Osmosis – 331. fejezet

Zsatar főpap körül mintha kissé megsokasodtak volna a hívek. Ezt nem is lehet csodálni, hiszen hamar híre ment a környéken a főtéri eseményeknek, és a közelben tartózkodó osmosisi polgárok közül sokan éreztek kíváncsiságot, hogy meghallgassák a főpapjuk szavait.

Maga Zsatar is érzékelte, hogy növekszik a tömeg, ezért még jobban kieresztette a hangját. Ez egyúttal jó apropót szolgáltatott egy újabb történés elbeszélésére:

– Jól halljátok hátul is a hangomat?… Igen?… No, ezt örömmel nyugtázom. Már csak azért is örvendezek emiatt, mert korábban nemigen tudtam volna beszédet tartani nektek. Ugye, tudjátok, hogy miért?

– Én nem tudom! – harsant fel a tömegből egy vékonyka gyerekhang.

Zsatar erre önironikus magyarázatba fogott:

– Olyan beteg volt a tüdőm, hogy néha annyi levegő sem volt benne, amennyi egy gyertya elfújásához elég lett volna. Hogyan is vállalkozhattam volna arra, hogy bárkinek is hosszadalmasan meséljek? Neked például, gyermekem – mutatott rá egy copfos kislányra, aki az édesanyja ölében ült –, mire egy valamirevaló történetet elmondtam volna, a végére rég asszony lett volna belőled.

Felszabadult nevetés hullámzott végig a tömegen. Egyesek csodálkozva pislogtak egymásra. Nézzenek oda! Hát a mi főpapunknak humora is van? Ki gondolta volna?

Azonban még korántsem volt vége a meglepetéseknek, Zsatar ugyanis az önirónia magasabb fokozatába kapcsolt, és saját magát kezdte parodizálni:

– Úgy… mekegtem. Mint egy. Kehes… kecske. Majdnem minden. Szónak. Külön. Kellett neki…futnom. Kár. Hogy… ilyen. Versenyszám. Nem volt. Az olimpián. Most biztosan. Lenne egy. Aranyérmem.

A hatás leírhatatlan volt. Puritán asszonyok kacagtak fel minden feszélyezettség nélkül, meglett férfiemberek csapdosták a térdüket jóízűen röhögve, a hátsó sorokban pedig egy őszes hajú nyeregkészítő mester megesküdött, hogy eddig ez a legmulatságosabb előadás, amelyet életében hallott, pedig ő aztán rengeteg karneválon ott volt, amit Osmosisban rendeztek az elmúlt évtizedekben.

A főpap szerény mosollyal nyugtázta a sikert, és szerfölött örült annak, hogy képes volt a közönségét a befogadás magasabb szintjére emelni, mert most egy éles váltással a komolyabb mondanivaló felé vitte a témát:

– Az egy igaz Isten gyógyított meg! Úgy bizony! Ha Istennek nem lett volna jó szándéka irányomban, akkor még most is úgy mekegnék nektek, mint egy kehes kecske, de ugyan ki lenne kíváncsi arra? Isten azonban úgy vélte, hogy van még tennivalóm bőven Evilágban, ezért visszaadta nekem a beszéd képességét, hogy elmesélhessem nektek mindazt, amit átéltem.

– Hogy történt ez a gyógyítás, kegyelmes úr? – érdeklődött egy szeplős képű kamaszfiú.

– Nagyon jó a kérdés! – fordult a hang irányába Zsatar. – Hogy ezt megértsétek, el kell mesélnem az előzményeket is. Tudjátok, az egy igaz Isten nincs ám egyedül, vannak segítői. Én úgy hívom őket, hogy lélekvándorok. Ezek a lélekvándorok tetőtől talpig úgy néznek ki, mint mi, emberek. Ha meglátod őket, semmiből sem tudhatod, hogy ők lélekvándorok. De aztán ezek a kedves lények megfognak téged, felvezetnek egy kerekek nélküli szekér belsejébe, és ezzel a kenésszel felrepülnek veled az égi országba, hogy találkozhass az egy igaz Istennel. Ott pedig aztán oly sok csoda vár rád, hogy azt korábban el sem tudtad volna képzelni. Az Istennel töltött idő minden egyes pillanata maga a csoda. És ezek közül még csak nem is az a legnagyobb csoda, hogy Isten téged meggyógyít. Istennek a gyógyítás csak annyi, mint amikor te megmozdítod a kisujjadat. Az igazi csoda az, amikor Isten meggyógyítja a lelkedet is, és megmutatja neked, hogy mi a feladatod. Hogy mi az, amiért érdemes élned és dolgoznod Evilágon.

A főpap monológja alatt többször futott végig csodálkozó vagy éppen értetlenkedő moraj a hallgatóságon, míg végül egyesek nem voltak restek rákérdezni, hogy tulajdonképpen kik is azok a lélekvándorok, akikről itt említés esett. Zsatar is érzékelte a tömegigényt, ezért így folytatta:

– Szeretnétek tudni, hogy kik a lélekvándorok, akik köztünk élnek? Teljesen jogos az elvárásotok, tehát most azonnal felsorolom őket. Lehet, hogy egyes személyek kapcsán meg fogtok döbbenni, de ne feledjétek, hogy én nem egy olyan ember vagyok, aki arról mesél, amit másoktól hallott. Én ott voltam. Láttam, hallottam és éreztem mindent. Csakis arról beszélek nektek, amit magam tapasztaltam, és ezáltal…

– Halljuk a neveket! – kurjantott közbe a hátsó sorokból egy feltűnően kipirult arcú kocsmáros, akin jól látszott, hogy a főtérre érkezése előtt kellő mennyiségben vett magához mindenféle folyékony önbizalom-növelő készítményeket.

– A kutyafejű ember – kezdett bele a felsorolásba Zsatar. – Aztán a Baskír és a Guzel nevű tanítók, akik iskolát alapítottak Osmosisban, pedig…

– Na, állj! Álljon meg a menet! – szóltak közbe többen is, végül pedig a legbátrabb atyafi minden feszélyezettség nélkül megkérdezte: – Arról az öregemberről van szó, akit vízpróbának vetettél alá, kegyelmes uram?

A főpap szelíd mosollyal vette tudomásul a provokatív megszólítást. Mindvégig állta a kérdező tekintetét, és így válaszolt neki:

– Igen, arról az öregemberről van szó, akit vízpróbának vetett alá az általam irányított egyház. Nehogy azt hidd, drága polgártársam, hogy le fogom rázni magamról ezt a bűnt, mint kutya a vizet. Vállalom, hogy nem él az egész szigeten olyan ember, akinek nagyobb felelőssége lenne a történtek kapcsán, mint én. De egyvalamit meg kell értened neked is…, és nektek is, testvéreim – fordult a tömeghez a főpap. – Az a Zsatar, aki a vízpróbát elrendelte, nem ugyanaz a Zsatar, aki most előttetek áll. Éppen azt szeretném tudatosítani bennetek, hogy milyen nagy jelentősége van annak, amikor az egyszerű halandó megtér az egy igaz Istenhez, bevallja és megbánja minden bűnét, aztán pedig feloldozást kap az égi országban.

Az imént még mindenféle morajlások futottak végig a tömegen, de most a síri csend volt jellemző. Osmosis polgárai ennyire önkritikus, már-már önostorozó szavakat emberemlékezet óta nem hallottak semmilyen rendű és rangú vallási vezetőtől. Elképedve várták a fejleményeket, és Zsatar nem is fukarkodott a további meghökkentő kijelentésekkel:

– A Baskír nevű tanítót én voltaképpen halálra ítéltem, de túlélte a vízpróbát, mert Isten megmentette őt. Istennek tervei vannak Baskírral, és nem engedheti, hogy az ő egyik segítőjét, ezt a derék öreg lélekvándort bármi baj érhesse Evilágon. És ha ott lettetek volna velem a kerekek nélküli szekéren, akkor láthattátok volna, hogy ez a Baskír nevezetű lélekvándor olyan barátságos és jóságos volt velem, amire nincsenek is szavaim. Mert az egy igaz Isten nem a haragot, a bosszúállást vagy a gyűlöletet hirdeti, hanem az elfogadást, a megbékélést és a szeretetet.