Dariosz mohón nyelte le a tégely tartalmát, és aztán újra átélhette, ahogy a szer hatása pillanatok alatt szétárad minden sejtjében, és nemcsak a testi fáradtsága múlik el, de a gondolatai is olyan villámsebesen cikáznak, mintha éppen most ébredt volna fel, frissen és kipihenten. Rögtön eszébe is jutott egy kérdés, és nekiszegezte Nihucnak:
– Mi van akkor, ha nem vesződünk annak az erdőnek a felgyújtásával? Osmosis tudtommal még sosem égett porig, így hát a Monostorban bujkáló ellenségeink sem tudhatják, hogy milyen látványt nyújt egy ilyen esemény, és mekkora a fényereje. Nem lenne hasznosabb, ha inkább minden megbízható és hadra fogható emberünket a védekezés szolgálatába állítanánk, nem pedig gyújtogatni küldenénk őket?
– Az erdő felgyújtása is a védekezés része – mutatott rá a vezérezredes. – Az ellenség totális megtévesztésénél pedig kevés nagyobb előny létezik a hadviselés során – tette hozzá, Szubotáj heves bólogatásától kísérve. – Azt se feledd el, kormányzó, hogy a Monostor nem csupa pór bugrissal és egyéb retardált személyekkel van tele. Van ott jó néhány olyan egyházi vezető is, akik a különböző tudományoknak magasan kvalifikált művelői. Nem volna szerencsés, ha bármelyikük is elbizonytalanodna.
A tatár szükségesnek érezte hozzáfűzni:
– A megtévesztés csak akkor lehet sikeres, ha az ellenség minden egyes katonáját sikerül csőbe húzni. Elég, ha csak egy veti fel közülük, hogy vajon miért nem világítja meg az eget az égő Osmosis, máris kész a baj. A bizonytalanság végül úrrá lesz a parancsnokokon is, akik esetleg megváltoztatják az eredeti tervet, és akkor már mi leszünk lépéshátrányban.
– No de mi a tervük? – kapaszkodott bele Szubotáj egyik szavába a kormányzó. – Mert erről még nem hallottam semmit. Vagy rosszul emlékeznék?
– Kis türelmeteket kérem, éppen most kapok erről jelentést – közölte Nihuc. – Guzelnek a Monostor kantinjában sikerült beszédbe elegyednie egy olyan illetővel, aki ismerheti a holnapi nap részletes tervét.
– Rendben – nyugtázta Dariosz. – Akkor térjünk vissza egy olyan témához, amelyet tatár barátunk vetett föl, de csak részleges válasz érkezett rá. Azt már tudjuk, hogy az ezerötszáz fő egyharmada semmilyen kiképzéssel és harci tapasztalattal nem rendelkezik. De mi a helyzet a maradék kétharmaddal? Mégiscsak egy ezrednyi emberről beszélünk. Nekik mekkora a harcértékük?
Szubotáj szélesen elmosolyodott, és őszinte elismeréssel jegyezte meg:
– Ez igen! Ez már az a Dariosz, akit megismertem!
Azzal felemelkedett a székéről, áthajolt az asztal fölött, és lepacsizott a szintén elvigyorodó kormányzóval, és ennek a mélyen emberi és földi gesztusnak a nyomán Dariosz immár ugyanazt a rokonszenvet érezte a tatár iránt, mint nem sokkal korábban.
– Nem tudom, mit hörpintettél fel az imént – ereszkedett vissza a székébe Szubotáj –, de ha majd túl leszünk ezen a haccacárén, elkérném a receptjét. Talán nekünk is jól fog jönni ott, fenn északon, amikor a nyugati kalandozásaink stratégiáját tervezzük meg, nem igaz? – bökte oldalba Attilát.
– Én a szakrális törzsfő vagyok – tárta szét a karját színpadiasan Attila –, a hadászati tervezés a te hatásköröd – emlékeztette a társát, de azért az ő arcán is látszott, szerfölött örül neki, hogy az utóbbi időben uralkodóvá vált feszült légkör helyét kezdi elfoglalni az a hangulat, amelyet a földi emberek egymás között megszoktak.
– Hogy a felmerült kérdésre is válaszoljon valaki – szólalt meg Nihuc –, tájékoztatlak benneteket, hogy a maradék ezer ember, ott a Monostorban, elég jelentős harcértéket képvisel. Ugyanis a kontingensnek azt a részét jobbára orzók alkotják, ők pedig mind a tengeri harcokban, mind a szárazföldi hadviselésben komoly tapasztalatokra tettek szert, nem utolsósorban Neridea elfoglalása során.
– Na, ez már feladat. Egy ezrednyi tapasztalt harcos azért nem vehető félvállról – vélekedett Szubotáj. – Mi ugyanennyi katonával néha akkora galibát szoktunk okozni az Északi-földrész különböző fejedelemségei között, hogy alkalmanként egészen jelentős területek cserélnek gazdát, csupán azért, mert egyik vagy másik fél mellé állunk az aktuális csetepatéban.
Attila bizonytalanul megvakarta a borostát az állán, és látszott rajta, hogy tépelődik valamin, de aztán csak kibökte:
– Végül is miféle emberek ezek az orzók? Nézzetek hülyének, de mi ott, fenn észak-keleten még nem nagyon hallottunk felőlük. Vagy legalábbis nem annyit, hogy képben legyünk a nemzetségük felől.
– Nem csodálom, hiszen a földrész két átellenes sarkában laktok – felelte Nihuc. – Mindazonáltal az orzókat nemzetségnek nevezni igen erős túlzás. Nincs azoknak közük sem nemzethez, sem nemzetséghez, leginkább népségnek lehetne aposztrofálni őket, de én csak úgy emlegetem az orzókat, mint Evilág söpredékét, akiket az Északi-földrészről és a Szigetvilágból hordott össze a szél.
Attila, bár kissé kényszeredetten, de felröhögött:
– Hát vessetek az Arénában a mókusok elé, de én eddig azt hittem, hogy az orzók egy külön emberfajta itt, és valamiféle külső jegyek alapján meg lehet őket különböztetni a többiektől. Teszem azt, nagy a fülük, vagy sötétebb a bőrük, esetleg furcsa színű a hajuk… Mindenesetre most már értem, hogy miért tudott elvegyülni köztük a Monostor kantinjában Guzel.
– Vess csak egy pillantást a térképre – mutatott a falra Nihuc. – Láthatod, hogy a Belső-tengert nyugaton két félsziget zárja le, egy szűk szorost alkotva. Kietlen, rút vidék, elsősorban azért, mert a déli félszigeten működik egy még ma is aktív vulkán, amelyik néhány évente kitör, és hamuval borítja be a környéket. Nagyjából száz évvel ezelőtt a terület akkori birtokosa, egy norling király fegyenctelepet üzemeltetett az északi félszigeten, és oda száműzte az apróbb bűnöket elkövető jobbágyait és egyéb alattvalóit. Olyanokat, akiket sem kivégeztetni, sem megcsonkíttatni nem akart, mert a későbbiekben még szükség volt a munkaerejükre, így ők a büntetésük letöltése után visszatérhettek a királyságba. Csakhogy egy kiterjedt örökösödési háború nyomán a királyság összeomlott, és a területeit a környékbeli fejedelemségek osztották el maguk között.
– Van egy olyan gyanúm, hogy a fegyenctelep ekkor maradt gazdátlan – szúrta közbe Attila.
– Jól gondolod – bólintott Nihuc. – A kopár félsziget senkinek sem kellett, így aztán hamarosan egy különös társadalom alakult ki a területén, amelynek létszáma nőttön nőtt. No nem elsősorban a természetes szaporodás volt ennek az oka, hanem inkább az, hogy egy idő után mindenféle számkivetett ember menedéke lett. Csak úgy özönlöttek oda a szökött rabszolgák, a törvény elől menekülő rablók és gyilkosok, Evilág minden szerencselovagja és kalandora. Csak a nagy rabszolgafelkelés leverése után háromezer ember hajózott át az orzók földjére Olundea szigetéről, de a balul sikerült felvidéki parasztlázadás is több ezer fővel gyarapította a számkivetettek társadalmát.
– Mostanában mennyien lehetnek? – érdeklődött Szubotáj.
– Csak becslés áll a rendelkezésemre, de az is százezres nagyságrendű. Jó két évtizeddel ezelőtt érte el a népességrobbanás azt a szintet, hogy az orzók már a déli félszigetet is birtokba vették, mostanra pedig annyira túlszaporodták a lakóhelyüket, hogy az idén szemet vetettek Neridea szigetére, és el is foglalták. De már azelőtt is sok gondot okoztak a Belső-tengeren, hiszen a legkedveltebb zsákmányszerző foglalatosságuk mindig is a kalózkodás volt.
– Eddig mindent értek, de az hogy lehet – emelte fel a mutatóujját Attila –, hogy ezek az orzók mindenkinek csak kellemetlenséget okoznak, kárt csinálnak, veszélyeztetik a biztonságos tengeri hajóforgalmat meg a kereskedést, mégsem fogott össze ellenük néhány meori királyság vagy norling fejedelemség, és nem verték le őket, mint vak a poharat?
– Érdekes téma, és sokat tudnék róla mesélni, de talán majd egy másik alkalommal kerítsünk erre sort – javasolta a vezérezredes. – Amit elmondtam, az csupán annak érzékeltetésére szolgált, hogy a Monostorban megbúvó ezrednyi orzó harcértéke valóban nem vehető félvállról.
Attila egyelőre nem volt hajlandó leszállni a témáról:
– Egyáltalán hogy tudtak ennyien beférkőzni a szigetre? – firtatta csodálkozva.
– Az olimpia egyik káros mellékhatása – jegyezte meg Dariosz lehajtott fejjel, és nem lehetett tudni, hogy ezt most ironikusan vagy az önkritika jegyében állapította meg.
– Ne a múlttal foglalkozzunk, hanem a jövővel, vagyis a holnapi eseményekkel! – csapott az asztalra a tatár. – Kicsit sem fontos most az orzók néprajzi leírása, sokkal lényegesebb, hogy meg kell őket akadályozni abban, hogy bevonulhassanak a városba, és fellázítsák Osmosis népét!
Törzsfőnök kollégája értetlenül fordult felé:
– Mit idegeskedsz, Szubotáj? A kormányzónak egy egész hadsereg áll a rendelkezésére, ráadásul ott van pluszban a Neridea Ezred – mutatott rá a magyar.
Dariosz erre meglepő bejelentést tett:
– Amíg én vagyok Osmosis kormányzója, a Neridea Ezredet senki nem vetheti be olyan tömeg ellen, amelyikben a köztársaság alattvalói is szerepelnek.
