Osmosis – 1. fejezet

Előhang

1. kötet – A hívószó

Amikor a fejedelem portyázó katonáinak öt fős csoportja kilovagolt az erdőből, szokatlan látvány tárult eléjük. A poros út közepén egy siheder legény guggolt, és épp a dolgát végezte. Olyannyira nem zavartatta magát semmitől, hogy amikor a katonák mellé léptettek, a legteljesebb nyugalommal tisztogatta meg alfelét méretes falevelekkel, aztán felhúzta a nadrágját, és szemtelenül odakiáltott a vérteseknek:
– Na, mi van? Sosem láttatok még ilyet? Belőletek a stráfszekér hordja ki?

– De nagy a szád, taknyos! – rivallt rá a járőrparancsnok. – Tudod te, hogy kikkel beszélsz? Mi a méltóságos Kalrund fejedelem testőrei vagyunk!

– Húha! És most hova szarjak? – adta a megszeppentet az ifjú, de nem sikerült tökéletesre a színészi játék, mert elröhögte a mondat végét.

A járőrparancsnok lassan leszállt a nyeregből, és bár a dühtől erősen fújtatott, megpróbálta lassan és méltóságteljesen elsorolni a követeléseit:
– Hat lépésnyi távolság van közöttünk. Mire hatot lépek feléd, te szépen letérdelsz, jobb kezedet a szívedre teszed, a balt az égnek emeled, és fennhangon megismétled: „a méltóságos Kalrund fejedelem hitvány szolgája vagyok”. Ha így cselekszel, akár még a napnyugtát is megérheted, és nem váglak le azonnal – helyezte kilátásba a katona, és a nyomaték kedvéért kihúzta hüvelyéből a kardját.

A siheder legény arcán a félelem legcsekélyebb jele sem mutatkozott. Kihívóan nézett a járőrparancsnok szemébe, és ő is előhúzta a kardját. Közben pedig előadta a saját változatát a várható eseményekről:
– Ha szépen megkérsz, akkor megengedem, hogy fölszedd az út porából a piszkomat, aztán elviheted az uraságodnak, és feltálalhatod neki vacsora gyanánt, akár a sisakodban is.

A katona fölemelte a kardját, és hatalmas csapást mért az ifjúra, de az hárította a támadást, majd vissza is szúrt, de a kardja hegye lecsúszott a járőrparancsnok páncéljáról. A következő pillanatban azonban eldőlni látszott a küzdelem, a fejedelem testőre mélyen beledöfte fegyverét a siheder mellkasába, és még meg is forgatta a kard pengéjét a szemtelen ifjú szívében.

Csakhogy az események nem várt fordulatot vettek. A legény csak mosolygott. A sebzés helyén vér nem serkent. Sem a csontok törése, sem a bőr és a hús felhasadásának semmi mással össze nem téveszthető hangja nem hallatszott.

A testőr elhűlve bámult a fiú arcába, és fakó hangon kérdezte:
– Ki vagy te?

A siheder szeme most már tűzben égett, arcára farkasvigyor ült, és a termetét meghazudtoló sztentori hangon dörögte:
– A legrosszabb rémálmod!

A katona hátrálni kezdett. Már a kardja markolatát is elengedte, így hát a fegyver most is ott libegett a fiú átszúrt testében. Az öt járőr megbabonázva bámulta a jelenetet, aztán megsarkantyúzták lovaikat, és hanyatt-homlok elmenekültek a város irányába, hátranézni is alig mertek.

A legény kihúzta a kardot, a földre dobta, és csalódottan leköpte a míves fegyvert. Elgondolkodva, lassú, megfontolt léptekkel az erdő felé indult, és mintha némi fojtott káromkodás is elhagyta volna az ajkát. Eloldozta a lovát, aztán elindult ő is a város felé.

A fogadóban, ahol már jól ismerték, bort és pergament rendelt, majd felment az aprócska emeleti szobájába. Az asztalhoz ült, italt töltött a fakupába, kisimította maga előtt a pergament, majd szénceruzát ragadott, és a következőket írta le:

„Szép, kerek jubileum a mai. Pontosan tizedik alkalommal próbáltam meg magam mögött hagyni ezt az emberi ésszel felfoghatatlan világot, és visszatérni a Föld nevű bolygóra, de most sem sikerült. Lehet, hogy ideje lesz megbarátkoznom a gondolattal: immár örökre itt ragadtam. És még az is elképzelhető, hogy a szó legszorosabb értelmében örökre. Mivel ezen a földön, úgy tűnik, halhatatlan vagyok.

Mit lehet ilyenkor csinálni? A magam részéről ma iszonyúan be fogok rúgni, hogy megpróbáljam elejét venni elmém megbomlásának. Talán holnap ki fogok találni valami újat. Vagy választ kapok a tengernyi kérdésem közül legalább egyre. Sőt, titokban még abban is reménykedem, hogy amikor magamhoz térek a delíriumból, akkor újra otthon találom magamat… Hát akkor lássunk neki! Szerencsére itt ugyanolyan finomak a borok, mint a Földön.”