Sztavrila megsemmisülten roskadt le az ágyára, miután becsukódott az ajtó Dariosz mögött. Olyannyira leforrázva érezte magát, mint még soha életében. Azt már korábban is tapasztalta, hogy néha egészen furcsa dolgokat tud művelni ezen a világon. Olyanokat, amelyek nyomán a régi, földi énje valószínűleg magára sem ismerne. De ahogy végigfuttatta magában az elmúlt percek eseményeit, még önmaga előtt is szégyenkezni kezdett.
„Te jó ég! Úgy viselkedtem, mint valami ostoba, hisztis bakfislány! Mi a fene történt velem? Teljesen megbolondított ez a férfi.” – Efféle gondolatok jártak Sztavrila fejében, és egyre jobban ostorozta magát.
A Nap már magasan járt az égen, amikor elviselhetetlen lett a nő számára a tudat, hogy akár végleg elveszítheti a kormányzó jóindulatát. Márpedig ebből az olimpiai projektből nem szeretett volna kimaradni. Természetesen az első pillanattól kezdve tisztában volt vele, mekkora jelentőségű ez a vállalkozás. Már önmagában is, nemhogy azt tekintve, hogy a segítségével valóban hívójelet küldhetnek földi sorstársaik felé, szerte Evilágban.
Csöngetett a szolgáknak, és azonnali kihallgatást kért a kormányzótól. Meglepetésére szinte rögtön megérkezett a válasz: Dariosz várja őt a hivatalában. Hamarosan tehát újra kettesben tartózkodtak egy helyiségben.
– Mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni – kezdte békülékenyen Sztavrila. – Tudod, amikor a nagyívű terveidről beszéltél, még túlságosan el voltam foglalva a saját félelmeimmel.
– Semmi gond – intett a kormányzó, majd hirtelen váltással megkérdezte: – Beszélsz angolul?
– What do you think? – kérdezett vissza a nő. – Egész életemben a vendéglátásban dolgoztam a görög tengerparton. Hogyne beszélnék angolul?
– Akkor folytassuk is az én anyanyelvemen – kérte Dariosz. – Nem örülnék neki, ha bárki evilági ember megértené, amiről most beszélgetni szándékozom.
Szatvrila riadtan járatta körbe a tekintetét a hivatali helyiségen:
– Talán kémektől tartasz? Vagy mégis kiktől?
– Sosem lehet tudni – felelte Dariosz halvány mosollyal.
– Gondolod, hogy ha valaki tényleg hallgatózik, annak nem lesznek majd kérdései azzal a nyelvvel kapcsolatban, amelyiken most beszélgetünk?
Dariosz most már egyenesen felnevetett:
– Ha ennek a bizonyos illetőnek kérdései lesznek az angol nyelvvel kapcsolatban, akkor aláírja a saját halálos ítéletét, mert önmaga ismeri el, hogy kihallgatta a sziget kormányzójának négyszemközt folytatott megbeszélését.
– Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Sztavrila. – Visszatérve a tervedhez: nem tartasz tőle, hogy csupán egy meglehetősen szűk keresztmetszetet érinthet?
– Mire célzol pontosan?
– Arra, hogy olimpiát az ókori Görögországban rendeztek, meg az 1800-as évek végétől, jó másfél évezrednyi szünet után. Ha valaki például a földi középkorból került át ide, annak ez a szó nem fog semmit sem mondani. Arról nem is beszélve, hogy az 1800-as évektől kezdve is sok ember élhetett úgy a Földön, hogy soha életében nem találkozott ezzel a kifejezéssel.
– Van jobb ötleted? – kérdezte a kormányzó, egyáltalán nem gúnyosan vagy sértődötten, hanem őszinte kíváncsisággal. – Ha tudsz olyan szót, amelyet a Föld valaha élt minden lakosa ismerhet, akkor oszd meg velem is.
– Nem tudok ilyen szót – ismerte el Sztavrila.
– Nézd, erre az egész olimpiára tekints úgy, mint egy ígéretes kezdetre. Minden évben szándékomban áll megrendezni, hagyományt fogok vele teremteni. Nem kételkedem a sikerben. Sokkal inkább az a félelmem, hogy nem fog jelentkezni senki. Már úgy értem, földi ember.
– Ettől ne tarts. Én biztos vagyok benne, hogy lesznek jelentkezők. Hallottál már az egyik anagur törzsfőről, Attiláról?
– Még nem. Ki az?
– Most mondtam: Attila – ismételte meg a nő, majd látva Dariosz értetlen arcát, elmosolyodva megállapította: – Látom, az európai történelem nem az erősséged.
– Mesélj – kérte nagy zavarában a kormányzó. – Mit kellene tudnom?
– Attila, a hun. Isten ostora. Tényleg nincs meg? – csodálkozott Sztavrila. – Ha az ókori Róma végnapjaiban éltél volna, ismernéd ezt a nevet. A hunok leghíresebb királya okozott némi kellemetlenséget a birodalomnak.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy szerinted egy híres ókori király is…?
– Nyugalom – nevetett fel Sztavrila. – Mielőtt fellelkesülnél, vagy esetleg elkezdenél rettegni az Isten ostorától, hadd közöljem, hogy szerintem csak névrokonról van szó.
– De ezek a hunok, vagy kicsodák nem haltak ki?
– Nocsak, elkezdett rémleni a történelmi tananyag az elemi iskolából? – incselkedett a nő. – A hunok mint nép már tényleg nem élnek a Földön. De vannak, akik a leszármazottaiknak tartják magukat. Például a magyarok. Róluk azért már hallottál, nem?
– De igen.
– Én ismertem is egy Attilát. Már úgy értem, a földi életemben. Egy magyar srác volt, aki nálunk nyaralt, ha jól emlékszem 1981-ben. Sokat beszélgettem vele. Ő mesélte, hogy eléggé népszerű keresztnév náluk az Attila. A magam részéről nem tartom valószínűnek, hogy az anagur törzsek egyikének vezetőjét valami fatális véletlen folytán pont ugyanígy nevezik. A fél vagyonomat rá merném tenni, hogy ő is földi ember. És ha ilyen, akkor bizony el fog jönni az olimpiára. Nagyon ambiciózusnak tűnik, akárcsak te. Azt mesélik, egyesíteni akarja az összes anagur törzset észak-keleten.
– Honnan tudsz te ilyesmikről?
– Épp tegnap este hallottam valakitől, az ünnepségeden. De nemcsak Attiláról meséltek. Az egyik norling fejedelemségben feltűnt egy ifjú legény, akit állítólag nem fog a fegyver. Már egész legendáriumot szőttek az alakja köré a Belső-tenger északi partján. Róla sem hallottál?
– Nem.
– Többet kéne beszélgetned az udvartartásoddal, akkor talán eljutnának hozzád is ezek a pletykák.
– Bocsáss meg, kérlek, tegnap este nem volt időm beszélgetni az udvartartásommal, mert éppen megismertem életem legcsodálatosabb nőjét.
Más esetben Sztavrila elolvadt volna egy ilyen vallomástól, most azonban inkább szívfacsaró volt számára ez a közlemény. Nem is reagált rá sehogy, csak annyit szólt halkan:
– Láthatod tehát, hogy nincs okod a félelemre, biztosan lesznek olyan jelentkezők, akikre vágysz.
– Akkor most az én félelmeimről térjünk át a tieidre – javasolta Dariosz, majd a nő értetlen arcát látva emlékeztette: – Miután beléptél ide, már a második mondatod erről szólt. Nem rémlik? Azt mondtad, hogy amikor a nagyívű terveimről beszéltem, te még túlságosan el voltál foglalva a saját félelmeiddel.
Sztavrila nagyot sóhajtott:
– Igen, tényleg ezt mondtam. és elhiszem, hogy nem érted. Attól félek, hogy hamarosan visszatérsz a földi életedbe. Ahogy az már megtörtént egyszer. Biztosan újra megtörténik majd. Lehet, hogy nem is olyan soká. És ezúttal végleg. Én pedig itt maradok az örök magányban…
