Osmosis – 310. fejezet

Dariosz és Guzel futólépésben érkezett meg a lugasba. Épp a legjobbkor, mert a katona akkor szedte ki az utolsó üvegdarabokat a hasából. Aztán az érkezőket meglátva vigyázzba vágta magát:

– Kormányzó úr, Grobonir őrvezető jelentkezem!

– Pihenj – intett Dariosz, majd leült az asztal mellé, és hellyel kínálta a katonáját is: – Ülj le velem szemben, és ha kérhetlek, hanyagoljuk el most ezeket az alaki formaságokat. Beszélgessünk úgy, mint férfi a férfival, vagy még inkább, mint barát a baráttal, rendben van?

– Igenis, kormányzó úr! – harsogta az őrvezető.

Az ausztrál meglehetősen fancsali arccal vette tudomásul a választ.

– Próbálj meg egy kicsit fölengedni – javasolta. – Épp most kértelek erre. Nem kell bizonyítanod előttem, hogy jó katona vagy, hiszen ismerlek. Találkoztunk a szurdokban, a merénylet után. Te voltál az őrjárat parancsnoka. Ott is fegyelmezett és kiváló testőrként viselkedtél. Utána találkoztunk a Régi Arénában is, ahol szemtanúja lehettél…

– Kormányzó úr, szeretnék négyszemközti kihallgatást kérni – vágott közbe a testőr.

– Erre semmi szükség – szögezte le azonnal Dariosz, majd körbemutatott: – Akiket itt látsz, mind a barátaim, és előttük nincs semmiféle titkom. Bizonyára felismered például ezt a derék Tanítót – mutatott Guzelre, aki időközben helyet foglalt a kormányzó mellett. – Amikor az általad vezetett őrjárat megállította az öreg borász szekerét, ő is ott ült a bakon. Az anagur törzsfőket szintén láthattad a helyszínen, nem is beszélve fiatal barátunkról – mutatott Marióra –, akivel kapcsolatban el kell neked árulnom valamit. Ha vele történt volna meg ugyanaz, ami most veled, akkor ő is vérzés nélkül vészelte volna át a balesetet.

Az őrvezető tiszteletteljes pillantást vetett az olasz fiúra.

– Én most megosztottam veled egy titkot – folytatta a kormányzó –, cserébe elvárom, hogy neked se legyen titkod előttük, Grobonir. Tudod, hogy miért?

Az őrvezető megrázta a fejét.

– Mert mi itt mindannyian az egy igaz Isten küldöttei vagyunk – közölte csöndesen, de határozottan az ausztrál. – Ugye te is tudod, hogy az olimpia ideje alatt miféle dolgok történtek Osmosisban?

– Szemtanúja voltam több furcsa dolognak is az Arénában, uram – bólintott Grobonir. – A régiben is, meg az újban is.

– Akkor ezt nem kell külön elmagyaráznom – nyugtázta Dariosz. – Hanem te igazán megmagyarázhatnál néhány dolgot. Ugyebár annak az elit ezrednek vagy a tagja, amelyik a Kormányzói Testőrség nevet viseli. Mégis, mit keresel itt felszolgálóként ma este?

– Ez roppant egyszerű, uram. Elveszítettem egy fogadást.

– Miféle fogadást?

– Nincs különösebb jelentősége, az olimpia egyik birkózószámáról volt szó, amire a legjobb barátom, egy palotaszolga jobban tippelt, mint én. Így hát be kellett állnom ma estére helyettesíteni, amíg ő a babájával múlatja az időt.

– Ez vicces – mosolyodott el Dariosz, legfőképp azért, hogy oldja a feszültséget, amit még mindig érzékelt a testőrét illetően. – Viszont kíváncsi lennék rá, hogy mi volt a fogadás tárgya arra az esetre, ha te nyersz. Nyugtass meg, hogy nem akartál egy palotaszolgát titokban beszervezni magad helyett a Testőrségbe, egyetlen őrjárat erejéig sem.

– Bizonyára tudod, uram, hogy ez nem lett volna lehetséges – jelentette ki Grobonir. – Ő egyszerűen pénzt fizetett volna nekem. De nem volt szerencsém.

– Rendben – bólintott a kormányzó. – Akkor most térjünk rá a ma este különös történéseire. Legfőképp arra, ami a hasaddal történt. Vagy inkább nem történt. Meglepett téged, hogy az üvegszilánkok nem sebesítettek meg, még a legnagyobb darabok sem?

Az őrvezető most először kezdett el fészkelődni a helyén, aztán kibökte:

– Megmondom őszintén, nem ért váratlanul. Ugyanis már korábban is történt velem ilyesmi.

– Vagy úgy – vonta össze a szemöldökét Dariosz. – Például mikor?

– Gyerekkoromban kezdődött az egész – fogott bele az elbeszélésbe Grobonir. – Anyám egyszer összetört egy tálat a konyhában, én meg a zajra odaszaladtam, és olyan gyors voltam, hogy mire észbe kaptam, már végig is lépdeltem a cserepeken. De valahogy egyik se sértette fel a talpamat. Pedig akkor is beleállt jó néhány szilánk a bőrömbe, még nagyobb darabok is. Apám rögtön kijelentette, hogy nekem katonai pályára kell lépnem. Ha már sebezhetetlen vagyok, mert ezt az istenek így akarták, akkor nem lehet más utam Evilágon…

Mario már egy ideje kíváncsisággal vegyes féltékenységgel, de főleg türelmetlenül figyelte az asztal túlvégében zajló jelenetet. Kicsit sem értette, minek ekkora feneket keríteni ennek az egésznek, hiszen léteznek kiváló módszerek, amelyekkel tesztelni lehet, hogy valaki a Földről érkezett-e. Az ő metódusa Emmával kapcsolatban például egész jól bevált.

Mit szerencsétlenkedik itt ez a bortól megzavart fejű kormányzó? Most a parancsnoka ennek a nyomorult őrvezetőnek, vagy a pszichológusa? Jó, hogy nem fekteti a díványára. De még az sem lenne igazán meglepő, hiszen már a delikvens gyerekkoránál járnak, és ha mindez így halad, akkor hamarosan eljutnak Grobonir nemi életének máig feldolgozatlan traumáihoz.

Sokáig dohogott magában, de aztán eljött az a pillanat, amikor nem bírta tovább. Felemelkedett a helyéről, odasétált Dariosz és Guzel mögé, rátámaszkodott a székeik háttámlájára, és előrehajolva, nagyon szuggesztív modorban a következő információkat osztotta meg a delikvenssel, természetesen meori nyelven:

– Én meg gyerekkoromban együtt játszottam Galileivel és Newtonnal, illetve én tanítottam meg festeni Michelangelót.

Kétségtelen, hogy Grobonir őrvezető nagy szemeket meresztett a váratlanul felbukkanó Marióra. Ám ekkor még nem lehetett tudni, hogy vajon az a felismerés munkál-e benne, miszerint ezt a fiút ő látta annak idején a szurdokban, amikor a merénylet történt, avagy teljesen más okból csodálkozott rá a hirtelen felzengő szónoklatra.

– Kolumbusznak én javasoltam, hogy próbálja meg nyugat felől elérni Indiát, hiszen a Föld gömbölyű – folytatta Mario. – Magellán, Cook kapitány és Marco Polo csak lesett!

Akárcsak az őrvezető. Még mindig értetlenül leste a furcsa dolgokról hadováló fiút.

– Egyfolytában könyörögtem VIII. Henriknek, hogy ne végeztesse ki a feleségeit, de ő csak Marilyn Monroe-t nézte, ahogy felfújja a szoknyáját a szél. Egészen addig, amíg Sztálin közbe nem szólt, hogy most már inkább hallgassuk Mozart és Beethoven zenéjét, de ekkor elkiáltottam magam, hogy Elvis él, a rock pedig örök és elpusztíthatatlan! – rikoltott nagyot Mario.

Súlyos csönd támadt az asztal körül.

– Nem igazán értem, hogy itt most miről van szó – forgatta a fejét tanácstalanul a nagyon zavartnak látszó őrvezető, legfőképp a kormányzótól várva magyarázatot.

Mario odafordult Guzelhez:
– Mit érzékeltél?

– Nem hazudik, tényleg nem érti – jelentette ki angolul a Tanító.

– Én ugyanezt detektáltam – erősítette meg Baskír.

A kormányzó újjáélesztette a meori nyelven folyó párbeszédet:

– Tehát ott tartottunk, Grobonir, hogy gyerekkorodban fedezted fel ezt a különleges képességedet. És a családod is értesült róla. Apád pedig a katonai pályát javasolta. Egyébként később akadt olyan eset, melynek során mások is tanúi voltak, hogy milyen kivételes adottsággal rendelkezel?

Az őrvezető megrázta a fejét:
– Nem volt ilyen eset, uram.

– Hát az hogy lehet? – ámult el Dariosz. – A katonai pálya tele van olyan kiképzésekkel és gyakorlatozásokkal, amelyek során számolatlanul sebzi meg magát az ember, vagy ha nem ő, akkor valaki más. Hogy tudtad ezeket megúszni?

– Magam sem értem, kormányzó úr. Talán szerencsém volt. Vagy tényleg kiválasztottak az istenek…

– Pontosabban az egy igaz Isten – javította ki a katonát Dariosz.

– Bocsánat, uram, természetesen az egy igaz Isten – szabadkozott az őrvezető. – Szóval, eddig még senki idegen előtt nem derült fény a titkomra. Akármikor is kerültem volna ilyen helyzetbe, valahogy mindig megóvott a sors attól, hogy magyarázatot kelljen adnom másoknak a különleges képességemről.

– Nem bánnám, ha mondanál erre néhány példát, Grobonir. Csak hogy jobban megértsem.

– Ott volt például életem első terepgyakorlata. A parancsnokunk átkúszatott minket egy tüskebokros szakaszon. Mindenki tele volt véres karcolásokkal, engem meg a kiképzőnk példaképül állított az egész század elé, és azt ordítozta, hogy ilyen okosan kell leküzdeni a terepakadályokat, ahogy Grobonir közlegény tette.

– Ez nagyon emlékezetes lehetett.

– Aztán ott volt a vívás. Nagyon jó vagyok benne, ezt mindenki elismerte, nemcsak a bajtársaim, hanem az elöljáróim is. Na de hát fakardokkal vívni a gyakorlatokon? Legfeljebb szálka megy az ember bőrébe, de annál kicsit sem feltűnő, hogy nem annyira vérzik.

– Ez kétségtelen – ismerte el Dariosz. – És mondd csak, mikor kerültél a Kormányzói Testőrséghez?

– Kicsivel több mint két hónapja. Akkor léptettek elő, és egyúttal kiemeltek az Öböl-parti Ezredből. Így kerültem ide, a fővárosba.

– Értem – bólintott a kormányzó, majd rövid gondolkodás után felállt: – Grobonir őrvezető, leléphet. A szolgálata mára véget ért. Bármi is volt az.

A katona is felpattant a székről, és vigyázzba vágta magát:
– Parancsára, kormányzó úr!

Aztán határozott léptekkel bevonult az épületbe. A társaság tagjai még sokáig bámultak utána.