Balogh úr, a leforrázott építési ellenőr ekkor eloldalgott a kerítés irányába, ám a fiúk még nem könnyebbülhettek meg, mivel a művezető korántsem tekintette befejezettnek a kifaggatásukat:
– Most pedig meséljétek el, hogy miért szöktetek be az építési területre – kérdezte, ám rögtön elő is állt egy saját tippel: – Hívogató volt a kerítésen tátongó rés, ugye? A tiltott gyümölcs íze, nemdebár?
– Nem ez volt az oka – hűtötte le a tudálékos felnőttet Bence. – Konkrét célunk is volt.
– Én láttam meg ezt a bácsit – mutatott Kulcsár szakira Juhász Roli, magára vállalva az ötletgazda szerepét –, és azt is láttam, hogy ezeknek a polisztirol tábláknak a leszabásával foglalatoskodik. Nekünk meg pont ilyesmire lenne szükségünk.
– Tetszik tudni – vette át a szót Kiss Márk –, egy nyugdíjas tanár bácsinak akartunk kérni ebből a hulladékból – mutatott a földön heverő levágott darabokra. – Ugyanis ez a tanár bácsi pont ilyen polisztirol táblákért küldött el minket a barkácsboltba.
A művezető nagyot sóhajtott, aztán leguggolt a földre, felvett pár anyagdarabot, és közben sajnálkozva így szólt:
– Derék dolog, hogy szerettetek volna pénzt spórolni annak a tanár bácsinak, de ez nem így működik, fiúk. A lábazati szigetelés komoly dolog. Nem igazán célszerű efféle diribdarabokból megoldani a feladatot, mert az sosem lesz olyan, mintha nagy, hibátlan lapokból készítené el a szigetelést egy igazi szakember. Mint például a mi derék Kulcsár szakink. Elhiszem, hogy ez a tanár bácsi egy nem túl tehetős nyugdíjas, de azért a…
– Félre tetszik érteni a dolgot – szólt közbe Bence. – A tanár bácsinak nem szigetelésre kellenének ezek az anyagok.
– Hát akkor meg mire? – csodálkozott el a művezető.
– Makettezéshez – árulta el Juhász Roli.
– El fogjuk készíteni az iskolánk méretarányos makettjét – közölte Kiss Márk, aztán büszkén hozzátette: – Mi vagyunk ugyanis a makettszakkör három tagja, és persze van még két tanár bácsi is, akik az egészet irányítják.
Amikor a fiúk a szóban forgó tanárok nevét is elárulták, a művezető úgy ugrott fel guggoló helyzetéből, hogy kis híján a simléderes sapkája is lerepült a fejéről.
– Micsoda? Janó bácsi? Aki az Arany János Általános Iskolában tanított történelmet?
– Igen, pontosan róla beszélünk – bólogattak a fiúk. – Tetszik ismerni talán?
– Hogy ismerem–e? – ragyogott fel a művezető arca. – Hát hiszen engem is tanított! Ó, a drága Janó bácsi! A legjobb tanár volt, akivel valaha találkoztam. Ha ő nincs, akkor én most nem művezető lennék ezen az építkezésen, hanem legfeljebb segédmunkás!
A fiúk nem igazán értették eme utolsó mondatot, de azt azért egészen egyértelműnek érezték, hogy alapvető változás állt be a beszélgetés hangulatában. Főleg akkor, amikor a művezető feléjük nyújtotta a jobbját, és így szólt:
– Itt az ideje, hogy bemutatkozzunk. Jómagam Ligeti Péter volnék, de nektek csak Petya bácsi. Minden barátom így szólít ugyanis, már kicsi gyerekkorom óta.
A fiúk is bemutatkoztak, és ekkor Petya bácsi újra leguggolt közéjük:
– Most pedig meséljetek gyorsan, mi újság a drága kisöreggel? Hogy szolgál a kedves egészsége?
A fiúk gyorsan elhadartak mindent, amit érdemes volt közölni idős tanáruk sorsáról, különös tekintettel az utóbbi időben lezajlott fordulatokra. Az elbeszélésnek az vetett véget, hogy Kulcsár szaki visszatért a körükbe, az ölében tartva egy nagy rakás igazán remek polisztiroldarabot.
– Összegyűjtöttem egy kis hullót a fiúknak, főnök úr – újságolta. – Már ha nem baj. Ezt mi amúgy is kidobnánk a szemetes konténerbe, nekik meg jól jöhet.
– Még hogy nem baj–e? – nevetett fel a művezető. – Kulcsár szaki, maga egy igazán derék fickó, mondtam már magának? – Azzal visszafordult a fiúkhoz, és azt mondta: – Szívesen elfuvarozlak titeket a tanár úrhoz, ha nincs ellene kifogásotok. Meg aztán én is nagyon szeretnék találkozni vele.
Janó bácsit hamarosan egyik meglepetés érte a másik után. Először is, amikor a fiúk visszatértek a nyugdíjasotthonba, és benyitottak a szobájába, akkor a létszámuk egy fővel bővült. A tanár úr először azt hitte, valamelyikük édesapja lehet a középkorú férfi. De ahogy nézte az illető arcát, egyre gyanúsabb lett neki valami. Nézte, csak nézte azt az arcot, hunyorogva és összeráncolt homlokkal, majd mielőtt a férfi bemutatkozott volna, a tanár úr már fel is kiáltott:
– Péter! Ligeti Péter!
– Szólítson csak Petyának, tanár úr, mint a régi szép időkben! – nevetett fel a vendég, aztán megölelte hajdani oktatóját. – Én is Janó bácsinak fogom hívni, ha meg nem sértem, hiszen mindenki így hívta az osztályban.
Janó bácsinak különös csillogás költözött a tekintetébe, ám ezzel együtt kissé zavartan kapkodni is kezdett, mert nagyon szerette volna valamivel megkínálni régi tanítványát, de rá kellett ébrednie, hogy ilyesmire nem készült fel.
Ligeti Péter, mintha csak kitalálta volna tanárja gondolatait, gyorsan megszólalt:
– Ne is kínáljon semmivel, Janó bácsi! Kávéval nem élek. Alkoholt nem fogyasztok. A kedvencem még mindig a jó hideg csapvíz, de mivel most egyáltalán nem vagyok szomjas, azt sem kérek. Egyvalamivel kínálhat, hellyel, mert nem sietős a dolgom, szívesen váltanék néhány szót a tanár úrral.
Az is segített elterelni a szót a kényes témáról, hogy Péter kinyitotta azt a műanyag zsákot, amelyet magával hozott, és kipakolta belőle a polisztiroldarabokat, miközben a fiúkat dicsérte:
– Ezek a derék kis legények elmesélték, mihez kellene némi alapanyag, én meg úgy gondoltam, akad nálunk bőven ilyesmi, miért ne adnánk?
A tanár úr ekkor értesült arról, hogy megmaradt a pénze, amit a fiúknak adott vásárlásra. Ugyan ki akarta fizetni hajdani tanítványa fáradozásait, de Péter ezen csak nevetett:
– Csak nem gondolja tán, Janó bácsi, hogy pénzt fogadok el olyasmiért, amit amúgy is kidobtunk volna? Ez nálunk hulló anyag, úgyhogy ha a jövőben is szükségük lesz ilyesmire, csak értesítsen bátran. Különben is, az én iskolámról van szó, hiszen én is oda jártam, naná, hogy érdekel, milyen lesz a kis makett! Remélem, amikor elkészült, meg lehet majd tekinteni valahol.
– Az aulában szeretnénk kiállítani, egy vitrinben – újságolták a gyerekek.
A beszélgetés később mégis komoly fordulatot vett, és ehhez maga a vendég szolgáltatott végszót:
– Én sokkal többel tartozom Janó bácsinak, mint egy fél zsák polisztirol, úgyhogy ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ha Janó bácsi nincs, akkor én talán még segédmunkás sem lennék most azon az építkezésen, nemhogy művezető – ismételte meg azt a kijelentését, amelyik egyszer már elhangzott az építési területen, és a fiúk most már igazán kíváncsiak lettek a történetre.
– Elmesélem én szívesen – ajánlotta fel Péter, és nyomban bele is fogott: – Nyolcadikos voltam, amikor kezdtek nagyon rosszra fordulni a dolgok. Odáig sem kényeztetett el az élet, eléggé hátrányos helyzetű családban nőttem fel, ha értitek, mire gondolok. De mindezt megtetézte, hogy rossz társaságba keveredtem. Olyan gimnazista srácokkal kezdtem el lógni, akiket inkább széles ívben kellett volna elkerülnöm.
A fiúk rákérdeztek:
– Ezt a lógást úgy kell érteni, hogy…?
– Bizony, szó szerint kerültem az iskolát – válaszolt Péter, mielőtt a kérdés elhangzott volna. – De nemcsak így értettem a lógást. Iskola helyett olyan gimnazista srácokkal csavarogtam, akik minden rosszba belevittek. Ittunk, cigarettáztunk, és nem ritkán loptuk is a boltból, amit aztán megittunk vagy elszívtunk. Persze nem akarom én felmenteni magam, nem volt olyan nehéz belerángatni engem ezekbe a dolgokba. Megvolt részemről a hajlam, hogy úgy mondjam. Szóval, csak gyűltek az igazolatlan óráim, a jegyeim egyre csak romlottak. Küszöbön állt egy súlyos megrovás, vagy akár a kicsapás is. És akkor egyszer csak közbelépett Janó bácsi.