Éjfél is elmúlt már, amikor megállt egy hintó Stribek rózsaszín zászlós háza előtt, és egy fekete köpönyeges, csuklyás alak lépett ki belőle, majd besietett a lebujba. A tulajdonos már várta, hiszen Nihuc vezérezredes megüzente neki, hogy ma éjjel beszélniük kell.
– Köszöntelek, nagyuram – hajlongott Stribek. – Nagy megtiszteltetés nekem, hogy eljöttél szerény fogadómba, annak pedig külön örülök, hogy álcáztad magadat.
– Sokat segítene az álcám megőrzésében, ha nem hajlonganál ilyen alázatosan, és főleg nem szólítanál nagyuradnak – pirított rá a tulajdonosra az országbíró.
– Nem kell aggódnod, már nincs egyetlen vendég sem az aulában – tüsténkedett Stribek a belső helyiségre mutatva. – Biztosíthatlak, hogy itt magunk között beszélgethetünk.
A lebuj földszinti terme valóban kongott az ürességtől, így hát nyugodt szívvel telepedhetett le az egyik asztalnál a tulajdonos és az országbíró.
– Sikerült vallomást kicsikarnod a kikötőben foglyul ejtett bűnözőből? – érdeklődött Stribek.
– Még nem – ismerte el a vezérezredes. – De ami késik, nem múlik. A módszereim meg fogják hozni az eredményt, de lehet, hogy bizonyos áldozatokra nézvést az már túl késő lesz. Ezért is kérlek, próbáld megerőltetni az elmédet. Biztos, hogy nem tudsz visszaidézni olyan eseményt, amikor ez a gyerekkereskedő neveket is említett, vagy bármi egyéb adatot, ami közelebb vinne minket a megfejtéshez?
– Sajnos nem – rázta meg a fejét Stribek. – Ha nem ivott, akkor néma volt, akár a sír. De ha felöntött a garatra, akkor is vigyázott rá, hogy neveket soha ne mondjon. Mindig csak azzal hőzöngött, hogy neki nagy hatalmú barátai vannak, nem is gondolnánk, hogy mekkorák. De még csak utalást sem tett rá, hogy kik lehetnek ezek.
– Akkor nincs más választásom, mint a kettes fokozatba kapcsolni – jegyezte meg Nihuc, de hogy konkrétan mit értett ez alatt, az már soha nem derülhetett ki, mert ekkor egy meglehetősen részeg fickó támolygott le az emeletről. Az utolsó három lépcsőfokot nem sikerült eltalálnia, legalábbis a talpaival biztosan nem, mert a negyediknél hátratántorodott és lerogyott, majd lényegében a fenekén pattogott le a földszintig.
– Hát ez meg ki? – kérdezte a vezérezredes Stribektől.
– Annyit tudok róla, hogy egy nagyon szomorú ember, aki azt állítja magáról, hogy ez az utolsó szabad és boldog napja a szigeten – felelte a tulajdonos. – Hogy ezt miből gondolja, az nem derült ki számomra, pedig két nő között úgy hadarja a szót, mintha kötelező lenne. Csak hát minél többet iszik, annál kevésbé lehet érteni, hogy miről hablatyol. Egyébként most volt harmadszor az emeleten, de nem ugyanazzal a nővel, hanem mindig másikkal. Ebben az állapotban azért ez nem egy rossz teljesítmény.
A részeg fickó csakhamar igazolta Stribek szavait. Feltápászkodott a földről, odacsámpázott az asztalhoz, és előkotorta a zsebéből a maradék pénzét:
– Nesze, ez a tied – közölte a tulajdonossal, aki mohó pillantást vetett a csilingelő arany- és ezüstpénzekre. – Több nő már nem kell, hozz érte bort!
Stribek sosem vetette meg a pénzt, de volt annyira jó üzletember, hogy ne tegye kockára az intézménye jó hírét:
– Ez túl sok – jelentette ki. – Ennyiből megveheted a borospincém egyik polcát, plafontól a padlóig.
– Annyi baj legyen – legyintett nagyvonalúan a vendég.
– Nem úgy van az! – erősködött Stribek. – Holnap majd kijózanodsz, megtapogatod az üres zsebeidet, és azt fogod gondolni, hogy átvertelek. Kihasználtam az állapotodat, és kifosztottalak. És elmondod minden cimborádnak, hogy ez melyik rózsaszín zászlós házban történt meg veled. Nekem ez nem jó üzlet.
– Lehet, hogy holnapra kijózanodok – ismerte el a vendég –, de hogy többé nem lesz szükségem pénzre, az holtbiztos. Megyek meghalni Neridea szigetére.
Erre már Nihuc is összevonta a szemöldökét. Rántott egy aprócskát a részeg fickó ingujján, mire az lehuppant a mellette lévő székre.
– Miről beszélsz, drága barátom? – érdeklődött a vezérezredes. – És voltaképpen ki vagy te?
A vendég szerfölött megörült, hogy valaki a barátjának szólította. Szíve melegséggel telt el, és valóban olyan összefüggéstelenül kezdte ontani magából a szót, ahogy azt az imént Stribek leírta:
– Ramelion vagyok – mutatkozott be, és az asztalra könyökölt. – Nemrégiben egyházi testőr, ma meg már csak egy halálraítélt. Zsatar főpap kissé megbuggyant, de azért sok dologban igaza van. Én tudom. Két választásom van. Vagy menekülök, és akkor úgy fognak rám vadászni, mint egy katonaszökevényre, vagy jelentkezem a Nyugati Helyőrségben. Akkor meg besoroznak, és mehetek harcolni Nerideába. És kit fog az egy igaz Isten elsőként feláldozni? Hát engem. Mert gyerekeket öltem volna, ha kell. Márpedig a gyerekek az egy igaz Isten kicsi kincsei, akiket nem szabad bántani. Megmondta Zsatar főpap is. Aki már nem is főpap… Vagy a fene se tudja már ebben a fenekestül felfordult világban. Mindenesetre nem hagyja többé kegyelmes uramnak szólítani magát.
– Mit mondott még neked Zsatar? – kíváncsiskodott Nihuc.
– Azt, hogy Isten vagy férfi, vagy nő, de lehet, hogy egyik se. Vagy mind a kettő. Ezt a dolgot se követni nem tudtam, se megérteni, de hát én csak egy nyomorult, ostoba katona vagyok, akit nemsokára elvisz az egy igaz Isten a magas égbe, és aztán ott rohadozok majd az üvegkoporsóban, az idők végezetéig. Ez bőven kijár nekem. Mert nem vigyáztam a kicsi kincsekre. Akik a gyerekek. Én ugyan nem öltem meg egyet sem, arra azért emlékeznék, de az is igaz, hogy egyet már eladtam tavaly egy nagyúrnak, és nem hiszem, hogy utána jó dolgok történtek vele.
– Miféle nagyúrnak? – csapott le a szóra a vezérezredes.
– Egy nagyon nagy úrnak. Vidéken. Tavaly. A születésnapjára… Hé, tulajdonos! – ordított fel oldalra fordulva Ramelion. – Hol maradsz már azzal a borral?
– Már jön is, nem látod? – mutatott egy boltíves ajtónyílás felé Nihuc, aztán viszont tovább noszogatta a vendéget: – Térjünk vissza annak a nagyúrnak a témájára. Miféle gyereket adtál el neki? Tán a sajátodat?
– Dehogyis! Nekem nincsen gyerekem, nem is volt. Legalábbis nem tudok róla – magyarázta Ramelion. – De tavaly úgy adódott, hogy ki kellett vonulnunk vidékre, egy szegény család tanyájához. Uvon padre azt mondta, hogy megtagadták Osmosis isteneit, és nem akarnak többé egyházi adót fizetni.
A vezérezredes megpróbált konkrét helyrajzi adatokat vagy földrajzi neveket kicsikarni a részeg delikvensből:
– Mit értesz az alatt, hogy vidékre?
– Azt, hogy nem a fővárosba – vágta rá összeakadó tekintettel Ramelion. – Uvon padre azt is megmondta, hogy példát kell statuálnunk, mert ha mások is követik ennek a lázadozó családnak a példáját, akkor az ellenállás később országos méretűre is dagadhat, és ha emiatt az istenek megharagszanak ránk, akkor Osmosisnak vége. És ezen csak mi segíthetünk, az egyház katonái, és egyedül rajtunk múlik, hogy ezt az országot továbbra is megtartjuk az istenek kegyelmében, vagy a démonok karjaiba lökjük. Egyenesen hősöknek nevezett minket, és azt is mondta, hogy a hősök soha nem haboznak bárkit feláldozni egy nagy és nemes cél érdekében. Világossá tette, hogy azon a tanyán mindenkit le kell mészárolnunk, embert, barmot, lábasjószágot, bármit és bárkit, aki él és mozog, és a tanyát is fel kell gyújtanunk, hogy reggelre csak az üszkös romok maradjanak, figyelmeztetésül a környék lakosságának, hogy így járnak azok, akik az istenek haragját magukra vonják.
– És hol történt ez?
– A tanyán. Ahova éjjel levonultunk. Én voltam a szakasz parancsnoka. De nem öltünk meg mindenkit. Volt ott egy tízéves forma fiúcska, aki vadul ellenállt, és úgy küzdött az életéért, hogy azt bármelyik meglett férfi megirigyelhette volna. Neki megkegyelmeztünk, mert megsúgta az egyik katonám, hogy jó pénzért eladhatjuk a környék földesurának.
– Melyik volt ez a környék?
– Ahová a tanya is tartozott. A földesúr egy öreg szerzet, már majdnem hatvan éves, és a rossz nyelvek azt mondják róla, hogy minden egyes születésnapján fiatal gyerekek vérét issza, úgy tartja karban magát. Meg van róla győződve, hogy a zsenge fiúk vére miatt van még mindig olyan jó erőben, hogy bárkivel kiállhat könyökpárbajra, még a húszéves béreslegényeket is lenyomja. Állítólag pár éve fogadásból birokra kelt egy nála egy fejjel magasabb, tagbaszakadt lovásszal, és azt is simán két vállra fektette.
– Mi a neve ennek a földesúrnak?
– Az, ami a birtoknak. Róla kapta a nevét. De ez nem is csoda, mert övé ott egy egész erdő, hét kis falu, meg egy tucatnyi tanya, a kaszálókról és a szántóföldekről nem is beszélve.
Nihuc nagy kedvet érzett ahhoz, hogy tiszta erőből beleverje a részeg fickó arcát az asztal lapjába, de a titkos pincében elszenvedett kudarca után már óvatosabb volt. Úgy döntött, inkább türelmesen végighallgatja a szóáradatát, adjon bármely kérdésre bármilyen választ is. Fenyegetést és erőszakot alkalmazni végül is ráér akkor is, ha már nem marad egyéb eszköz.
– Ez amúgy nem is az én pénzem – újságolta a szökött egyházi katona, miután Stribek öntött neki egy újabb pohárka bort. – Zsatar főpaptól kértem. Megmondtam neki, hogy ha már ennyire rám ijesztett, és tényleg csak egy választásom van, akkor legalább hadd mulassam ki magam ma éjjel, még utoljára. Aztán úgyis meghalok. Vedd hát el nyugodtan, derék tulajdonos – mutatott a még mindig az asztalon heverő érmékre –, nekem már nem lesz szükségem rájuk. Reggel jelentkezem a Nyugati Helyőrségben.
– Nem biztos, hogy ez az egyetlen választási lehetőséged – jelentette ki Nihuc, mert a beszélgetés irányításáról azért nem mondott le. – Lehetnél akár a megbecsült emberem is, ha már ilyen jó történetekkel tudsz szolgálni.
Ramelion meghökkenve nézett az asztaltársára:
– Miért, ki vagy te?
– Talán nem ismertél fel, mert kicsit sok volt ma az ital és az aggodalom a zaklatott lelked számára – szólt behízelgő hangon a vezérezredes, aztán hátradobta a csuklyáját és félrehúzta a köpönyegét, miáltal jól láthatóvá váltak a mellkasán függő aranyjelvények. – A Kormányzói Testőrség parancsnoka vagyok, egyúttal az országbíró. Ha én mondom neked, hogy megbecsült emberem lehetsz, az azért nem akármi.
A részeg fickó nagyot kurjantott, ami összetéveszthetetlen jele volt annak, hogy nincs már olyan állapotban, amikor az ember a tekintélytisztelet és a körülmények helyes értelmezése mentén reagál az őt körülvevő világra.
– Hát ez hihetetlen! – örömködött bárgyú arccal, és mindenáron oda akart hajolni Nihuchoz, hogy cuppanós csókot nyomhasson az arcára. – Tényleg igaza volt Zsatarnak! Az egy igaz Isten csakugyan jó szándékú lehet, ha ilyen emlékezetessé teszi az utolsó napomat ezen a szigeten!
– Szeretném, ha most visszatérnénk annak a földesúrnak a viselt dolgaira – kötötte az ebet a karóhoz a vezérezredes. – Mikor van a születésnapja?
– Őszelő havának harmincadik napján – felelte Ramelion. – Ezt azért tudtam megjegyezni, mert a húgomé is akkor van, akinek az esküvőjén voltam most eltávozáson. A húgom nagyon aranyos lány, én annyira szeretem, hogy…
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon szereted – fogta meg az egyházi katona alkarját Nihuc –, de most maradjunk annál a bizonyos esetnél, amikor eladtad a tízéves fiúcskát a földesúrnak. Szóval a születésnapján szokott gyerekvért inni, igaz?
– Igaz – bólogatott a részeg fickó. – De ez nem ám csak úgy megy!
– Hanem hogy megy?
– Vadászatot rendez minden születésnapján. Embervadászatot. Jobban mondva: gyerekvadászatot. Az összefogdosott gyerekeket hajnalban szabadon engedik. Állítólag néha vannak heten-nyolcan is. Kapnak egy kis előnyt. És utána a földesúr teljes fegyverzetben lóra pattan, és megindul utánuk az erdőbe. Akit megtalál, azt rövid úton leteríti. Dárdával, íjjal, karddal, bármivel. De azok a legértékesebbek számára, akiket nem tud elkapni. Azokról tartja úgy, hogy nagyon jó, életrevaló, harcos vérük van. És utána azoknak a vérét issza, hogy fiatalon tartsa magát.
– Ezt nem egészen értem – vallotta be Nihuc. – Ha egy kisgyerek meg tud szökni tőle, annak hogyan veheti a vérét?
– Nem lehet megszökni előle – szögezte le az egyházi katona. – Az erdőt már hajnalban körbeveszik az emberei. Onnan gyerek nem léphet meg. Hiszen nem hagyhatnak tanút, aki később elmesélhetné, mi folyik annak a kastélynak a környékén minden ősszel.
– Akkor te honnan tudsz róla?
– Az egyik legjobb katonám mondta. Ő javasolta, hogy adjuk el a tanyasi kisfiút a nagyúrnak, akár tíz aranyat is kaphatunk érte! És nem hazudott, tényleg így történt. Ez a katonám azelőtt a földesurat szolgálta, de aztán belépett az egyház kötelékébe, oda meg senki nem mert utánanyúlni, főleg nem egy vidéki birtokról.
– Mi ennek a vidéki birtoknak a neve?
– Ugyanaz, mint a földesúré.
Nihuc ekkor már nem tudott uralkodni magán, egy hirtelen mozdulattal maga felé fordította a katona arcát, és mélyen belenézett a szemébe. De nem sokkal később lemondóan állapította meg, hogy egy részeg ember agyában kutakodni pont ugyanolyan értelmetlen tevékenység, mintha valaki egy algás, iszapos pocsolya felületén akarná megszemlélni a saját ábrázatának tükörképét.
– Most menj aludni – engedte el a meglepett egyházi katona állát. – Holnap majd beszélünk az ajánlatomról. Meg fogod látni, hogy az sokkal jobb, mint bevonulni a Nyugati Helyőrségbe, és aztán meghalni Neridea szigetén.
Stribek, aki mindeddig izgatottan járatta a tekintetét a két férfiú arcán, továbbra sem szólt egy szót sem, csak felpattant a székéről, és villámgyorsan leszedte az asztalt.
Az országbírónak nem jött be a számítása. Ramelion hajnalban úgy riadt fel a rózsaszín zászlós ház egyik emeleti szobájában, hogy pont arra nem emlékezett, amire pedig nagyon kellett volna. A Nihuccal való beszélgetésre és a visszautasíthatatlan ajánlatra.
Némi bárgyú pislogás után megtapogatta a zsebeit, és döbbenten húzta elő belőlük az arany- és ezüstpénzeket, mindebből pedig arra következtetett, hogy valamilyen szolgáltatást egész biztosan nem fizetett ki a tulajnak. Vagy egy nőt, vagy kettőt, vagy néhány palack bort, vagy valami mást, de hogy ő ezen az örömtanyán hozomra garázdálkodott az éjjel, az teljesen biztos volt előtte.
Már semmiféle olyan ingerenciát nem érzett, hogy minden pénzét a tulajdonosnak adja. Még mit nem? Tudja a bánat, hogy mi lesz a Nyugati Helyőrségben, vagy akár Neridea szigetén, de hogy ő nem szándékozik egyetlen árva fillér nélkül útnak indulni, az biztos!
Felkelt az ágyról, odalépett az ablakhoz, és felmérte a terepet. Megállapította, hogy az ablak éppen az utcára nyílik, a kimászás után pedig mindössze egy rövidke cseréptetőt kell leküzdeni, és az ember máris szabad. Nem is teketóriázott sokat, a következő pillanatban már ki is lépett a tetőre.
Ugyan a menekülése közben néha felrémlett előtte egy fekete köpönyeges ember alakja, de ezt csupán valamiféle rémálomnak tudta be. Elvégre annyit beszélt előző este Zsatarral a démonokról, a végítéletről, az üvegkoporsókról, meg egyéb hátborzongató dolgokról, hogy az lett volna a csoda, ha mindezek után nem álmodik össze mindenféle vadakat.
Már pirkadt, amikor ott állt a Nyugati Helyőrség főkapuja előtt. Nagyot fújtatott, elmerengett egy darabig a sorsán, aztán odanyúlt a kopogtatóhoz. Megragadta a sárgaréz oroszlán szájába helyezett karikát, és bedübögött. Tudta, hogy innentől kezdve már nincs visszaút. És jól tudta. Amikor a Nap felkelt, már úton volt egy hadihajó fedélzetén Neridea szigete felé.
Azta!