– Hogy érted ezt? – kérdezte Öcsi.
– Egy nyilas folyóiratban 1942 őszén jelent meg az a cikk, amelyik közvetetten végül Rejtő Jenő halálát okozta – felelte Almási Károly. – Örülök, hogy ez szóba került, mert abból a példából, amit most elmesélek neked, megláthatod, hogy bizony voltak olyan sötét korszakok a történelmünkben, amikor egy-egy írással szinte szó szerint gyilkolni lehetett. Nem kicsi tehát az a felelősség, amit az úgynevezett írástudók magukra vesznek, amikor tollat ragadnak.
– Sosem hittem volna, hogy egy újságcikk akár egy ember halálához is vezethet – csóválta a fejét Öcsi.
– Pedig az az írás, amelyikről beszélek, iskolapéldája ennek. Az ominózus nyilas lapban természetesen álnéven jelent meg a cikk, a bértollnok még ahhoz is gyáva volt, hogy a nevét adja a firkálmányához, ami leginkább egy vádbeszéddel ért fel. Gunyoros hangnemben tárgyalta P. Howard írói mivoltát, és még azt is megkérdőjelezte, hogy Rejtő egyáltalán részt vett valaha is olyan kalandos utazásokban, amelyek aztán a könyveit ihlették.
– Na de mindez hogy vezethetett az író halálához? – kérdezte Öcsi. – Annyira a szívére vette talán a cikkben leírtakat?
– Nem erről van szó – magyarázta az édesapja. – Az írás nem P. Howard írói munkásságát vette leginkább górcső alá, sokkal inkább a származását. Közölte például, hogy Rejtőnek nem is ez az igazi neve, hanem valójában Reichnek hívják. Gondolom, magadtól is kitalálod, hogy kik voltak azok, akik a vészkorszakban és azt megelőzően tömegesen magyarosították a nevüket. A cikk persze nem finomkodott ez ügyben, sőt, különös hangsúlyt helyezett arra a tényre, hogy Reichet mint zsidót tanácsolták el az olasz hatóságok, ezért kellett abbahagynia ott a fizikai munkát. Tudod, akkoriban bevett szokás volt, hogy azon ismert embereket, akiket valamilyen véletlen folytán elkerült a „nemzet lesújtó ökle”, ezek a magukat újságírónak tartó gazemberek kipellengérezzék a lapokban. Nem volt újdonság az a hangnem, amit Rejtővel szemben megütöttek. Azt megelőzően hasonló sajtókirohanást kellett elszenvednie például Kabos Gyulának vagy Perczel Zitának. Nos, ez az írás tehát afféle figyelemfelhívás volt bizonyos hatóságok felé, mondván: Ez a Reich nevű zsidó még mindig itt rontja a levegőt Pesten. Nem maradtak el a következmények, Rejtő kisvártatva meg is kapta a munkaszolgálatos behívóját.
– Hogy lehetett ennyire gyűlölni azt az embert, aki ilyen sok nagyszerű könyvet írt? – csóválta a fejét értetlenül Öcsi.
– Ezekben az esetekben nem csupán a gyűlölet volt a motiváció. Ma már tudható, hogy a „nemzetvédő urak” gyakorta egyszerűen vagyonszerzésre használták fel a propagandagépezet eszközeit, egyebek mellett az újságoknál is. Tudni olyan nyomdászból lett újságíróról például, akitől sohasem kérdezték meg, hogy miből lett a háború végére a Gellért-hegyen többszobás háza – magyarázta a családfő. – Rejtő esetében persze nincs arról szó, hogy valakinek a vagyonára fájt volna a foga. Mindazonáltal szoros összefüggés található Rejtő Jenő kipostázott azonnali behívójának beérkezési időpontja és az ominózus cikk megjelenése között…
A meglehetősen rossz idegállapotban lévő író tehát nemsokára útnak indult Ukrajna felé egy menetszázad tagjaként. Hamarosan beköszöntött a tél, amikor is a munkaszolgálatosoknak gyakran negyvenfokos hidegben kellett menetelniük. Amikor már mindenki megszabadult az összes felesleges holmijától, Rejtő még akkor is cipelte a hátizsákját, benne a könyveivel és a papírjaival, amikre néha jegyzetelt. Még az utolsó napjaiban is azt tervezte, hogy regényt ír, de ezúttal nem humorosat, hanem olyat, amelyik a 20. század kegyetlenségéről szól majd. De mindez már nem adatott meg neki. Flekktífuszt kapott, magas láz gyötörte, s az ereje egyre inkább elhagyta. Végül 1943. Újévének hajnalán érte a halál. Akkor, amikor a Föld boldogabb és szerencsésebb sorsú országaiban az emberek tűzijátékkal ünnepelték az új reményt. Az egyik legnépszerűbb magyar írónak azonban már nem juthatott osztályrészül a remény.
Amikor ezt a szomorú témát kibeszélték, visszatértek a regényírás gyakorlati kérdéseihez.
– Honnan lehet azt tudni, hogy jó egy történet? – kérdezte Öcsi. – Az iskolában, magyar órán jószerivel csak annyit tanítottak erről, hogy a műnek három részre kell tagolódnia, úgymint bevezetés, tárgyalás és befejezés.
– Nem bonyolult a dolog – nyugtatta meg az édesapja. – Biztosan veled is elő szokott fordulni, hogy elmesélsz valamit egy barátodnak, netán az osztálytársaid nagyobb csoportjának. Eközben nyilván arra törekszel, hogy a történeted kellőképpen érdekelje őket. Legyen benne valami meglepő, valami érdekes, valami tanulságos. Az sem baj, ha ennek a háromnak az egyvelege adja ki a történet velejét.
– Na jó, de élőszóban mesélni azért egész más – vélte Öcsi.
– Nem feltétlenül – mondta a családfő. – Ha egy jó könyvet olvasol, azt kell érezned, mintha az író beszélne hozzád. Tudod, amikor én kisfiú voltam, a szüleim sokat meséltek nekem. Úgy általában is, de esténként, lefekvés után rendszeresen. Aztán, amikor megtanultam olvasni, azt vettem észre, hogy miközben a könyvet lapozgatom, a szüleim hangját hallom idebenn – kocogtatta meg a halántékát. – Ha nő volt a szerző, akkor édesanyám hangján szóltak hozzám a sorai, ha pedig férfi, akkor az apám hangja visszhangzott a fejemben. Egészen olyan volt, mintha még mindig ők ülnének az ágyam szélén, és ők mesélnének nekem.
– Ilyesmi velem is megesett kicsi koromban – vallotta be Öcsi elmosolyodva.
– No de visszatérve a történetekhez – állt fel az íróasztalától Almási Károly -, szóval, amikor belekezdesz egy sztoriba, akkor pontosan tudod, mit akarsz mondani a többieknek, mivel kezded az elbeszélést, és mivel fejezed be, sőt, azt is tudod, hogy nagyjából mit akarsz elérni vele. Hogy meglepődjenek, elgondolkozzanak, netán magukba nézzenek, vagy…
– …vagy esetleg jót mulassanak – fejezte be a mondatot Öcsi.
– Úgy van – bólintott az édesapja. – Manapság méltatlanul lenézik a könnyű műfajt, pedig ha valamikor, hát most elmondhatjuk, hogy nagy szükségük lenne az embereknek egy kis vidámságra, ami kikapcsolja őket a mindennapok gondjából-bajából.
– No, akkor térjünk vissza talán a történetekhez, mert ha jól sejtem, elkalandozni sem szóban, sem írásban nem szerencsés – jegyezte meg kissé szemtelenül Öcsi.
– Való igaz – bólintott mosolyogva a családfő. – A terjengős stílus ebben a mai rohanó világban halálra van ítélve… Szóval: akinek egy csöppnyi tehetsége is van, márpedig neked van, az pontosan érzi, mitől kerek egy történet. Mondok egy példát. Emlékszel, amikor pár éve segítettetek Annus néninek körtét szedni? Nos, ha csak annyi történt volna, hogy átmentek, szüreteltek, aztán hazajöttök, akkor mindez aligha lett volna nevezhető olyan történetnek, ami mondjuk újságok lapjaira kívánkozik. A jószomszédi viszony szép példája, de semmi több. Ám azzal, hogy a körteszedés közben folytatott beszélgetéseteket Annus néni félreértette, és a szüret végén pénzt akart adni a segítségetekért, belépett egy olyan fordulat az eseményekbe, ami feszültséget, konfliktust teremtett. És aztán jöhetett a megnyugtató megoldás egy kedves gesztus nyomán…
– …amikor is átmentünk, és titokban lefestettük Annus néni kerítését – vette át a szót ismét Öcsi, jó tanítvány módjára. – És így valóban szép, kerek történet lett ebből az egyszerű kis esetből.
– No igen, de mindez persze egy regényhez kevés lenne. Legfeljebb egy novella telne ki belőle – magyarázta az édesapja. – A regényhez több szereplő kell, nagyobb tér, erősebb érzelmek, jelentősebb konfliktusok. Mindenesetre a lényeg kicsiben és nagyban is ugyanaz. Amikor az olvasó végül összecsukja a könyvet, úgy kell éreznie, hogy kapott valamit, amin elgondolkozhatott, netán amin jót nevetett, hogy ne mondjam: amitől kicsit más ember lett, mint amikor elkezdte falni a betűidet. Azt kell éreznie, hogy nem volt hiábavaló elolvasnia a történetedet.
