A szurdoki csata után Nihuc vezérezredes kocsin hazavitette magát. Már javában reggel volt, így nemcsak a szolgák voltak ébren, hanem a felesége és a kislánya is. Az utóbbival futott össze először, a hatéves csöppség az előszoba egyik sarkában gubbasztott, és a kedvenc szövetbabáját dajkálta.
Nihuc leguggolt hozzá, gyöngéden végigsimított a kislány arcán, és megkérdezte:
– Reggeliztetek már a mamival, kincsem?
A kislány megrázta a fejét, de közben nem nézett az „apjára”.
A vezérezredes különös, addig nem tapasztalt szorítást detektált azon a helyen, ahol – ha ember lett volna – a gyomrának kellett volna elhelyezkednie. Ennél is furcsábbnak találta, hogy valamiféle halvány elégtétel érzése bukkant fel az elméjében, amikor egy pillanatra felidézte, hogyan bánt el a Pépes Arcú fedőnevű célszeméllyel.
Aztán fölegyenesedett, és miközben továbbra is a kislányt nézte, kénytelen volt megállapítani magában, hogy bár nagyon szeretne segíteni ezen a csöppségen, ám ha létezik olyan lény Evilágon, aki erre a legkevésbé sem alkalmas, az sajnos pont ő.
Magára hagyta a gyermeket, és elindult, hogy felkutassa a feleségét. Az asszonyra a fésülködőasztalánál talált rá, röviden köszöntötte, aztán mintha csak a testőrök között lenne, pattogó parancsszavakkal vezényelve felszólította, hogy csomagoljon össze, amilyen gyorsan csak tud, mert neki és a kislánynak haladéktalanul el kell hagyniuk Osmosis szigetét.
– De hát mi történt? – kérdezte rémülten a nő.
– Inkább mi nem történt – javította ki fásultan Nihuc. – Nem égett le a város a folyó túlpartján, nem tört ki semmiféle királypárti lázadás, és nem is érkeztek felmentő seregek a Szigetvilágból, kivéve egy csapatnyi orzót, akiket viszont a Neridea Ezred napfelkelte után pillanatok alatt szétvert. Mármint azokat, akik nem futottak el mindjárt a csata elején.
– Minden istenekre, én ezt nem értem… – dadogta az asszony.
– Mit nem értesz, drágám? Elbuktunk – szögezte le a vezérezredes. – Én, személy szerint is elbuktam, a királyság ügyével együtt. Te pedig most szépen felállsz, és elkezdesz csomagolni. Nincs sok idő, a kocsi már odalenn vár.
– De hát…
– Könyörgök, ne kezdj most el hápogni! Nem hallottad, mit mondtam? A királypárti nemesség fele már halott, a másik felét a napokban fogják begyűjteni a kormányzó emberei! Az ő sorsukra akarsz talán jutni? Gondolod, hogy a testőrparancsnok feleségével elnézőbbek lennének?
– Nem hinném…
– Akkor meg ne bámulj így rám, hanem tedd, amit mondtam!
Az asszony végre felfogta, hogy nincs idő akadékoskodni. Felkelt az asztal mellől, és elsietett, hogy hozzálásson a csomagoláshoz. Nihuc pedig bement a dolgozószobájába, és lekucorodott a padlóra az íróasztala mögött. Kinyitott egy fiókos szekrénynek álcázott bútorlapot, majd az amögött talált fémládikából papírokat és bőrtasakokat vett elő.
Nem sokkal később már a felesége hálószobájában állt, és miközben sorra átadta az asszonynak az imént előhalászott holmikat, mindegyikhez használati utasítást fűzött:
– Ezen a papíron szerepel minden, amit elsőként tudnod kell. A kocsiban majd átolvasod. Itt a hajó neve, a kapitány neve és egyéb szükséges adatok. Nem kell aggódnod, minden eshetőségre felkészültem, és már jó előre gondoskodtam rólatok, ha netán balul ütne ki az akciónk. Hát most balul ütött ki.
Az asszony elsírta magát:
– Te olyan jó ember vagy, Nihuc…
– Ne bőgj, drágám, mert most erre sincs idő! – torkolta le a vezérezredes. – Tessék, itt van egy kis pénz. Ezzel sokáig kihúzhatod. A kapitányt nem kell kifizetned, azt már korábban elrendeztem. Brindea szigetén fog partra tenni titeket. Itt egy boríték, annak az embernek a neve és címe szerepel rajta, akit meg kell keresned a kikötőben. Ő már tudni fogja a többit, és gondoskodni fog arról, hogy jó sorotok legyen, amíg én megérkezem.
– Hát utánunk jössz? – csillant fel a remény a nő szemében.
– Azon vagyok, hogy sikerüljön, és akkor hamarosan újra együtt leszünk.
– És ha nem sikerül?
Nihuc nagyot sóhajtott:
– Akkor őrizz meg jó emlékezetedben, és nagyon vigyázz a kislányunkra.
Az asszony szomorúan hajtotta le a fejét, és lassan hátat fordított a férjének. Az ajtó felé indult, hogy szóljon a szolgálóknak, vigyék le a kocsiba a poggyászait, de Nihuc elkapta a karját:
– Még egy szóra, kedvesem.
Amikor az asszony visszafordult, olyan elementáris erőt érzett a férje tekintetéből áradni, mint még soha.
– Ha egy hónap múlva sem jelentkezem Brindea szigetén, akkor tudd, hogy nem sikerült a tervem, és már nem élek – jelentette ki csöndesen, de nagyon határozottan Nihuc. – Onnantól kezdve számolj le minden reménnyel. Nem várom el, hogy gyászolj. Menj férjhez újra. Legyen egy rendes apja ennek a kislánynak. És ígérd meg nekem, hogy az én nevemet soha előtte ki nem ejted, rólam soha, semmit nem mesélsz neki. Tégy úgy, mintha én soha nem is léteztem volna.
