Vasárnapi ebédek #306

A rendőr és a családfő tehát autóba ültek, és elindultak a megadott helyszínre. Csuhai főtörzs természetesen civilben vezetett, és a kopott fehér Zsigulija sem volt túlságosan feltűnőnek nevezhető.

– Ez a saját kocsid vagy pedig szolgálati? – kérdezte Almási Károly.

– A sajátom – húzta el a száját a derék közeg. – Ennyire telik tíz év szolgálat után.

– Az ügyünkkel kapcsolatban mire számítasz, Tibikém? – faggatózott tovább Károly némi aggodalommal a hangjában.

– Megmondom őszintén, a szimatom azt súgja, hogy egy pitiáner alakkal lesz dolgunk – felelte a főtörzs, miközben bekanyarodott egy mellékutcába.

– Remélem, ezúttal sem fog csalni a szimatod – sóhajtott nagyot az utasa.

– Ha mégis, akkor viszont életed legizgalmasabb bűnügyi riportját írhatod meg, Kareszkám – mosolyodott el a rendőr.

– A magam részéről szívesen lemondok az efféle izgalmakról, mostanában bőven elég nekem a színházi rovat is – jegyezte meg a derék zsurnaliszta.

– Nyugalom, én sem hiszem, hogy egy nemzetközi kiterjedésű kutyatolvaj hálózat egyik oszlopos tagját fogjuk tetten érni ma este – nevette el magát Csuhai főtörzs.

Kisvártatva odaértek a helyszínre, ahol csak egyetlen autó parkolt az út szélén.

– No, induljunk, ott az emberünk. Úgy látom, a rendszámát gondosan összesározta – jegyezte meg a főtörzs. – Aztán csak nyugodtan, Karcsikám. Próbálj meg minél hosszabban tárgyalni vele. Gond nem lehet, ott leszek mögötted két lépésnyire.

Almási Károly megfontolt léptekkel az autóhoz indult. Közelebb érvén látta, hogy egy sötét szemüveget viselő, középkorú férfi ül a volán mögött. A motor járt. Bekopogott az autó ablakán.

– Jó estét. Ha nem tévedek, engem vár.

Résnyire lehúzódott az ablak.

– Maga a gazdája a kutyának? – kérdezte a férfi a fogai közt átszűrve a szavakat.

– Én.

– Akkor nyújtsa be a pénzt az ablakon.

– Jó vicc. Előbb látni akarom a kutyámat.

– Ott fekszik a hátsó ülésen.

Károly benézett a hátsó ablakon, majd csalódottan intett a kissé távolabb álló főtörzsnek.

– Na mi a gond, mit bámészkodik annyit? Kell az eb vagy nem? – türelmetlenkedett a piti zsaroló.

– Ez nem az én kutyám – jelentette ki Károly.

– Mit mond?

– Jól hallotta. Ez nem az én kutyám.

– De hiszen egy kaukázusiról volt szó, nem?

– Na és? Azt hiszi, az egész városban az én kutyám az egyetlen kaukázusi?

Még végig sem mondhatta a mondatot hősünk, a sötét szemüveges fickó a gázra lépett, és kipörgő kerekekkel vett repülőrajtot, a következő pillanatban pedig már ki is fordult a forgalmas főútra.

Csuhai főtörzs bosszankodva nézett utána:
– Na, ugye megmondtam, hogy egy pitiáner alak? Ez annyira pancser, hogy még a kutyákat is összecserélte.

– Hogyhogy összecserélte? – értetlenkedett Károly.

– Információim szerint pár napja a kertváros egyik kertjéből ellopott egy kaukázusi ebet. A ti Csibészeteket pedig nyilván az utcán találta és fogta be, amikor tegnap elszabadult a pórázról. Összekeverte a két kutyát, és a lopottat próbálta most rád sózni, te viszont a talált kutya gazdája vagy.

– Kezdem érteni – bólogatott Károly. – Akkor most mit csinálunk?

– Nekem mindenképpen tettenérésre van szükségem. Ott kell lennem, amikor megtörténik a pénz átadása. Úgyhogy meg kell várnunk, míg újból telefonál. Vagy hozzátok, vagy pedig a másik kutya gazdájának.

– Hát ez nem valami megnyugtató – vakargatta a fülét Károly –, de belátom, hogy jelen helyzetben mást nem tehetünk.

Anya és a gyerekek végtelenül szomorúan vették tudomásul, hogy Csibész ma este még semmiképpen sem alszik a saját házában.

– Pedig összegyűjtöttem neki az összes csontot a vacsoránál – motyogta csalódottan Hugi.

Amikor a családfő elmesélte, miképpen végződött a kaland, Gergő nemcsak szomorúságát és csalódottságát, de értetlenségét is szavakba öntötte:
– És csak úgy futni hagytátok a pasast? – szegezte neki a kérdést az édesapjának.

– Nem tehettünk mást, fiam – felelte Károly, és elmesélte mindazt, amit korábban Csuhai főtörzstől a tettenérés elengedhetetlen fontosságáról megtudott. – Egyelőre várnunk kell, hátha megcsörren újra a telefon.

– Na de mi van akkor, ha közben tényleg túladagolja az altatót Csibésznél az a csirkefogó? – aggodalmaskodott Öcsi, aztán halkan hozzátette: – Vagy ha egyenesen megmérgezi…

– Nyugodj meg, kisfiam, ennek elenyésző a valószínűsége – próbált lelket önteni legkisebb fiába anya. – Először is: Csibészt minden bizonnyal az utcán fogta be az az ember, nem az altatásos módszerrel lopta el. Másrészt pedig: pénzt akar a kutyáért, tehát nem áll érdekében kárt tenni benne.

– Az azért elképesztő, hogy miféle területekre kezd kiterjedni a bűnözés – jegyezte meg Ákos. – Az ember már akkor is kapkodja a fejét, ha lakásmaffiáról vagy védelmi pénzekről hall. Az is nagyfokú arcátlanság, hogy az autótolvajok legújabban a lopás után felhívják a kocsi tulajdonosát, és szemrebbenés nélkül elmondják neki, mennyi az az összeg, amiért visszavásárolhatja a jogos tulajdonát. Na de hogy ilyesmit már kutyákkal is művelnek? Az embernek megáll az esze.

– Lassan már szabad préda lesz minden ebben az országban – bólogatott a családfő.

Megcsörrent a telefon. Többen szinte egyszerre ugrottak a készülékért, végül Ákos vette fel a kagylót. Minden tekintet rá szegeződött, ám kiderült, hogy csak a család egyik régi ismerőse érdeklődött a kutyaügy legújabb fejleményei felől.

Hosszú csönd telepedett a nappalira, amit aztán Julika tört meg:
– Délután elővettem egy régi kedvenc olvasmányomat – mutatta fel a könyv borítóját, amelyen ez állt: Lassie hazatér. – Jó volt újra belemerülni a regénybe, erőt tudtam meríteni belőle.

– Bizony, talán minden idők legszebb, legmeghatóbb állattörténete Eric Knight könyve – helyeselt apa. – Szavakkal nehezen fogalmazható meg az a kölcsönös szeretet, odaadás és megbecsülés, amely a könyv szereplői között játszódik le. Mindenkinek példát mutat a történet emberségből, hűségből, kitartásból.

Mivel mindannyian szerették volna feleleveníteni a történetet, de a könyv csak egy példányban állt rendelkezésre, a témafelvetés végül felolvasóestbe torkollott. Ezután valamivel bizakodóbban tértek nyugovóra, mint előző nap.

Másnap este, már jóval sötétedés után egyszer csak megszólalt a kapucsengő az Almási-házban. Csuhai főtörzs, a család barátja állt a kapu előtt, mellette pedig Csibész kis híján letépte magát a pórázról. A gyerekek egymást taposva rohantak, hogy kinyithassák a kaput a látogatónak és persze a megkerült kedvencüknek.

„Megkerült” – írja a krónikás, pedig ez esetben talán a megkergült szó lenne a helyesebb. A derék házőrző föl-le nyargalászott a kertben, s ebbéli tevékenységét csak akkor szakította félbe, amikor boldogan képen nyalt egy-egy Almási-gyereket.

– Mint nyilván kitaláltátok, a másik családot hívta fel a fickó – újságolta a szülőknek a főtörzs, majd mosolyogva így folytatta: – én pedig egy kollégámmal lecsaptam rá. A részletekkel nem untatnálak titeket, de annyi biztos, hogy mostanában nem fog a Kertvárosban ólálkodni ez a megátalkodott himpellér. És ami a legfontosabb, Csibész ép és egészséges, amint látható.

Almásiék nem győztek hálálkodni a rendőrnek, aki azonban szerényen elhárította a köszönetnyilvánításokat, majd amikor ez már végképp nem ment, beállt ő is az össznépi fogócskába.