Amikor Mario megkapta a kormányzó üzenetét, hogy azonnal kéreti a hivatalába, akkor gondolkodás nélkül odasietett. Mivel az üzenet semmiféle egyéb információt nem tartalmazott, az olasz fiúra a döbbenet erejével hatott, amit tapasztalt.
Dariosz és két másik férfi ülte körül az asztalt. A kormányzó bemutatta neki a legújabb vendégeit, és Mario csak kapkodta a fejét. Mert az még úgy-ahogy elviselhető, ha az ember konstatálja, hogy megismerte Evilágban egy földi embertársát, aki nagyjából az ő korából került át ide, lásd Dariosz. Na de ezek a pasasok meg 2202-ből űrrepültek erre a bolygóra! És közben úgy néznek ki, mint valami előkelő ruházatú nomád harcosok, valamiféle törzsfők! És aztán kiderül, hogy pont azok!
Ezt azért már egy kicsit nehezebb feldolgozni, és Mariónak nem is sikerült rögtön megbarátkoznia a gondolattal. Szerényen üldögélt az asztal végében, és figyelte, miről is folyik a diskurzus, bár azt rögtön érzékelte, hogy némi lemaradásban van, hiszen a kormányzó már jó ideje tárgyalhat a két idegennel… Idegennel? Hiszen ezek éppúgy a földijei, mint az ausztrál fickó, aki a sors kegyelméből kormányzó ezen a szigeten!
Egyébként az új jövevények kicsit sem voltak ellenszenvesek Mariónak, sőt! Az idősebbiket olyan 40-45 év körülinek saccolta. A markáns arcélű, barátságos tekintetű férfi egyelőre nem sokat beszélt, inkább a tatár képű vitte a prímet. Őt egyenesen ijesztőnek találta az olasz fiú, de csak az első pillanatokban, mert a marcona külső hatását később egyre inkább oldotta az a különös akcentus, amellyel az angolt beszélte a fickó, és amely Mario számára viccesnek hatott.
– Az meg sem fordult a fejetekben, hogy megkeressétek a társaitokat? – kérdezte a beszélgetés egy pontján Dariosz.
– Próbáld magad egy kicsit beleélni a helyzetünkbe, kormányzó – javasolta Szubotáj. – A szituáció a következő: leszállsz egy teljesen ismeretlen bolygó felszínére. Balszerencsédre éppen egy tóban landolsz, a járműved hamarosan elsüllyed. Te kievickélsz a partra, és ott olyan emberekkel találkozol, akiknek a nyelvét nem beszéled. Fogalmad sincs, hogy a bolygó melyik földrészének melyik vidékén vagy éppen, és hogy az a földrész voltaképpen mekkora. Továbbá fogalmad sincs, hogy a társaid merrefelé landolhattak, hány száz, vagy éppen hány ezer kilométernyire tőled. Te hogyan látnál neki a keresésüknek?
Dariosz mélyen elgondolkodott a hallottakon, majd nagy sokára kibökte:
– Rendben, elfogadom, amit mondasz. Csak hát, elég nehéz egy ilyen helyzetet elfogadni.
– Ebben egyetértünk – bólintott a tatár. – Nekünk is nehéz volt beletörődnünk, hogy akár örökre elveszíthettük egymást. Azt sem tudhattuk, a többiek egyáltalán túlélték-e a landolást. Sőt, ezt még ma sem tudhatjuk. És hangsúlyozom, a rádió-összeköttetés már a légkörben megszakadt közöttünk. Semmilyen technikai eszközünk nem maradt, ami segíthette volna akár a keresést, akár a kapcsolatfelvételt. Ott álltunk Attilával egy ismeretlen tó partján, mint két szerencsétlen földi ember, és amikor először vettek körbe minket az anagur harcosok, nem tudhattuk, hogyan fognak viszonyulni hozzánk.
– Szerencsére nemhogy barátságosan viselkedtek, hanem emellett igen nagy tisztelettel voltak irántunk – vette át a szót Attila. – Akkor persze még semmit sem tudhattunk a vallásukról, de később kiderült számunkra, hogy a hitvilágukban igen fontos szerep jut a madaraknak. Ugyanis a hitük szerint a Világügyelő Férfiú igazgat mindent, ami csak ezen a földön történhet, és ez a nagy hatalmú istenség a Fehér-hegy tetején lakik, amely olyan magas, hogy az egekig ér, és a Világügyelő Férfiú a madarak segítségével tartja a kapcsolatot az alanti világgal.
– Na most akkor képzeld el – folytatta vigyorogva Szubotáj –, hogy egy szép napon leszáll közéjük az egekből egy hatalmas fehér madár, amelyik két furcsa öltözékű férfit hoz magával. Közülük az egyik olyan mongol pofával rendelkezik, amilyet ők még soha az életben nem láttak. Tiszta sor volt, hogy azonnal szent emberekként tiszteltek minket, a Világügyelő Férfiú küldötteiként tekintettek ránk.
Mario most már szükségét érezte, hogy ő is belefolyjon a beszélgetésbe, ezért kíváncsian megkérdezte:
– De nem akadtak fenn azon, hogy az a Világügyelő Férfiú vajon miért olyan küldötteket repített le közéjük, akik még a nyelvüket sem beszélik?
– Ugyan már! – legyintett a tatár. – Ha tudnád, fiatal barátom, hogy az anagurok mi minden egyében sem szoktak fennakadni soha, akkor ezt kicsit sem találnád furcsának. Különben is, elég hamar sikerült elsajátítanunk a nyelvüket, amely végtelenül egyszerű szerkezetű és logikusan felépített, no meg olyan nagy szókinccsel sem bír, legalábbis egy 23. századi ember számára. Hamarosan már a mutogatás teljes mellőzésével tudtunk kommunikálni velük.
– Úgy tűnik nekem, hogy ti igen jól érzitek magatokat a pusztai nomádok között – jegyezte meg Dariosz. – Nem is vágytok már rá, hogy visszakapjátok a földi életeteket? Hogy egyszer még hazatérhessetek?
– Nem arról van szó, hogy mire vágyunk, hanem arra, hogy mire van kilátás, és mire nincs – magyarázta Szubotáj. – Ha a küldetésünk az eredeti tervek szerint sikerül, akkor is az elindításunk utáni tizedik évben tértünk volna vissza a Földre. Ebben a tervben pedig csak néhány napos bányászat szerepelt egy idegen bolygón. Ehhez képest már öt esztendeje itt vagyunk, ráadásul azt sem tudjuk, hol van az az itt. Megtippelni sem tudom, hogy ha valami csoda folytán most értünk jönnének a Földről, akkor melyik esztendő lenne az, amelyikben hazaérhetnénk.
– Én azért néha ábrándozom arról, hogy egyszer még visszakaphatom a földi életemet – vallotta be Attila. – De ha már rákérdeztél, kormányzó, hát megmondom nektek egyenesen, mi igenis jól érezzük magunkat a pusztai nomádok között. Tudjátok, mi Szubotájjal lovas nemzetek leszármazottai vagyunk. És lehet, hogy otthon, a Földön már ezer éve leáldozott a napja a pusztai lovas népeknek, de mi akkor is a zsigereinkben hordozzuk ezt az örökséget. Ha van bármiféle szerencse abban a szerencsétlenségben, ami velünk történt, az mindenképpen az, hogy Evilágnak éppen azon a pontján landoltunk, ahol ezek a nomádok laknak. Ezt egyszerű szavakkal talán nem is lehet megmagyarázni, de valamiféle ősi köteléket érzünk köztük és az elődeink között, még akkor is, ha naprendszerek tucatjai választják el egymástól a két helyszínt, az idősíkokról már nem is beszélve.
– Jól beszélsz, magyar testvérem – ölelte át Attila vállát a tatár, aztán Darioszhoz fordult: – Most már engedj utunkra minket, kormányzó. Meg kell keresnünk az embereinket, hogy tudhassuk, jó szállást és jó ellátást kaptak. Nem szeretnénk, ha azt hinnék, hogy a két törzsfő magukra hagyta őket idegen földön. Meg aztán fárasztó is volt az utazás, nekünk is szükségünk van egy kis pihenésre. De holnap újra a rendelkezésedre fogunk állni, hiszen bőven van még mit megbeszélnünk.
