Miután Guzel ráuszította a kutyákat a marcona külsejű őrre, és rövid menekülés végén átdobta magát a cölöpkerítésen, eszében sem volt elhagyni a Monostor környékét. Pontosan tudta, hogy még számos információ vár rá ezen a helyszínen, és minél többet megszerez belőlük, annál nagyobb segítségére lehet a többieknek. Megkerülte hát a monostori birtokot, és a kutyás incidens átellenében, a kerítés tövébe kuporodva várta a megfelelő pillanatot az újbóli bevetésre.
Ez a pillanat nemsokára eljött, mert a nagy hodályból egyszer csak sorra kiszállingóztak az emberek, és a többségük a monostori telek hátsó végében elhelyezkedő kantin felé vette az irányt. Az italmérésből csakhamar duhaj mulatozás hallatszott ki, Guzel pedig újra felmászott a kerítés tetejére. Bekukkantott az egyházi birtokra, és amikor azt látta, hogy veszélytelenül bejuthat, átvetette magát a palánkon.
Kicsivel később, a Monostor kantinjában aztán hamar összehaverkodott egy köpcös kis emberrel, aki már akkor is spiccesnek tűnt, amikor a Tanító óvatosan beoldalgott az italmérésbe. Ahogy szétnézett odabenn, erre a fickóra esett a választása, aki mindenáron borsozni akart valakivel, mégpedig komoly tétben. Guzel jól ismerte ezt a bors nevű táblajátékot, amelyet fehér, illetve fekete borsszemekkel játszhatott két ember, és furcsa keveréke volt a Földön ismert malom és amőba nevezetű játékoknak.
– Én állom a fogadást – közölte szerényen, de határozottan a köpcössel Guzel, miután odalépett mellé.
Az izzadságtól fénylő arcú ember alaposan végigmérte a bátor jelentkezőt, aztán felragyogva így szólt:
– Fasza! Akkor irány az asztal! És elmondom még egyszer, hogy fél itce bor a tét. Minden győzelem annyit ér. Világos?
Guzel bólintani is alig tudott, már karon is fogta a köpcös, és szinte odavonszolta a játékasztalhoz, amelyen a tábla állt, rajta a koncentrikus körökkel és a vastag vonalakkal megrajzolt négyszögekkel. Kiosztották maguk között a tíz darab fekete és tíz darab fehér borsszemet, aztán leültek egymással szemben.
Az első partit Guzel nagyjából öt perc alatt veszítette el. Természetesen szándékosan. És ahogy illett, már indult is a pulthoz a fél itce borért. A kis köpcösnek utána nem kellett még öt percnyi idő sem, hogy benyakaljon ennyi italt a második parti során.
Az android kezdettől fogva próbált információkat kinyerni partnere gondolataiból, de azt kellett megállapítania, hogy az illető minél többet iszik, annál inkább bezár az agya, és csupa hibás, törött és használhatatlan agyhullám távozik az elméjéből. Természetesen nem volt újdonság számára, hogy ilyen típusú emberek is szép számmal léteznek, de kicsit sem értette, hogy a helyiség első végigpásztázása során miért pont ezt a delikvenst jelölte ki számára a saját intelligenciája, mint becserkészendő célpontot.
Ha Guzel ember lett volna, akkor jelen pillanatban az a két szó írta volna le a leghívebben az állapotát, hogy csalódott és bizonytalan. De mivel nem ember volt, állhatatosan folytatta az információszerzést, immár a kettes számú metódussal.
– Te orzó vagy, vagy meori? – kérdezte asztaltársát, mire az egyre kipirultabb arcú fickó lazán megvonta a vállát:
– A pélóm se tudja már. Lassan négy esztendeje, hogy megpattantam erről a szigetről, és az orzók közt találtam menedéket. De nem bántam meg, ha már ennyire érdekli.
Guzelt nem lepte meg a válasz. A köpcös durva szóhasználata nyomán már korábban is úgy vélte, hogy a delikvens jelentős időt tölthetett az orzók között. Erre utalt az is, hogy minél részegebb lett, annál több norling szót kevert a beszédébe, és már a magázó és tegező formulát is olyan ötletszerűen váltogatta, hogy valószínűleg saját maga sem vette észre.
– Hopp, itt egy újabb csípős vonal, haver! – rakta le az utolsó fekete borsszemet a táblára a köpcös. – Indulhat a pulthoz! Hihehöhöhö! Ugyanebből hozzon egy fél pintet! És mondd meg a világoskék kötényes lánynak, hogy csókoltatom a gyönyörű csöcseit, bármelyiket! De akár mind a kettőt is!
Guzel elgondolkodva vágott át az egyre terebélyesedő embertömegen. Ki hinné, hogy ez itt egy vallási entitás évszázados, szinte már szent helye? Mert hát a kantin mégiscsak a telekhez tartozik, elvégre a cölöpkerítésen belül van. Vajon ez az italmérés jelenleg miben különbözik például egy kikötői kocsmától, vagy a vigalmi negyedben megbúvó bármelyik ócska lebujtól?
Érthető persze, hogy a főpap – mint bármelyik hadvezér – engedélyezte a lazulást a seregének, mert nyilván úgy véli, hogy így majd sokkal nagyobb elszántsággal vetik bele magukat a küzdelembe holnap, na de hát ez itt mégiscsak egy szakrális helyszín! Itt eskették fel Osmosis korábbi királyait!
Az odáig rendben van, hogy Zsatar nem engedte be a megszentelt kőépületekbe ezt a gyülevész hordát, de vajon mit szólnának a főpap sohasem létezett istenei ahhoz, hogy ez a söpredék lepi el a Monostor területét? Guzel a saját szemével látta, amikor az egyik részeg himpellér II. Adaul király mellszobrának talapzatát hugyozta telibe, és közben Osmosis hajdanvolt uralkodójának fülébe kapaszkodott, mert annyira részeg volt, hogy már állni is alig bírt.
– Tessen kérni! – zökkentette ki az elemzésből a pultos lány felszólítása, és Guzel most már idejét érezte, hogy az összes hibakereső protokollt lefuttassa az elméjében. Ez már a harmadik olyan jel volt, amit nem tudott értelmezni ezen az elátkozott helyszínen, ráadásul igen rövid időn belül. Először a marcona őr talált rá, aztán kifogta a legzártabb agyú delikvenst az egész vendégseregletből, most meg még ez a lány is rászól… Talán megszűnt a több irányba figyelés funkciója? Vagy kezd az elektronikus szenilitás mezsgyéjére tévedni? De hiszen még alig kezdte el ezt a küldetést!
Amikor visszatért a játékasztalhoz, és lerakta a fél itce bort a köpcös elé, úgy gondolta, akármilyen is legyen ez a hely, neki itt most mindenképpen bizonyítania kell, mert szorít az idő.
– Remélem, ez volt az utolsó, amit kihoztam neked, mert mostantól én kívánok nyerni – jelentette ki elszántan.
Játékostársa megvillantotta hiányos fogsorát:
– Majd azt én tudom, hogy te mikor nyerhetsz, kiskomám. Amikor én már színig leszek tüzes borral! – harsogta röhögve.
Guzelnek immár komolyabb agymunkájába került, hogy elveszítse a következő partit, mert a köpcös egyre rosszabbul játszott. De jó tíz perc után újra csak a pulthoz fáradhatott, és készséggel leszállította partnerének az újabb adag bort. Amikor visszaült az asztalhoz, idejét érezte, hogy felfrissítse a párbeszédüket:
– Hát nem igaz, hogy ennyire rosszul megy nekem a játék – kezdett bele a sopánkodásba. – Abban azért erősen bizakodom, hogy holnap majd mellém áll a szerencse, és egy-két rohadék katonát kardélre hányhatok.
A köpcös megütközve pislogott rá:
– Te meg miről beszélsz, kiskomám?
– Hogyhogy miről? A holnapi eseményekről.
– Ugyan már! Nem lesz itt semmiféle csetepaté.
– Úgy véled?
A köpcös az asztalra hajolt, és úgy szónokolt, mint valami bennfentes, hiszen ekkorra már nagyon okosra itta magát:
– Gondold csak át! A Neridea Ezred is mellettünk van, a nép is velünk lesz, ilyen körülmények között pedig megnézném azt a hadsereget, amelyik nem áll át azonnal. Tehát ha arra fáj a fogad, hogy katonát ölhess holnap, akkor erősen csalódni fogsz… Na de miért szomjazod ennyire Osmosis katonáinak vérét, haver?
– Sok évvel ezelőtt a rohadék köztársaságpárti pribékek megölték az apámat – felelte Guzel, és amikor kifejtette a részleteket, igyekezett jó néhány norling szót is belefoglalni a mondandójába. Ennek meg is lett a hatása, mert a köpcös egyszer csak megkérdezte:
– Maga is orzó lenne?
– Hát persze, hogy az vagyok – vágta rá Guzel. – Nem tűnt fel egyből?
– Honnan az anyám picsájából kellett volna feltűnnie? – méltatlankodott a játékostárs. – Vagyunk itt vagy ezren. Gondolod, hogy mindenkinek ismerem a pofáját?
Guzel rögtön leadta a jelentést Baskírnak és Nihucnak, amelyben pontosította a korábbi adatokat: „A legújabb információ szerint a Monostorban rejtőző, mintegy 1500 főt számláló erő kétharmadát teszik ki az orzók”.
Közben a kis köpcös benyakalta az utolsó korty bort is, és ettől még bizakodóbb hangulatban tekintett a táblára:
– Most már bárhova teszed a nyomorult borsodat, én nyertem, és mehetsz megint a pulthoz. Hihehöhöhö!
