupa kérdő mondattal:
– Na, mi a helyzet Osmosisban? Eldőlt már, hogy hány az isten? És ha tényleg csak egy, annak kevesebb jószágot kell áldozni? Beéri szerényebb ajándékokkal is? Osztán segít végre, hogy ne pusztítsa el a tűz a javainkat, és ne jusson koldusbotra az egész városunk?
Az atya elhűlve hallgatta ezt a borgőzös istenkáromlást, és egyszerre citerázni kezdtek a térdei, látván, hogy most már az egész tömeg körülöttük rázza az öklét. Ez utóbbit egyébként helytelenül érzékelte, mert akadt egy helyi atyafi, akit a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt az acsarkodás, ő éppen a kovács által összetört köveket rakta talicskába, hogy tyúkólépítés céljából eltolja a saját portájához.
Miután a részeg kovács nem kapott választ Bulun atyától, odafordult a szegényes öltözetű öregemberhez, és megérdeklődte:
– A komád tán néma? Vagy nem tudja a választ a kérdéseimre? Kiszállt a fejéből a nagy tudomány?
– Üdvösebb lenne nagyobb tiszteletet tanúsítanod eme papi személy iránt, fiam – felelte csöndesen, de magabiztosan Zsatar. – Az egy igaz Isten előtt utálatos dolog, amit művelsz. És hidd el nekem, ha az egy igaz Isten valakit meg akar tanítani a helyes viselkedésre, annak olyan leckét ad, hogy azt élete végéig nem felejti el. De még utána sem.
Most már Bulun atyának is megjött a hangja. Gondolta, nem árt tudatosítani a részeg atyafiban, hogy kivel szájal éppen:
– Fontold meg eme szavakat, mert nem más mondta neked, mint Zsatar főpap, Osmosis egyházának első embere.
Mi tagadás, ez az úgynevezett tudatosítás első körben nem hozott kiemelkedő eredményt. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy a részeg kovácsnak először gúnyos mosoly szaladt szét a viharvert orcáján, aztán pedig következett egy színpadias meghajlás:
– Bocsánatodért esedezem, nagyuram, amiért nem ismertelek fel rögtön. De most már látom, hogy te Osmosis egyházának első embere vagy, Zsatar főpap, személyesen. Hadd mutatkozzak be, én meg a város legszebb hajadon leánya vagyok, aki még szűz.
Hatalmas röhögés hullámzott végig a tömegen. A kovács népszerűsége immár az egeket verdeste, de ugyanez volt elmondható Bulun atya rettegésének fokáról is. A minden ízében reszkető pap eltakarta az arcát, és elkészült a legrosszabbra, pedig az még csak ezután következett. A részeg mesterember ugyanis odalépett elé, és immár nem gunyorosan, hanem haragtól égő orcával kérdezte meg:
– Mondd csak, te új pap! Hajlandó vagy elengedni a városunk polgárainak az idei egyházi adót? De figyelmeztetlek, csak egyetlen jó válasz létezik, és ha nem azt mondod ki, akkor nyomban megismerkedhetsz a kalapácsommal!
A tömeg üdvrivalgásban tört ki. A kovácsot immár forradalmi hősként ünnepelték. Csakhogy itt újabb fordulat állt be a főtéri eseményekben. Senki sem tudta, hogy honnan, de váratlanul a történések sűrűjébe csöppent egy nyolcéves forma kisfiú, aki így kiáltott:
– Megbolondultatok, emberek? Fejezzétek be az őrjöngést, és menjetek haza békével! Ebben a városban senki sem fog papot ölni!
Ez a felszólamlás már csak azért is hatott döbbenetes erővel, mert a kisfiú olyan érces hangon bömbölt, mintha nem egy nyolcéves kis taknyos lenne, hanem Osmosis főváros valamely színházának nagy tekintélyű énekes-szavalója.
– Hát ez meg ki fia-borja? – tanakodtak egymás között a meglepődött lakosok, de senki sem vélte felismerni a gyermeket.
– Nem hallottátok, mit mondtam? – harsogta a kisfiú. – Menjetek haza békével, ne akarjatok bajt hozni a fejetekre!
– Hát te meg mit szemtelenkedsz itt, öcskös? – rivallt rá vicsorogva a kovács, aki rossz néven vette, hogy a gyerek belerondított az ő pompás játékába. – Eredj haza, anyád már vár a vacsorával!
– Tedd le azt a kalapácsot, bátyámuram – szólott immár halkabban a kisfiú. – Nem a műhelyedben vagy. Itt, a főtéren semmi szükség efféle szerszámra.
A részeg atyafi nem értett a szép szóból, sőt! A vér az arcába, a temérdek bor meg az agyába tolult, és immár a gyermek ellenében emelte ütésre a kalapácsot, hogy legalábbis ráijesszen, ám ekkor rendkívüli dolog történt. A kisfiú hirtelen odaugrott a kovácshoz, rácsimpaszkodott a lábára, és amikor a két kezével átkulcsolta a részeg mesterember combját, akkor valamiféle különös delej járta át mindkettejük testét. Úgy festett, hogy ez a furcsa, kékséges szikrákkal és villámokkal járó hatás a kisfiú karjaiból indul ki, de aztán egy szempillantás alatt átjárta a nagy termetű mesterember testét is.
Ha ez a részeg kovács a Föld nevű bolygón élt volna, mondjuk a huszadik század végén, vagy a huszonegyedik század elején, akkor nyilvánvaló lett volna számára, hogy őt most a rendőrség egy úgynevezett sokkolóval ártalmatlanította. Csakhogy ez az evilági kovács nem tudta, mi az a rendőrség, sem azt, hogy mi az a sokkoló, az elektromosságról meg aztán pláne nem hallott.
És ugyanígy volt ezzel a főtéri tömeg is. Döbbenten figyelték, ahogy az izmos kovács eldől a kövezeten, mint egy homokzsák, és még akkor is rángatózik mindenféle kékes színű, vékonyka villámoktól körülvéve, amikor a kisfiú már rég elengedte őt.
– Van még valaki, akit egy nyolcéves gyereknek kell megtanítania, hogy mi a helyes viselkedés egy papi személlyel szemben? – tette fel a kérdést az egybegyűlteknek a kisfiú.
A legijesztőbb az volt, hogy a felszólamlása közben a kékes, sercegő villámok még mindig körbetáncolták az alakját. Sőt, néha a szerteszét álló hajából is ki-kicsapott egy-egy szikra, de őt – a kövezeten fetrengő és jajongó kovácsmesterrel ellentétben – ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta. Talán mintha még élvezte is volna a helyzetet.
A főtér szinte pillanatok alatt kiürült. A szűkebb sikátorok becsatlakozásánál egymás sarkát taposva menekültek az imént még oly felszabadultan röhögő és kárörvendő népek. Most már csak a kovács vergődött a kövezeten, de aztán ő is magához tért, és mintha ki is józanodott volna. Mindenesetre ő is elkóválygott a színről, még a kalapácsát is maga mögött hagyta.
– Ki vagy te, kis ember? – kérdezte megbűvölve Zsatar a gyermeket.
– Isten egyik leghűségesebb szolgája – felelte a kisfiú. – Csak folytassátok bátran az utatokat, derék atyák, és sohase féljetek. Az egy igaz Isten vigyáz reátok.
A főpap és Bulun majdhogynem egyszerre rogyott térdre a városka főterén. Még akkor is bőszen imádkoztak, amikor a kisfiú már rég eltűnt a szemük elől.
