Hazaérkezvén az ikrek egymás szavába vágva mesélték az izgalmas nap történéseit szüleiknek, azt sem elhallgatva, hogy a bombariadó elkövetője felfedte előttük a kilétét.
– Péter? Az az oldalra fésült hajú, szemüveges, ártatlan tekintetű fiú? – csapta össze a kezét anya. – Sok mindenkiről el tudtam volna képzelni ilyesmit, de róla aztán nem.
– Mi is így voltunk vele, egészen ma délutánig – bólogatott Öcsi, aztán nagyot sóhajtva föltette a kérdést: – De most mi legyen velünk? Nem fedezhetjük Péter vétkét.
– Nem bizony – helyeselt a családfő. – Szerintem az lenne a leghelyesebb… – kezdett bele a mondókájába, ám mielőtt folytathatta volna, a neje hirtelen rájuk kiáltott:
– Hallgassatok csak ide!
A háttérben ugyanis szólt a rádió, ám most Julika felhangosította, mert éppen híreket mondtak, ráadásul olyat, ami mindannyiukat érdekelte. A bemondó tudniillik azt közölte, hogy a rendőrség máris elfogta a reggeli bombariadó feltételezett tettesét, aki a szóban forgó gimnázium diákja, és kihallgatása jelenleg is folyik a kapitányságon.
– Úgy látszik, mégis megjött az esze, és feladta magát – vélekedett jóhiszeműen Öcsi.
– Nem hinném, hogy így történt – csóválta meg a fejét Almási Károly. – Hidd el, kisfiam, eltöltöttem annyi időt az újságíró szakmában, hogy értelmezni tudjak egy ilyesféle közleményt. A hírolvasó nem azt közölte, hogy „a tettes önként jelentkezett”, hanem azt, hogy „elfogták a feltételezett elkövetőt”. Tehát vagy a rendőrség végzett bravúros nyomozást, vagy egy fatális véletlen buktatta le az osztálytársatokat.
– Már épp ideje lenne, hogy a rendőrség bravúros nyomozásokat végezzen ezeknek a bombariadóknak az ügyében – jegyezte meg Julika. – A múltkor is órákon keresztül állt az élet a Nagyállomáson; szegény barátnőm mesélte, hogy a három kisgyerekével nem tudott időben hazaérni, amikor valami himpellér a MÁV-val szórakozott – tette hozzá méltatlankodva.
A szórakozás kifejezés hallatán Hugi is megszólalt:
– Az volt a legelképesztőbb, hogy Peti is afféle diákcsínynek, telefonbetyárkodásnak nevezte, amit tett.
– Micsoda? Diákcsínynek? Telefonbetyárkodásnak? Na, szépen vagyunk – csattant fel az édesanyja. – A mi időnkben még léteztek igazi diákcsínyek. Amit mi csináltunk, az még tényleg telefonbetyárkodás volt.
Ezúttal az ikreknek kerekedett el a szeme:
– Mit mondasz, anya? Te is telefonbetyárkodtál gyerekkorodban?
Julika sietett megnyugtatni a kedélyeket:
– Ne aggódjatok, nem arról van szó, hogy az anyukátok diák korában egy anarchista felforgató volt, aki mindenféle robbantással fenyegetett meg különböző intézményeket – nevette el magát.
Almási Károly leplezetlen érdeklődéssel nézett élete párjára:
– Azért csak mesélj nyugodtan ezekről a dolgokról – biztatta furcsán mosolyogva, majd a gyermekeihez fordult: – Bevallom nektek, eddig még én sem ismertem anyukátok személyiségének ezen titokzatos oldalát.
Julika mosolyogva belekezdett a történetbe:
– Talán tízévesek lehettünk, amikor az egyik délután felfedeztük, hogy a csapágygyár előtt lévő telefonfülke visszaadja a kétforintosokat. Tudniillik akkoriban még kétforintossal lehetett telefonálni, ma pedig már, hajaj, maga a kétforintos sem létezik…
– Hagyjuk ezeket a numizmatikai kitérőket, és térjünk a lényegre – sürgette izgatottan Károly.
– Csak ne türelmetlenkedj, nem fogsz semmiféle eget rengető sztorit hallani – nyugtatta meg Julika, majd így folytatta: – Szóval, miután a nagy felfedezés megtörtént, a barátnőmmel fellapoztuk a telefonkönyvet, és kiválasztottuk az „áldozatainkat”. Percekig tudtunk vihogni efféle párbeszédeken, hogy „Kiss-lakás? Igen? Akkor cserélje nagyobbra!” És valamiért azt is ellenállhatatlanul mulatságosnak találtuk, amikor felhívtunk egy Farkas nevű előfizetőt, majd miután bemutatkozott, közöltük vele, hogy „itt meg Piroska beszél”.
– De a legnagyobb trükkünk nem ez volt – folytatta Julika, gyermekei őszinte elképedésére –, hanem az, amikor Doktor Novákosat játszottunk.
– Ez alatt mit kell érteni? – kérdezte ijedten Öcsi.
– Azonnal mondom – nyugtatta meg Julika, és mindvégig furcsa mosoly bujkált a szája szegletében. – Kiválasztottunk egy telefonszámot, amit én többször egymás után felhívtam. Körülbelül negyedóránként csörögtem a gyanútlan előfizetőkre, és minden alkalommal Doktor Novákot kerestem. Természetesen halvány fogalmuk sem volt szerencsétleneknek, hogy ki lehet az a Dr. Novák, és erről mindig tájékoztattak is. „Itt nem lakik olyan” – közölték határozottan, és minden hívás során egyre idegesebben. Végül aztán jött az unokabátyám, és felhívta az ominózus számot. Amikor a vonal túlvégén fölvették a készüléket, jelentőségteljesen belemondta a kagylóba: „Doktor Novák vagyok. Keresett valaki?” No, azt a csendet hallani kellett volna, ami a túlvégen keletkezett. Mi pedig elképzeltük a delikvensek tanácstalan arcát, és irtó jól mulattunk.
Az ikrek hüledeztek a múlt századi történetek hallatán, és igazából el sem tudták képzelni azt a kort, amikor nem lapult mindenkinek a zsebében telefon, hanem ha az ember értekezni akart a barátjával, kedvesével, ismerősével, akkor beállt egy telefonfülkébe, és tantuszt kezdett dobálni a készülék ezen célra fenntartott nyílásába.
Almási Károly is elgondolkodva hallgatott, ám az ő tartózkodását a csemetéi nemes egyszerűséggel lapításnak értékelték.
– No, apa, most már állj elő te is valami történettel! – biztatta Hugi.
– Nem hiszem, hogy te semmiféle diákcsínyt nem követtél el annak idején – osztotta meg a feltételezését a többiekkel Öcsi.
– Mi a különleges tudakozót hívogattuk előszeretettel – bökte ki nagy sokára megadóan a családfő.
– Na és miket kérdeztetek? – érdeklődtek felvillanyozódva az ikrek.
– Csupa olyasmit kérdeztünk a különleges tudakozótól, ami egyáltalán nem volt különleges – ismertette az édesapjuk. – Például azt, hogy hol lehet zsemlét kapni. Vagy azt, hogy melyik ajtón kell felszállni a buszra.
– És ebben mi volt a poén? – értetlenkedett Öcsi.
– Hát csak az – magyarázta Károly –, hogy amikor megkaptuk a választ, akkor mindig és mindig született egy új kérdésünk. Például, ha a zsemlével kapcsolatban a tudakozó ügyeletese felsorolta az összes közért címét, ami a környékünkön leledzett, akkor mi azt kezdtük el firtatni, hogy mekkora a zsömle átmérője. Vagy ha az autóbusz ajtajaival kapcsolatban megkaptuk a kellő felvilágosítást, akkor nyomban rákérdeztünk, miféle technika működteti az ajtót, aminek nyomán a buszsofőr képes távirányítással kezelni a jármű ajtajait.
– És ennek mi értelme volt? – csodálkozott Hugi.
– Versenyeztünk – magyarázta a családfő. – Aki a legtovább volt képes vonalban maradni, és fenntartani a párbeszédet a különleges tudakozó emberével, az nyert. Stopperórán mértük az időt, másodpercre pontosan, mert néha tényleg csak másodpercek döntöttek.
– És mi volt a nyeremény? – kérdezte Öcsi.
Az édesapja nagyot legyintett:
– Valami csoki, vagy efféle jelentéktelen holmi, amit összeadtunk a telefonálgatás előtt. Nem az volt a lényeg, hanem a dicsőség. Aki a legtovább tudta szóval tartani a tudakozó alkalmazottját, annak utána mindenki súgott a feleléskor az iskolában. Ekkora respektje lett a mindenkori győztesnek.
– Na de hogy bombariadóval szórakoztunk volna, ilyen soha nem történt – szögezte le anya. – Ilyesmi eszünkbe sem jutott volna.
Annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy szabályosan összerezzentek, amikor a kapucsengő megszólalt.
Egy tűzoltó állt a küszöbön és ijesztő dolgokat közölt.
