Ákos este, amikor Magdi a fiukat altatta, kinyitott egy üveg bort, és letelepedett a nappali egyik kényelmes foteljében. Borozgatás közben csöndesen a gondolataiba mélyült, és megpróbálta felvázolni azokat a lehetőségeket, amik a közeljövőben a költözködés (avagy a nem költözködés) tárgyában várhatóak.
Ahogy elfogyott az első pohár bor, valamiféle nyugalom áradt szét a tagjaiban. Arra gondolt, miért is kellene szorongania? Végül is jól alakulnak a dolgok. Magdi beleegyezett a költözésbe, nincs más hátra, mint ingatlanhirdetéseket böngészni, és kiválasztani valami szép, tágas családi házat a debreceni kertvárosban, közel a szüleihez. Ha lezajlik a költözés, majd Magdi is megnyugszik, az ikrek is itthon maradnak, és mindenki boldog lesz.
Később azonban az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valamiféle láthatatlan akadály áll a tervei útjában, amiről egyelőre nincs kézzelfogható ismerete.
Merengéséből a felesége felbukkanása zökkentette ki.
– Miről elmélkedsz itt a félhomályban? – érdeklődött Magdi.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Sok mindent eszembe juttatott ez a kiváló Bikavér – felelte. – Például az is felmerült bennem, hogy ha az ikrek tényleg átteszik a székhelyüket Londonba, akkor igencsak szomorú helyzet áll elő. Képzeld el a szüleimet, akik öt gyereket neveltek föl, és azt kell majd megérniük, hogy egyik gyerekük sem lesz elérhető közelségben, ha szükségük lenne rájuk. Dóri Székelyföldön, Gergő Mátraalján, az ikrek Angliában, jómagam pedig Szegeden… Nincs ez így jól, én azt gondolom. Számomra nem így néz ki a világ rendje.
Magdi letelepedett a másik fotelbe, a férjével szemben, és újra megerősítette:
– Magadat már nem kell a távol lévők közé sorolnod. Mondtam már, hogy beleegyezem a költözésbe.
– No igen – bólintott Ákos –, csak egyelőre nem merem elhinni, hogy végleges az elhatározásod.
Magdi erre nem felelt semmit. Szükségtelennek tartotta bizonygatni, hogy mennyire komoly az elhatározása. Ha telnek a napok, a férje majd úgyis ráébred, hogy a döntése végleges.
– Pontosan tudom, mit érezhetnek a szüleid – bökte ki nagy sokára. – Elvégre olyasvalamit érzek most én is. Az egyetlen testvérem már évek óta távol él, és úgy fest, hogy anyukám is utána fog menni. Más rokonom pedig nincs. És már barátaim sincsenek, mert akik voltak, azokkal a munkahelyem kötött össze. De ugyebár oda nem szándékozom már visszamenni.
Ákos érdeklődve várta az elbeszélés végét:
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Leginkább azt, hogy megijedtem – vallotta be Magdi. – Belegondoltam, milyen lenne egyedül maradni egy kisgyerekkel egy nagyvárosban, ahol tulajdonképpen nincs senkim, és már az anyámra sem számíthatok… A te anyukád biztos sokat fog segíteni. Mert hát előbb–utóbb eljön majd az idő, amikor valakire rá kell bíznom a kicsit, ha el kell mennem ügyes–bajos dolgokat intézni. Bébiszitterről pedig hallani sem akarok, ezt megbeszéltük annak idején.
Ákos most újra optimista hangulatba kezdte ringatni magát.
– Milyen konyhát szeretnél? – kérdezte váratlanul. – Amerikai típusút? Vagy legyen külön az étkező?
Magdit meglepte a témaváltás.
– Te most miről beszélsz voltaképpen?
Ákos elmosolyodott, és öntött magának egy újabb pohár bort.
– Természetesen az új házunkról. Ideje egyeztetnünk bizonyos részleteket.
– Nahát! Nm is tudtam, hogy nekem is lesz beleszólásom a dolgokba – jegyezte meg incselkedve Magdi.
– A dolgozószobám kialakításába nem engedek beleszólást – szögezte le Ákos –, a többi kérdésben azonban szabad kezet kapsz.
Magdi tulajdonképpen most ébredt rá, hogy a költözködés gyakorlati aspektusaira eddig méltatlanul kevés időt szentelt, s ez a felismerés mély sóhajra ragadtatta.
– Mi a gond, szívem? Mi jár a fejedben? – érdeklődött Ákos.
– Most tudatosult bennem, micsoda tortúra lesz ez a költözködés – felelte Magdi, de mindjárt szabadkozni is kezdett: – Persze nem akarom sajnáltatni magam, tudom, hogy neked talán még nehezebb lesz. Tényleg, a praxisodat hogyan fogod tudni átköltöztetni a szülővárosodba?
– Természetesen sehogy – hangzott a sommás válasz, de aztán Ákos bővebben is kifejtette: – Holnaptól nem fogadok új betegeket, a mostaniak nagy része pedig nyár végére már nem lesz a páciensem. Akiknek a kezelése pedig hosszabb időt vesz igénybe, azok miatt a hét egy meghatározott napján majd ide kell utaznom.
– Akkor egyszerre két helyen is fogsz praxist működtetni? Rendelőstől, titkárnőstől? Kicsit drága mulatság lesz – sopánkodott Magdi.
– Másképp nem lehet megoldani, szívem – magyarázta Ákos. – Nem kívánhatom senkitől, hogy kétszáz kilométereket utazzon a rendelésre, és nem szándékozom egyik betegemet sem cserben hagyni.
– Miért ne tudná egy kollégád átvenni a betegeidet itt a városban? Én nem látok ebben semmi rendkívülit.
– Nem fogom lepasszolni egyik páciensemet sem – szögezte le Ákos. – Te örülnél neki, ha a fogorvosod egyszer csak azt mondaná, hogy a jövő héttől járj inkább a kollégájához, mert ő elköltözik?
Magdi továbbra is a fejét csóválta:
– Mit nem lehet azon megérteni, hogy valaki családostul egy másik városba költözik? Én biztos nem hisztiznék, ha a fogorvosom ilyesmit közölne. Elfogadnám azt a kollégáját, akit ajánl, és legközelebb hozzá mennék fogat tömetni.
– Nem ilyen egyszerű a dolog – folytatta Ákos. – Képzeld el, hogy egy híd vagy egy korona munkálatainak kellős közepén járnátok. Akkor is örülnél, ha egy kollégájához irányítana?
– Na jó, igazad van – ismerte el Magdi, aztán sokkal kellemesebb témán kezdett ábrándozni: – Térjünk vissza inkább a konyha kérdésére. Komolyan mondtad, hogy úgy rendezem be a konyhát, ahogy csak akarom?
– Már miért ne mondtam volna komolyan? – csodálkozott el Ákos. – Ebben a házban talán nem így történt? Miért kellene másképp lennie csak azért, mert Debrecenbe költözünk? Nyugodj meg, nem szándékozom átvenni a konyha fölött az uralmat, édesem.
– Jó, hát nem is úgy értettem, hanem ha például nem tetszik a konyhabútor az új házunkban, akkor kicserélhetem?
– Te magad semmiképpen – mosolyodott el Ákos –, majd felveszünk erre megfelelő szakembereket.
– Jaj, ne vicceld már el a dolgot! – kedvetlenedett el Magdi. – Számomra ez fontos kérdés.
– Szívem, én biztosíthatlak, hogy egyáltalán nem viccelek – bizonygatta Ákos. – Akár máris elkezdhetsz eladó házakat nézegetni az interneten, holnap pedig már az újságok megfelelő hirdetési rovatait is böngészheted. Aztán, ha találsz olyan házat, ami tetszik, szólsz nekem, és majd valahogy szerét ejtjük, hogy együtt megnézzük.
– Első körben szerintem elég lenne, ha megkérnéd a szüleidet – javasolta Magdi. – Ha ők helyben megnézik, és találnak valami hibát, akkor legalább nekünk már nem kell odautaznunk.
– Okos ötlet – ismerte el a férje, és hozzá is tett volna valamit, de a házvásárlás kérdése egyelőre lekerült a napirendről, mert ekkor megcsörrent Ákos telefonja, és egy hosszadalmas távbeszélgetés következett. Magdi egyre izgatottabban fürkészte élete párjának arcát, mert maga a beszélgető fél is egyre izgatottabbnak bizonyult. Végül aztán fellebbent a fátyol a titokról:
– Soha nem találnád ki, honnan kerestek – közölte Ákos, miután letette a telefont: – A Sat24 tévécsatornától. Azt szeretnék, hogy legyen egy rendszeres műsorom náluk…
