Osmosis – 145. fejezet

Egy szép nyári estén Esteban számára kiváló szökési lehetőség nyílott. A fejedelem és a fél udvartartása már napokkal korábban útra kelt a Gunnerud Hercegség székhelye felé, hogy a leánykérést követően tisztelgő látogatást tegyenek a vőlegény uralkodói családjánál. A norling népeknél ez ősi szokásként élt, és nemcsak a nemesek, hanem az egyszerű jobbágyok körében is. Mindezen események folyományaként tehát a derék főszakács lényegében napok óta szabadságon volt, már ami a munkaköri kötelességeit illeti. Esteban azonban ezt a szabadságot igyekezett a legteljesebb körűvé szélesíteni.

A szökésre a legalkalmasabb természetesen a kvinta nyolcadik napja, a bornap volt. Ugyan a Rőtvárat őrző katonák számára elvileg ez ugyanolyan nap volt, mint a többi, ám a fejedelem távollétében némileg fellazult a fegyelem a szolgálatban lévő őrség tagjainak körében is, elvégre ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek.

Rőtvár a Norling-alföld legnagyobb folyójának egyik szigetére épült, és többszörös gyűrűvel biztosította, hogy a fejedelemség székhelye gyakorlatilag bevehetetlen legyen. A gyűrűket megfigyelőtornyokkal ellátott védelmi fal képezte, ezeken csak a jól őrzött kapukon keresztül lehetett átjutni.

Esteban már délután megfigyelte, hogy mely kapuknál jár körbe a legsűrűbben a borostömlő a katonák között, és végül azt választotta, amelyiknél az őrség egyik-másik tagja már alig állt a lábán, némelyek szinte a kőfalhoz támasztva várták a váltást. No persze, itt sem volt egyszerű átjutnia, sőt! Az első gyűrűnél ígérkezett a legnehezebbnek a dolog.

– Hallod-e, Esteban! – dörgött rá mindjárt az egyik katona, amikor meglátta közeledni. – Hát te meg hová igyekszel?

A főszakácsról a belső őrség minden tagja tudta, hogy a fejedelem úgy félti, mint a hímes tojást, és különben is, mi dolga lenne Estebannak a falon túl?

– Ha szórakozni vágysz, eredj vissza a főtérre, ott aztán van minden – folytatta a dülöngélő őr, majd a társai röhögésétől kísérve részletes tájékoztatást nyújtott: – Van kifőzde, ha netán megkóstolnád, mit eszik a pórnép. Ott a célba nyilazó sátor, ha olcsó csecsebecsékre fájna a fogad. De még örömlányok is vannak, ha nem bírnál a gerjedelmeddel.

Esteban bosszankodó arckifejezést öltött, és így válaszolt:
– Hagyd el, derék vitézem, nem a szórakozás vezet, hanem a kötelesség. Beszélnem kell a molnárral, de minél hamarabb.

– Na persze – vigyorodott el a katona. – Vagy talán inkább a molnárnéval? Mert mi is hallottuk ám a pletykákat!

A főszakács most már komor és szigorú hangnemre váltott:
– Férges lisztet szállított a molnár! Érted, amit mondok, vitéz uram? Férges lisztet szállított a fejedelem konyhájára! Szerinted meguntam az életemet, és bármit is hajlandó leszek sütni abból a férges lisztből a méltóságos fejedelem családjának? Ezt a súlyos baklövést addig kell orvosolni, amíg az örömszülők és a kíséretük vissza nem ér a Gunnerud Hercegségből, máskülönben itt hamarosan fejek fognak a porba hullani. És én azon vagyok, hogy az én fejem ne legyen ezek között.

– Miket beszélsz? – hunyorgott a dülöngélő katona, és immár nem nevetett, de még a társai is összekapták magukat hirtelen.

– Tudhatjátok, hogy a méltóságos fejedelem mennyire kényes az étkére – magyarázta Esteban. – Nap mint nap vért izzadok, hogy kielégíthessem legfőbb urunk ízlését. De kukacos lisztet én nem vagyok hajlandó semmilyen ételhez felhasználni! Ugyanis szeretem, ha a fejem a nyakamon van, nem pedig az utcagyerekek rugdalják a porban a belső vár főterén. Vagy ti talán ilyesmire vágytok, vitéz urak?

A derék katonák itt kísérletet tettek, hogy összenézzenek, azaz megpróbálják a tekintetüket valamelyik társuk arcára fókuszálni, de mivel a művelet jelentősen elhúzódni látszott, a főszakács folytatta a mondandóját:

– Márpedig a molnár holnap hajnalban szokás szerint útra kel, hogy elszállítsa a portékáját Királyrév kikötőjébe. Ha nem beszélhetek vele még ma, akkor semmi esély nem lesz rá, hogy kicserélje a hibás árut, mire a méltóságos fejedelem és családja visszatér Rőtvárba.

Esteban ezen a ponton abbahagyta a háborgást. Most már inkább egy unott alkalmazott pózát vette fel, és vállrándítva megjegyezte:

– Na persze, ha nem én leszek a felelős a történtekért, akkor semmi baj. Majd megmondom a méltóságos urunknak, hogy én ugyan azonnal intézkedni akartam, de az őrség nem engedett át a kapun, mert úgy vélték, hogy Kalrund fejedelemnek jó lesz az az étek is, amit férges lisztből csinálnak.

– Jól van, elég már a károgásból! – unta el a szóáradatot az egyik őr, és intett a bajtársának: – Kaput nyiss!

Esteban szívdobogva lépdelt át a védőfal vonalán. Az idejét sem tudta, mikor járt utoljára a legbelső gyűrű túloldalán.