Osmosis – 339. fejezet

Dariosz vegyes érzelmekkel tért vissza Oleszja lakosztályába, és ezt a szőke lány rögtön le is olvasta az arcáról.

– Nem úgy alakultak a dolgok Nerid királlyal, ahogy eltervezted? – kérdezte együttérzően, mire a kormányzó meghökkent:
– Honnan tudod, hogy vele tárgyaltam? Talán te is egyik napról a másikra tanultad meg a meori nyelvet, mint Mario?

– Nincs olyan szerencsém – csóválta meg a fejét Oleszja –, mindenesetre a Nerid szót sikerült felismernem, amikor a palotaőr nemrég bekopogtatott, és elrabolt mellőlem. De most ne az én nyelvtudásomról csevegjünk, hanem inkább áruld el, mire jutottál a királlyal. Neki van valami ötlete a várható vérengzés megakadályozására?

– Addig a témáig el sem jutottunk, talán ő sem gondolja olyan fontosnak, mint én – rogyott le a pamlagra nagyot sóhajtva Dariosz, aztán pár szóban beszámolt a hintóban lefolytatott tárgyalásról. Végül pedig leszögezte: – Ugyanaz a helyzet, akárcsak egy fél órával ezelőtt. Most is kizárólag rád és Szubotájra tudok hagyatkozni. Szóval, vegyük fel ott a fonalat, ahol a távozásom előtt elejtettük… Létezik a Golub vadászgépeitek harci tárházában olyasféle fegyver, vagy hatás, vagy bármilyen eszköz, amellyel rá tudom kényszeríteni bármelyik harcoló félre az akaratomat, hogy ne torkolljon brutális vérengzésbe az invázió?

Oleszja arcán nagyítóval sem lehetett volna túláradó örömöt felfedezni, és ezen nincs is mit csodálni, hiszen ő egész mást értett a Dariosz távozásakor elejtett fonalak újra felvételén. De persze uralkodott magán, és készségesen válaszolt a kérdésre:

– Ha arra célzol, hogy létezik-e olyan Szigma hatás, amelynek alkalmazása után komplett hadseregek dobálják el a fegyvereiket, és a katonák egymást taposva szaladnak a legközelebbi rét felé, mert ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy mezei virágokból koszorút fonjanak, akkor ki kell ábrándítanom téged. Ilyesféle Szigma fegyver nem létezik. Legalábbis a Golub osztályú vadászgépek nincsenek felszerelve még csak hasonlóval sem.

– Azért ne nézz ekkora idealistának – morogta Dariosz. – Jómagam sem effélére gondoltam, de Szubotáj barátunk meglehetősen dicsekvőnek ható szavai nyomán azt hittem, hogy…

– Szubotáj bizonyos értelemben beszámíthatatlan ilyen téren, hiszen szerelmes… Na, ne nézz ilyen csodálkozva rám. Igen, Szubotáj lényegében szerelmes az ő kis Golub madárkájába, ezért dicséri úton-útfélen. De biztosíthatlak, hogy sokkal inkább a pusztító fegyverekre gondolt, amikor olyan sejtelmesen dicsekedett neked, nem pedig afféle békemissziós képességekre, amilyeneket te remélsz.

– Akkor hát szerinted semmilyen módon nem akadályozhatom meg, hogy Neridea visszafoglalása esztelen öldöklésbe torkolljon? – kérdezte elkeseredetten a kormányzó.

– Ezt én nem mondtam – szögezte le a szőke pilótanő. – De most egy percig ne a huszon-akárhanyadik század haditechnikáján járjon az eszed, hanem ókori vagy középkori megoldásokon. Léteznek a Földön évezredek óta bejáratott módszerek, amelyek az itteni civilizációban is jól használhatóak lennének, ebben biztos vagyok.

Dariosz szeme felcsillant. Ugyan egyelőre halvány fogalma sem volt, mire céloz a lány, máris őszinte kíváncsisággal nézte az arcát, és közben sokadszorra jutott eszébe, milyen elbűvölő jelenség is ez az Oleszja. Sugárzóan okos és intelligens, és közben megnyerően szerény, ráadásul mindehhez valami lenyűgöző szépség párosul. Bár az ausztrál rendőr ismeretei az orosz történelmet illetően nem voltak kifejezetten széleskörűek, a cárokkal kapcsolatos tudása pedig elfért volna egy gyufacímkén, de most valahogy úgy érezte, ilyenek lehettek hajdan az orosz cárnők, mint Oleszja. Finom, hibátlan, alabástrom színű bőr, nemesi arcél, különleges metszésű, acélkék szemek, világosszőke, gyönyörű haj, és mindezek eredményeként valami elképesztően vonzó, harmonikus összhatás.

– Milyen jól áll neked a rébuszokban beszélés – nyögte szokatlanul halkan Dariosz, aztán megköszörülte a torkát, és hozzátette: – De nem lennék boldogtalan, ha megosztanál velem bizonyos konkrétumokat is.

– Máris – felelte elmosolyodva Oleszja. Természetesen nem kerülte el a figyelmét a tekintet, amellyel a férfi az arcvonásait csodálta, és bár korábbi alkalmakkor is sikerült elkapnia Dariosz elismerő pillantásait, ez most egészen más helyzet volt, mert a csodálaton kívül ez a tekintet valamiféle különleges vágyat is sugárzott. – Gondoltál már például a pénzjutalomra?

A kormányzó végre kizökkent a révült gyönyörködésből, de még mindig kissé gyámoltalanul kérdezett vissza:
– Pénzjutalomra? Miféle pénzjutalomra?

A lánynak most már kedve lett volna felkacagni, de türtőztette magát. Már csak azért is, mert sokkal jobban élvezte, hogy Dariosz valami miatt láthatóan nem tud betelni a látványával és a társaságával, mintsem egy idétlen kuncogással szertefoszlassa a varázst. De egy incselkedő megjegyzést azért engedélyezett magának:

– Pénzjutalom. Bár összetett szó, de azért nem annyira bonyolult. Biztos vagyok benne, hogy az összetétel mindkét tagját érted. – Azzal megfogta a kormányzó kezét, és mélyen a szemébe nézve lelkesen magyarázta: – Nerid király hirdesse ki az invázió kezdetén, hogy minden élve elfogott orzó beszolgáltatásáért pénzjutalom jár. Egy közkatonáért… mit tudom én… egy arany. Egy tisztért két arany. Egy tábornokért pedig öt arany… vagy nyolc, vagy tíz, ez már részletkérdés.

Bár még fogták egymás kezét, ám az iménti varázs elillanni látszott. Dariosz immár nem egy aléltan gyönyörködő rajongó, hanem újra egy komoly államférfi volt, és most neki kellett visszafognia magát, nehogy felkacagjon.

– Bájosan tudod röptetni az aranyakat, szinte számolatlanul – mosolygott elnézően –, de arról ugye van némi fogalmad, hogy Nerid királynak semmiféle anyagi eszköze nincsen? És ezt nem is lehet zokon venni tőle, hiszen a szigete, ezzel együtt pedig a kincstára is az ellenség fennhatósága alatt áll. A katonái nyilván nem olyan bolondok, hogy hozomra elhiggyenek bármit. Ezt éppen neked magyarázzam? Egy katonának?

Meglepő módon Oleszja egy kicsit sem jött zavarba ezen szavak nyomán, sőt, mintha számított is volna ilyesféle ellenvetésre. Legalábbis erre utalt, hogy máris higgadtan levezette:

– Természetesen tisztában vagyok mindezzel. De azt is tudom, hogy akárki is rendelkezik most Neridea állam vagyona fölött, abból egy huncut petákot sem tud majd kimenekíteni a szigetről, mert az invázió úgy fog kezdődni, hogy a két Golub vadászgép a szigetország kikötőiben állomásozó összes hajót megsemmisíti.

– Na, csak hogy én is megtudhatok végre bizonyos részleteket az inváziós tervről, így pár nappal a hadművelet előtt – dörmögte bosszúsan a kormányzó. – Mellesleg ki által vagy ilyen jól értesült?

– Kire tippelsz?

– Raudona?

– Naná. Ki más lehetne?

– Tudom is én… De mintha a nevezett hölgyeményről nem is olyan régen egész más hangütéssel nyilatkoztál volna. Már megint kimaradtam valamiből? Történt bármi olyasmi, ami miatt helyreállt a korábbi teljes bizalom köztetek?

– Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott nagyot Oleszja. – Nézd, én továbbra is azt gondolom, hogy rejtett erők munkálnak a háttérben, és mindannyian érezzük, mármint mi, földi emberek, hogy bizonyos dolgokat eltitkolnak előlünk. Hogy ez hányféle titok, mekkora titok, milyen súlyú titok, arra még csak tippelni sem mernék, de azt szerintem mindannyian csalhatatlanul tudjuk, hogy valami itt egyelőre nem kerek.

– Eddig stimmel – bólintott Dariosz.

– Viszont az invázió kérdését tekintve még mindig maradéktalanul megbízom Raudonában – szögezte le a szőke lány. – Ennek kapcsán nincs semmiféle néven nevezhető körülmény, semmiféle logikus indok, amiből az következne, hogy ő megvezet engem, vagy bármit is eltitkolna előlem. A titkok szerintem a magasabb szférákban keresendők.

– Most a Zvezda űrállomásra célzol, vagy inkább olyasféle magasabb rendű célokra, amelyek kapcsán még vajmi kevés dolgot kötöttek az orrunkra?

– Mind a kettőre igaz, amit mondtam, és amit érzek.

Dariosz feje fáradtan hanyatlott le a pamlagon feltornyosuló párnahalomra. Micsoda bolond helyszín ez a szájbavert Evilág! Az ember egész sokáig csuda jól tudja érezni magát benne, legtöbb esetben klasszisokkal jobban, mint a Földön, de aztán felbukkannak mindenféle sunyi körülmények, aljas kis helyzetek, egészen meghökkentő létállapotok, és mindjárt nem lesz olyan vidám és kényelmes dolog ebben a miliőben létezni.

Miért kell az idillt mindig valami rohadtul bonyolult és emberi ésszel felfoghatatlan csavarral megvariálni? Hiszen tessék! Itt van ez a remek nő. Csinos, értelmes, intelligens, gyönyörű, vonzó, elképesztően izgató. De ő most ahelyett, hogy végre belefeledkezhetne a testi-lelki egyesülésbe egy ilyen csodálatos lánnyal, mindenféle invázióról, a hadviselés mikéntjéről, Nerid király államkincstáráról, meg a jó ég tudja, mennyi más baromságról cserél eszmét, mintha kötelező lenne.

Ez lényegében botrányos. Igen. És szerfölött kiábrándító, lehúzó, földbe döngölő és már-már elviselhetetlen. Minden normális férfi a háta közepére kívánna egy ilyen éjféli csevejt, ami még csak véletlenül sem az évődésről, az erotikus felhangú célozgatásról meg az összebújásról és egy hatalmas, kielégítő szeretkezésről szól, hanem valami távoli sziget szakállas királyának képzeletbeli kincsesládájáról, illetve bizonyos soha nem látott hajók szakmányban történő megsemmisítéséről…

– Elaludtál? – hozta vissza a jelenbe az ausztrált Oleszja türelmetlen kérdése.

– Jaj, nem, dehogyis! – pislogott Dariosz, úgy rebegtetve a szempilláját, mint valami szűzlány, és közben azt érezte, hogy a leghőbb vágya most csak egyvalami lenne: megpihenni ennek a fantasztikus nőnek az ölelésében, az alabástrom bőrét simogatva, a szuszogását hallgatva, a mellére hajtva a fejét, és abban a boldog tudatban elaludva, hogy még holnap is itt lesz vele, és soha, de soha nem derül ki róla, hogy egy ellenséges ország jól kiképzett ügynöke.