Szubotáj közleményét, ahányan csak voltak az asztal körül, annyiféleképpen próbálták feldolgozni. Dariosz például még a száját is eltátotta kissé. Mert az igaz, hogy már a 2030-as években is – mielőtt átkerült Evilágba – eljutott hozzá néhány hír a mesterséges intelligencia fejlődéséről, és azt is számtalanszor hallotta innen-onnan, hogy az ember feladatait egyszer majd robotok fogják átvenni, az életnek szinte minden területen. Sőt, azzal is tisztában volt, hogy bizonyos fejlesztési irányok kifejezetten az emberhez hasonlító robotok megalkotását célozzák. De azt azért soha nem hitte volna, hogy valaha is találkozni fog egy ilyen példánnyal. Még a földi életében sem, nemhogy Evilágon.
Mariónak is hasonló gondolatok jártak a fejében, de közben olyan, soha nem tapasztalt és teljesen megmagyarázhatatlan érzések keringtek benne, amelyeket e percben még csak körülírni sem lett volna képes.
Sztavrila egyelőre meglehetősen értetlennek mutatkozott, és arról faggatta Szubotájt, hogy pontosan hogyan is kell értelmezni az android kifejezést:
– Bocsáss meg nekem, de én 1983-ban kerültem át ide – szabadkozott a görög nő, hozzátéve, hogy a sci-fi műfaja sohasem állt közel hozzá.
– Ő itt a megtévesztésig úgy néz ki, mint egy ember – mutatott újra Guzelre a tatár –, de ez csak a látszat. Legfőképp szintetikus anyagokból felépülő és mesterséges intelligenciával ellátott lény.
Sztavrila úgy érezte, bárcsak sohase tudta volna meg mindezt a baskírról. Vagyis hát… nem a baskírról, mert hiszen az volt az egész purparlé kiindulópontja, hogy kiderült, ez a fickó nem is baskír. Szóval akkor erről a… ki tudja, kiről? Hiába kutakodott magában, nem talált olyan szót, amellyel megfelelően leírhatta volna, kicsoda is lehet ez.
Lopva oldalra pillantott, először Dariosz, majd Mario arckifejezését lesve, és azt látta, hogy ők itt hárman, a 20-21. század fordulója környékének földi emberei nagyon is hasonló érzésekkel küszködnek.
Ekkor különös dolog történt. Guzel is oldalra fordult, és feléjük nézett. De valami olyan lebilincselő tekintettel, amelyből ellenállhatatlanul áradt a megmagyarázhatatlan hatású érzések egész sora. Amikor később hárman fölelevenítették maguk között ezt a jelenetet, hamar megállapították, hogy mindannyian ugyanazt a nyugalmat érezték, és egyszeriben az összes rossz gondolatuk elszállt. Valamiféle zsongító békesség szállta meg őket, a félelmeik egy csapásra feloldódtak, és olyan harmóniát éltek át, mint korábban csak életük legboldogabb perceiben. De a legfurcsább az volt, hogy mindhárman váltig állították: Guzel ebben a percben kifejezetten az ő szemükbe nézett… pedig hát ez egy mégoly tökéletesen megtervezett szempár esetében is lehetetlen, főleg, ha kifejezetten az emberi látószerv mintájára alkották meg.
Dariosz a megnyugvás után hamar visszanyerte a kezdeményezőkészségét az árnyas lugasban, és kíváncsian tudakolta Szubotájtól:
– Miért borultál ki ennyire a felismeréstől, hogy Guzel egy android? Ha jól értem, a ti korotokban már nem annyira meglepő ilyesféle lényekkel találkozni.
Na, a három fent említett szereplőtől eltérően a tatár még messze volt attól, hogy megnyugodjon. Idegesen járt a lába az asztal alatt, és a következő percekben felváltva beszélt a kormányzóhoz, illetve kérdezett Guzeltől. Egy külső szemlélő megesküdött volna rá, hogy valamiféle kezdő tolmáccsal van dolga, akinek ez az első feladata, és teljesen lebénítja a lámpaláz.
– Hogy miért borultam ki? Hát csak azért, mert ilyen expedíciókra nem szoktak androidokat küldeni – válaszolta a kormányzó kérdésére Szubotáj. – Ilyesmi szóba sem kerülhet. Én pedig kurvára nehezen viselem, ha olyan hadihelyzetbe csöppenek, ahol nem világos, hogy kik és miért akarnak engem bevetni, kockáztatva a számukra szart sem érő, nyomorult életemet.
Aztán Guzelhez fordult:
– Szó nem volt itt semmiféle eltévedésről, meg rendszerhibáról, igaz? Pontosan ez a bolygó volt az úti cél már eredetileg is, ugye?
– Igen – felelte szenvtelenül Guzel.
– Már megint nem értek valamit – szólalt fel újra Dariosz, és még mindig a tatártól várta a választ. – Miért ne lehetett volna az eredeti küldetésnek részese egy android? Őszintén szólva én azon csodálkozom inkább, hogy miért nem csupa robotot küldenek a te korodban egy ilyen expedícióra.
– Van fogalmad róla, mennyibe kerül egy ilyen? – kérdezett vissza a tatár. – És most ne csupán ennek az egy darabnak az előállítási költségét nézd, sokkal inkább a mögötte lévő kutatást, fejlesztést, az ipari és technológiai titkokat és egyebeket. Melyik az a hülye világhatalom, amelyik egy ilyet lazán kiküld a világűrbe?
Dariosz kicsit csillogtatni szerette volna ez irányú tudását, és így okoskodott:
– Arra célzol, hogy mondjuk a hackerek rákapcsolódnak az agyára, feltörik a rendszert, aztán eltérítik a szóban forgó űrhajót? Vagy megsemmisítik?
– Jaj, dehogy célzok erre! – fogta a fejét Szubotáj, pillanatokon belül földbe tiporva a kormányzó magabiztosságát. – Elfogják az űrhajót, megkaparintják az androidot, és kész. Szimpla ipari kémkedés. Nincs az a nagyhatalom, amelyik ilyesmit kockáztatna. Meg egyáltalán minek, ha azt a pár órás feladatot el lehet végeztetni senkinek sem hiányzó fegyencekkel is? A feláldozható börtöntöltelékek vagy hadifoglyok élete kit érdekel? Biztosan nem hasonlítható össze egy ilyen brigád összértéke Guzel mesterséges körmének a hegyével sem. Egy szó, mint száz, a magát baskírnak valló barátunk jelenléte egy bányászati expedícióban több mint indokolatlan. Gyakorlatilag kizárt.
– Félelmetes – sóhajtott Sztavrila, és határozott mozdulattal a borospohara után nyúlt.
– Jut eszembe! – fordult újra az android felé Szubotáj. – Mi van a többiekkel, akik ott rohadoznak az űrállomáson a hibernátorok búrái alatt? Járulékos veszteség?
– Egyetlen emberi lény sincs a Zvezda űrállomás fedélzetén. Sem élő, sem holt – jelentette ki tárgyilagos modorban Guzel. – Még a küldetés útnak indítása előtt kicserélték őket oszladozó holttesteket imitáló szintetikus preparátumokkal. Ezt ti már nem érzékelhettétek.
Most már Szubotáj is nagyot harapott a borból. A nagyjából kétliteres kancsóból, amelyet nem is olyan régen még mindenféle hasonlatok bemutatására használt, most gazdagon töltött magának. Amint kiürítette a poharat, le is csapta az asztalra, és igen szigorú hangon szólt Guzelhez:
– Áruld el, hogy mi történt a bajtársaimmal, és ne merj hazudni nekem, mert az összes evilági és földi istenekre mondom, kegyetlenül megbánod! Már ha egyáltalán létezik ilyen érzelem a kibaszott mesterséges intelligenciádban.
– Értem, hogy kikre gondolsz – nyugtázta egy galamb szelídségével az android. – Mosztovoj parancsnok, Kaladze fedélzeti mérnök és a te tatár pilótatársad sem indult el erre a küldetésre. De nem voltak beavatva, az utolsó pillanatban parancsolták le őket az űrhajóról. Így hát ők most háborítatlanul élik mindennapjaikat a földi életükben.
– Rendben. Hiszek neked – bólintott Szubotáj. – És mi a helyzet Oleszjával és Maximmal?
Olyan szimpatikus minden szereplő, nem tudok kedvencet választani. 🥂Talán mindenki.