Amikor az ikrek és apa hazaértek, csodálkozva tapasztalták, hogy a család házőrzője nem szalad eléjük a kertkapuban.
– Csibész! Merre vagy? – rikoltotta el magát Öcsi.
– No, szépen vigyáz a házra, mondhatom – dohogott Hugi, miután a kiáltozásra egy darab nem sok, annyi eb sem került elő.
– Biztosan Ákos vitte magával a szokásos esti futására – vélekedett a családfő, aztán bementek a házba.
Odabenn az ikrek meglepve tapasztalták, hogy Ákos ott ül a számítógépe előtt, és az internetet böngészi.
– Hát te? Nem futsz? – kérdezte Öcsi.
– És nincs nálad a kutya? – csatlakozott a faggatózáshoz Hugi.
Idősebbik bátyjuk meglehetősen értetlenül bámult rájuk:
– Most ez valami infantilis barkochba, vagy mi a csuda? Itt ülök a monitor előtt, a szobámban. Erre megkérdezitek, hogy nem futok-e, és van-e nálam kutya? Hát mikor szoktam én széken ülve futni, kutyával a hónom alatt?… Nem, köszönöm kedves kérdéseteket, nem futok, és nem kutya van nálam, hanem egy egér – emelte fel a jobbjában tartott számítástechnikai eszközt.
Ezenközben a családfő a konyhában tudakozódott, elsősorban a vacsora mibenléte, másodsorban a házőrző holléte felől. Az első kérdésére megnyugtató választ kapott, amely így hangzott: tökfőzelék kaprosan, fasírttal. A második kérdésre kapott felelet azonban már nem nyugtatta meg.
– Csibészt a szomszédék Andrisa vitte el sétálni – közölte a neje.
– És mit mondott, mikor hozza vissza? – nézett az órájára Károly. – Csak azért kérdem, szívem mert mindjárt fél nyolc. Szerintem ilyenkor egy tízéves kisfiúnak már rég otthon lenne a helye.
– Nahát, így elszaladt az idő? – ámult el Julika, így aztán vacsora helyett először is átmentek az utca túloldalára Kardosékhoz, hogy Andris nevű fiuk és a Csibész nevű eb holléte felől érdeklődjenek.
Kardosék meglepetten fogadták az Almási házaspárt a kertkapuban:
– Hát nem maguknál van Andriska? – kérdezte az édesanya. – Azt hittük, a kertjükben játszik Csibésszel.
– Mérgelődtem is magamban, hogy miért marad el ilyen sokáig, amikor ezerszer megmondtuk neki, hogy nem illik vacsoraidőben vendégeskedni – tette hozzá az édesapa, aztán mindketten a kezüket kezdték tördelni: – De hát akkor hol lehet ez az átok kölök? Csak nem történt valami baja?
– No, nem kell mindjárt megijedni – nyugtatgatta a szülőket Károly. – Ha Csibész vele van, baj nem érheti.
No igen, a kezdetekkor cipős dobozban alvó Csibész időközben jól fejlett példány lett, az alaszkai szánhúzók minden erényével, de azért Kardosék jobban örültek volna, ha már maguk mellett tudhatják egyetlen fiukat ezen a késői órán. Hozzákezdtek, hogy körbetelefonálják a barátait, és mivel egyikük sem tudott felvilágosítással szolgálni Andris hollétét illetően, a helyzet egyre riasztóbbá vált.
Most már az Almási gyerekek is kiszállingóztak a házból, és csatlakoztak a megbeszéléshez. Mivel korban is és egyébként is Öcsi állt a legközelebb Andrishoz, a szülők őt kezdték faggatni, merre szokott sétálni fiuk a kutyával, amikor nagy ritkán elkéri Almásiéktól.
– Van egy osztálytársa, aki nem messze lakik – osztotta meg információit Öcsi a többiekkel. – Vele szoktak sétálgatni a környéken. Valamilyen Bercinek hívják, úgy emlékszem.
– A szüleit már felhívtuk, még ő sem ért haza – mondta Andris édesanyja, s a kezében már remegett a mobiltelefon.
– Szerintem alakítsunk négy csoportot, és fésüljük át a környéket – indítványozta Ákos. – Biztosan itt vannak valahol a közelben, csak belefeledkeztek valami izgalmas játékba.
A sors végül úgy hozta, hogy jó negyed órával később az Ákosból és Öcsiből álló kéttagú csoport bukkant rá Andrisra, aki egy padon ülve pityergett. Csibésznek pedig híre-hamva sem volt.
– Na mi az, Andris? Mi történt? – huppant le mellé a padra Öcsi.
– És hol van Csibész? – tette föl a szerfölött indokolt kérdést Ákos.
– Elszaladt – hüppögte a kisfiú, és a könnyein át megadóan nézett föl az Almási fivérekre. – Elszaladt, pedig én… – De nem folytathatta, mert újból csak a sírás kezdte fojtogatni.
– Na jól van – karolta át Ákos –, nyugodj meg, és mondj el mindent szép sorjában, ahogy történt.
Andris előhalászott egy zsebkendőt a kabátja zsebéből, kifújta az orrát, aztán belekezdett az elbeszélésbe:
– Ugyanúgy sétáltunk, mint máskor. A kutyátok engedelmes és fegyelmezett volt. Aztán feltűnt egy bácsi az utca túloldalán, és egyszer csak nem lehetett bírni Csibésszel. Először csak morgott és vicsorgott, aztán meg már úgy csaholt, mintha én uszítottam volna arra az emberre.
– Ki volt az? Ismerted? – kérdezte Öcsi.
– Nem, még sosem láttam – csóválta a fejét Andris. – De szerintem Csibész ismerhette valahonnan, mert teljesen úgy viselkedett, mintha valami ősellenségével akadt volna össze.
Ákos elgondolkodva közbeszólt:
– Lehet, hogy az a fickó volt, aki már a múltkorában is többször hergelte a kerítés túloldaláról… Nem egy görnyedt hátú, kopasz férfiról van szó?
– Nem tudom – csóválta meg a fejét Andris. – Sapka volt rajta, tehát akár kopasz is lehetett. A testtartására meg nem emlékszem, mert nem tudtam annyira odafigyelni. Én azzal voltam elfoglalva, hogy Csibészt csitítsam, de nem sikerült visszafognom. Egyszer csak kitépte a pórázt a kezemből, és üldözőbe vette a férfit. Egy szempillantás alatt eltűntek az utcasarkon, hiába kiáltoztam utánuk. Amikor odaértem, már nem láttam egyiküket sem.
– Ez mikor történt körülbelül? – kérdezte Ákos.
– Nem is tudom – vakarta meg a fejét Andris –, talán egy órája. De nem vagyok benne biztos. Már teljesen odalett az időérzékem a nagy lótás-futásban – tette hozzá kétségbeesetten.
– És mit csináltál, miután elvesztetted őket szem elől? – firtatta Öcsi, hogy mielőbb túl legyenek a történtek feltérképezésén.
Kardosék egyetlen fia nagyot sóhajtott:
– Bejártam az összes környező utcát, és mindenhol Csibész után kiáltoztam. De nem jött elő sehonnan. El sem tudom képzelni, mi lehet vele.
– Mint ahogy a szüleid sem tudják, hogy mi van veled – jegyezte meg Ákos, miközben elővette a telefonját, és mihamarabb megnyugtatta Andris szüleit, hogy a fiuk épen és egészségesen előkerült.
Pár perc múlva ott volt a helyszínen az Almási és a Kardos család minden hadra fogható tagja. Miután kiörvendezték magukat Andris megkerülésén, újra csak csapatokra osztódtak, és végigjárták a környező utcákat, de aznap este anélkül kellett nyugovóra térniük, hogy Csibész hollétéről a leghalványabb sejtésük lett volna.
– Körbeplakátoljuk a környéket – jelentette ki másnap anya. – Hátha csak arról van szó, hogy a kedvencünk beszabadult valakinek a kertjébe, aki most nem tudja, kihez is kéne visszavinni a kutyát.
– Írjunk a plakátra jutalmat is, úgy hamarabb fog jelentkezni a delikvens – javasolta Hugi.
– Hinnye, micsoda szavakat tudsz! – vigyorodott el Gergő, aztán elkomorodva a zsebébe markolt, és mintha a fogát húznák, kipakolta az asztalra, ami a zsebpénzéből megmaradt: – Ennyit tudok felajánlani a célra, több zsozsóm momentán nincs. Tudniillik régóta nem volt zsebpénzemelés – tette hozzá nem minden célzatosság nélkül, de a családfőnek esze ágában sem volt úgy reagálni a hallottakra, ahogy azt középső fiacskája szerette volna.
– Rajzoljátok meg a plakátot, és a nyomdászunkkal sokszorosíttatom. Még ma éjjel beviszem az üzembe – jelentette ki Almási Károly. – Akár már holnap reggel indulhat a plakátragasztási akció.
