Dariosz hivatalában, az ovális asztal körül még mindig a vallás volt a téma. Ennek kapcsán a tatár pilóta számára nem volt egészen világos valami:
– Hadd kérdezzek valamit, kormányzó – vette magához a szót Szubotáj. – Neked miért olyan fontos ez az egész? Mert hogy nagyon fontos, az tisztán látszik. Mit érdekel téged, hogy milyen vallást követnek ezek az emberek? Egy gazdag sziget ura vagy, éled világodat boldogan, ráadásul már azt is tudod, hogy a földi életed sem ért véget, és hited szerint egyszer haza fogsz kerülni innen. Akkor nem tökmindegy, hogy itt ki milyen istent imád, és milyen démonoktól fél?
– Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést – felelte komoly arccal Dariosz. – A rövid válaszom az, hogy ilyen típusú ember vagyok, és nem tudok kibújni a bőrömből. De van hosszabb válaszom is. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül kerültünk ebbe a furcsa világba. Valakinek vagy valakiknek célja van velünk. Még nem látom át, hogy mi volna az, de igyekszem hasznossá tenni magam Evilágban. Hidd el, alaposan kiélveztem minden örömöt, ami ezen a szigeten jutott nekem, talán csak a szerelmet nem kaptam meg. – Itt nem tudta megállni, hogy ne vessen egy futó pillantást Sztavrila arcára. – De úgy gondolom, a korlátlan és érdemtelen örömök ideje lejárt, szeretnék valamivel hozzájárulni ahhoz, hogy azok az emberek, akik a fennhatóságom alá tartoznak, sokkal jobb életet élhessenek, mint amilyen a megjelenésem, vagy legalábbis a kormányzóvá választásom előtt jutott nekik.
– Minden szavaddal egyetértek – szólalt fel lelkesen Attila. – Ezért most felajánlom az együttműködésemet. Ha bármikor úgy gondolod, hogy valamiben a segítségedre lehetek, akkor számíthatsz rám.
Szubotáj enyhén lesajnáló mosollyal nézett a társára:
– Aztán hogy képzeled azt a segítséget több ezer kilométer távolságból?
Attila higgadtan és kissé titokzatosan válaszolt:
– Mindennek eljön a maga ideje.
– Átteszed majd a székhelyedet Osmosisra, mint valami önkéntes száműzetést vállaló törzsfőnök? – élcelődött tovább a tatár, és csakhamar fel is röhögött: – Esetleg kinevezed magad ide anagur nagykövetnek?
Attila a társára nézett, és türelmesen elmagyarázta:
– Márpedig Dariosznak igaza van. És mivel világéletemben fatalista voltam, osztom a nézeteit, miszerint nem véletlenül történt velünk az, ami történt. Magam is úgy gondolom, hogy hasznára kell lennünk azoknak az embereknek, akik itt élnek. Ráadásul most, hogy tudom, mégis létezhet visszatérés a régi életembe, amiről már rég lemondtam, egyre nagyobb kedvem támadt valami jó és nemes dolgot cselekedni. Talán a hazatérés lesz érte a jutalom.
Dariosz úgy érezte, nem csalódott a magyar férfiban. Pontosan ilyennek képzelte el azt a vezetőt, aki a hírek szerint egyesíteni szándékozik az anagur törzseket. Attilának mind a kiállása, mind a szóbeli megnyilvánulásai megerősítették benne azt a benyomást, hogy a jövőben az egyik legfontosabb szövetségese lehet.
– Ha viszont mindez így van – szólalt meg váratlanul Sztavrila –, akkor ezeknek a láthatatlan erőknek nem lenne könnyebb dolguk, ha közölnék velünk, hogy mi a feladatunk? Arról nem is beszélve, hogy a mi dolgunkat is megkönnyítenék, ha tudnánk, hogy mit várnak el tőlünk.
– Igazat adok neked – bólogatott hevesen Mario. – Amikor én otthon számítógépes játékokkal múlatom az időt, akkor minden esetben van valamiféle küldetésem, és ezt pontosan meg is határozzák számomra. Nem csak úgy, vaktában bolyongok a terepen, hanem kivétel nélkül minden alkalommal tudom, hogy mi a feladat. Ez lehet egy varázserővel bíró tárgy megszerzése éppúgy, mint mondjuk egy bajtársam kiszabadítása, vagy éppen egy objektum elfoglalása. De mindig tisztában vagyok vele, hogy mi a cél. Itt ennek nyomát sem látom, de még azt a módot sem igazán, ahogy üzenetet kaphatnánk, hogy mit várnak tőlünk.
– Márpedig lehetséges, hogy a jelek itt vannak az orrunk előtt, csak eddig még nem vettük észre őket – vélekedett Dariosz. – Ezért nagyon fontos, hogy összegezzük a tapasztalatainkat, mert közösen egész biztosan többre juthatunk ennek az egész rejtélynek a megfejtésében.
A következőkben kiderült, hogy Szubotáj nem csupán élcelődni tud:
– Ha jól értem a mondandódat, kormányzó, akkor szándékodban áll megreformálni Evilág társadalmait. Ejtenél néhány szót ezen terveidről?
Dariosz visszakérdezett:
– Szerintetek nincs éppen elég teendő a legkülönbözőbb területeken? Hogy csak néhányat említsek: a rabszolgaság felszámolása, a nők egyenjogúságának biztosítása, az írástudatlanság megszüntetése, közös és kizárólagos vallás elterjesztése a vallási háborúk elkerülése érdekében… – kezdte sorolni, de azt vette észre, hogy a tatár egyre jobban vakarja a fejét:
– Még mindig azt érzem, hogy túl nagy fába akarod vágni a fejszédet. Ha földi léptékkel mérjük, akkor lényegében itt állunk az ókor végén, a középkor hajnalán. Amikről te beszélsz, azok nagy része pedig a legújabb korok vívmánya. Tényleg azt hiszed, hogy akár évezredeket is sikeresen átugorhatsz a reformjaiddal? Gondolj bele, hogy ami a szigeteden működik, az egy rabszolgatartó társadalom. Erre alapul az egész gazdaság. Te pedig épp ennek az alapjait szándékozol megszüntetni. Most képzelj magad elé egy cölöpházat, amelynek kidöntöd az alapjait. Mi történik azzal a házzal?
– Értékelem mind az érdeklődésedet, mind pedig a hasznos meglátásaidat – jelezte diplomatikusan Dariosz. – Szerintem részben azért van nézetkülönbség közöttünk, mert eddig még nem fejtettem ki részletesen az elképzeléseimet. Magam sem hiszem azt, hogy egyik napról a másikra kivitelezhetőek lennének ekkora horderejű változások. Az ilyesmi valóban káoszba és anarchiába torkollna, és semmi nem áll távolabb tőlem, mint hogy ennek én legyek az okozója. Az viszont szent meggyőződésem, hogy apró lépésekkel, szép fokozatosan több mindent meg lehet valósítani, mint hinnéd.
– Nézd, én egy gyakorlati ember vagyok, már csak a szakmámból következően is – szólt közbe a tatár. – Mindemellett azt is elismerem, hogy nem vagyok sem szociológus, sem társadalomtudós. A magam korában én csak, úgymond, egy egyszerű pilóta vagyok. És azt is elárulom, hogy az iskolában sosem volt kedvenc tantárgyam a történelem. De most vegyünk ki a felsorolásodból egyetlen pontot. Legyen az mondjuk a rabszolga-felszabadítás. Ezt hogyan képzeled megvalósítani a gyakorlatban? Főleg annak tükrében, hogy kis lépésekkel, lépcsőzetesen szeretnél haladni. Először csak bizonyos napokon lesznek szabadok a rabszolgák? Esetleg arra készülsz, hogy te magad vásárolod fel szép sorban a sziget összes rabszolgáját, aztán visszaadod a szabadságukat? Vagy mégis hogyan? A rabszolgaságot eltörölni csak egyetlen lépésben lehet, ott nem tudok elképzelni semmiféle fokozatot.
– Jól beszél a pilóta – bólogatott Sztavrila is. – Gondolj csak bele, kormányzó, hogy a rabszolgák felszabadítása még az Egyesült Államokban is évekig tartó háborúskodás után valósult meg, ráadásul a 19. század második felében történt! Hol volt már akkor az ókor? Arról nem is beszélve, hogy az amerikai polgárháború után még rengeteg időnek kellett eltelnie, mire valamiféle esélyegyenlőség létrejött.
Úgy tűnt, megint csak Attila fogja megmenteni a helyzetet Dariosz számára:
– Szerintem hibás a megközelítésetek – jelentette ki tömören, felváltva nézve Szobotájra és a görög nőre. – Téves az az alapállás, amikor egy-egy részterületet kiemeltek, én ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy a kormányzó terveire a maga egészében kell tekinteni. Már csak azért is, mert ezek az elemek egymásra is hatnak, netán egymásra épülnek. Hogy csak egy példát mondjak, már maga az írástudatlanság felszámolása is igen komoly változásokat képes elindítani egy társadalomban.
– Újra csak fején találtad a szöget, Attila! – csapott le a végszóra Dariosz. – Mondok is egy konkrétumot, hogy világosabb legyen a helyzet. Az iskolákba, amelyeket alapítani szándékozok, rabszolgák gyermekei is járhatnak majd. Ezáltal megnyílik előttük a felemelkedés lehetősége.
– Ha csak úgy nem – mosolygott elnézően Szubotáj, aztán az asztalra csapott: – Na de kérdeznék én tőled valami egészen mást, kormányzó. Mi a helyzet a szigeted híres borkészleteivel? Mert én csak citromos jeges vizet látok magam előtt, és már meg ne sértődj, de nem ezt az itókát tartom a vendéglátás csúcstermékének. Arról nem is beszélve, hogy oly nagyon unom már az erjesztett kancatejet, hogy arra szavak sincsenek. Remélem, a tervezett reformjaid egyszer majd oda fognak hatni, hogy az anagur pusztaságokon is megterem a szőlő. De addig is…
– Addig is intézkedem – emelkedett fel az asztaltól Dariosz, és ugyan rámosolygott a tatárra, de a szíve mélyére már befészkelte magát az érzés, hogy Attilával ellentétben ezt a fickót jóval nehezebben fogja tudni az ügye mellé állítani. Már ha egyáltalán…
