Vasárnapi ebédek #690

Janó bácsi belefogott az elbeszélésbe, amelyet elég messziről indított:

– Tudjátok, ez a terv nem most született meg a fejemben, hanem már vagy tíz éve. Akkor még nem voltam nyugdíjban, hanem történelmet tanítottam olyan gyerekeknek, mint ti. Két kollégámmal elhatároztuk, hogy megépítjük az iskola makettjét. Igazából már nem is tudom, hogy hármunk közül ki volt az ötletgazda. Bocsássatok meg nekem, ha az imént nem mondtam igazat, de hát, tudjátok, ebben a korban az ember már nehezen emlékszik vissza tíz évvel korábbi eseményekre.

A fiúk nagyvonalúan legyintettek, hogy elnézik a dolgot.

– Egy azonban biztos – szögezte le Janó bácsi. – Kassai tanár úrral és Barcikai kollégával megbeszéltük, hogy közösen megépítjük az iskola apró mását, amit majd ki lehet állítani az aulában, egy szép üvegvitrinben, ahogy illik.

– Ezek a tanár bácsik is a mi iskolánkban tanítottak? – kérdezte Kiss Márk. – Nem igazán ismerős nekem a nevük.

– Nem is lehet – simogatta meg a kisfiú fejét Janó bácsi –, ugyanis titeket egyikük sem taníthatott. Sajnos Barcikai tanár úr már régóta nincs közöttünk, van már kilenc éve is, hogy végzetes szívinfarktust kapott. Akkoriban ti még nem is éltetek, vagy ha igen, hát még egész biztosan nem az iskola járt a fejetekben… Szóval, ketten maradtunk a nagy tervre Kassai kollégával. De őt sem ismerhetitek, még nálam is hamarabb ment nyugdíjba, és ő nem olyan ám, mint én, nem szokott visszajárni az iskolánkba, sem tanítani, sem kiselőadásokat tartani, sem pedig emlékezni.

– Miért nem? – kíváncsiskodott Bence. – Ő nem szeretett nálunk tanítani?

– Dehogynem – vágta rá a kisöreg. – Hej, de még mennyire! Csakhogy őt még mindig bántja az a mód, ahogy nyugdíjba küldték, és elég sok konfliktusa volt az iskola akkori igazgatójával, de erről nem szeretnék többet beszélni, mert nem ez most a téma, a tervünk szempontjából pedig egyáltalán nem fontos.

– Kassai tanár úr mit tanított? – kérdezte Juhász Roli, Janó bácsi pedig hálásan nézett rá, amiért segített továbbgördíteni az elbeszélés fonalát a kellemetlen témáról.

– Kémiát és technikát – vágta rá gyorsan. – És ez még nagyon jól jöhet nekünk, ugyanis Kassai kolléga időközben nagy szerelmese lett a háromdimenziós nyomtatásnak. Kezdettől fogva rendkívüli módon érdekelte ez a téma, és mindig nyomon követte az ezzel kapcsolatos tudományos cikkeket és a legújabb híradásokat. Tavaly pedig be is szerzett magának egy ilyen masinát.

– Van neki 3D–nyomtatója? – tátotta el a száját Bence.

– Van bizony!

– De használni is tudja? – kérdezte félénken Kiss Márk, mint aki nem igazán bízik abban, hogy egy idős, nyugalmazott kémiatanárnak lehet egyáltalán fogalma arról, hol kell bekapcsolni azt a csudamasinát.

– No, nem kell valakit lebecsülni csak azért, mert már nem húszéves – mosolyodott el Janó bácsi, mintha csak kitalálta volna a kis nebuló gondolatait. Márk el is szégyellte magát, és rögtön mentegetőzésbe kezdett:

– Jaj, nem úgy gondoltam! Én csak…

– Semmi baj – simogatta meg Márk fejét Janó bácsi –, mindjárt megmutatom a bizonyítékot arra nézvést, hogy Kassai tanár úr mennyire jól tudja működtetni azt a berendezést.

Azzal odalépett a szekrényhez, és kihúzott egy fiókot, rövid matatás után pedig előhalászott egy átlátszó nejlontasakot, amelyben szürke színű, furcsa, négyszögletes tárgyak lapultak.

– Ezek micsodák? – kérdezték kíváncsian a gyerekek.

Janó bácsi egy kis helyet csinált az asztalon, aztán kiborította a tasak tartalmát, miközben szerfölött büszkén elújságolta:

– Ezek ablakkeretek. Mégpedig egy a harmincöthöz méretarányban. Szám szerint negyvenkét darab, ennyi ablaka van ugyanis az iskolánknak. És ezt itt mindet Kassai tanár úr készítette az okos kis nyomtatójával.

A gyerekek elismerően forgatták, nézegették az immár értelmet nyert tárgyakat, Bence azonban úgy érezte, egy nagyon fontos kérdést még fel kellene tenni.

– Miért nem lett ebből a tervből semmi, Janó bácsi? – kérdezte Bence, és az öreg tanárember arca egyszerre elfelhősödött.

– Tudod, kisfiam, mindig közbejött egy haláleset. Először ugyebár Barcikai kolléga hagyott itt minket. Ám ez még nem okozhatta volna a nagy terv elsikkadását, hiszen Kassai tanár úrral később megbeszéltük, hogy ketten is megépítjük a diorámát. Csakhogy nem is olyan soká az ő felesége is meghalt. Aztán meg az enyém. Nem telt el a két eset között fél év sem.

A fiúk lehajtották a fejüket, és már nem akartak tovább kérdezősködni. Janó bácsi sem szerette volna, ha gyászos hangulat telepszik a társaságra, ezért hát gyorsan hozzátette:

– De hagyjuk a múltat, hiszen most nem a szomorkodásnak van itt az ideje. Éppen ellenkezőleg! Én például momentán ugyanolyan lelkesedést érzek, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a terv megszületett! Ráadásul most nem egy triumvirátus fog belekezdeni a megvalósításba, hiszen már öten vagyunk… Apropó: tudjátok, mi az a triumvirátus?

– Nem nagyon – vallotta be Roland. – Szerintem még nem tanultunk róla a suliban.

– A triumvirátus három ember szövetsége – magyarázta a kisöreg. – Ha majd a Római Birodalomról tanultok, akkor el fogtok jutni ehhez a fogalomhoz is.

Kiss Márk odasúgta Bencének:

– Úgy látom, itt nemcsak makettezés lesz, hanem titkos történelemórák is.

– És az baj? – kérdezte az Almási fiú, amire az osztálytársa csak egy óvatos grimasszal válaszolt, és ebből nem derült ki, milyen várakozással tekint Márk a küszöbön álló titkos történelmi oktatásra.

Vele ellentétben Rolandnak nem a történelemmel, inkább a matematikával akadtak gondjai:

– Biztos, hogy jól tetszett számolni, Janó bácsi? – érdeklődött óvatosan. – Akárhogy is nézem, csak négyen vagyunk, nem öten.

– Na és Kassai tanár úr? – mosolyodott el a kisöreg. – Őt miért kéne kihagyni a számításból?

Roland elpirulva csapott a homlokára, és már csak azért is szégyellte magát, mert a kérdése feltevése közben épp egy olyan műanyag ablakkeretet forgatott a kezében, amely apróságot pontosan a nevezett tanerő nyomtatott ki a tervhez.

– Higgyétek el, ha tájékoztatom a kollégámat a csapat ilyen örvendetes bővüléséről, akkor ő is hamar újra lelkes lesz – jelentette ki Janó bácsi.

Bence kellően gyakorlatias volt ahhoz, hogy a megvalósításra és a feladatok elosztására terelje a szót:

– Végül is nekünk, gyerekeknek mi lenne a dolgunk? – kérdezte kíváncsian.

– Kitűnő kérdés! – emelte fel a mutatóujját a kisöreg, aztán nyomban bele is kezdett az ismertetőbe: – Először is be kell szerezni a polisztirol táblákat, ugyanis ez lesz a makett legfontosabb alapanyaga.

– Mi az a polisztirol, Janó bácsi? – kérdezték a fiúk.

– Hallottátok már azt a szót, hogy hungarocell? No, a polisztirol is valami olyasmi, de a hungarocellel ellentétben nem morzsálódik, ezért kitűnően lehet szabni, vágni, faragni.

Azzal elővette a tárcáját, kihúzott belőle néhány bankjegyet, és a fiúkra bízta, mégpedig a következő szavak kíséretében:

– Lépésálló lábazati szigetelő. Ezen a néven szerepel a barkácsáruházak kínálatában.

A tanár úr részletesen elmagyarázta a fiúknak, hogy miből és mennyit vásároljanak, és hogy ne legyen félreértés, még egy cetlire is lefirkantott pár szót.

Amikor a kis legények elindultak a barkácsboltba, útjuk egy építkezés kerítése mellett vezetett el. Roland egyszer csak megtorpant, és gyanakodva meresztgette a szemét az odabenn dolgozó munkásokra.

– Kutya legyek, ha azok a szakik nem pont ilyen lábazati izékkel foglalkoznak éppen – jelentette ki, aztán a társaihoz fordult: – Mi lenne, ha megspórolnánk Janó bácsinak egy kis pénzt?