Miután Ákos hazavitte Bencét az iskolából, megkezdődött a szelíd számonkérés. Pontosabban szólva a tapogatózás, mert egyik szülő sem szeretett volna ajtóstul rontani a házba.
– Apukád és én kíváncsiak lennénk néhány dologra – kezdte Magdi. – Mégpedig a gyűjtőszenvedélyeddel kapcsolatban.
– A makettekről van szó? – tippelt rögtön és egyelőre még gyanútlanul a kisfiú, aztán széttárta a karját: – Igazán nem tehetek róla, hogy mindenkitől makettet kaptam karácsonyra. Ilyen az, ha valakiről az egész családja tudja, hogy mi a hobbija. De nem vagyok hajlandó egyik ajándékomtól sem megválni, mert eleve nincs is két egyforma közöttük.
– Honnan veszed, hogy mi azt szeretnénk, ha megválnál a karácsonyi ajándékaidtól? – értetlenkedett Ákos.
– Hát nem a makettekről beszélünk? – csodálkozott a kis Bence. – Igaz, hogy több repülőgépet is kaptam, de nincsenek köztük egyformák – bizonygatta. – Eleve kettő közülük utasszállító, de még azok sem ugyanolyanok. Az egyik egy Boeing 747–es, népszerű nevén Jumbo Jet, a másik pedig egy DC–10–es, azt pedig a McDonnell Douglas cég gyártja.
Ákos még a száját is eltátotta, és csak sokára tudott megszólalni:
– Nézd, én nagyon becsülöm, hogy ilyen jól ismered az utasszállító repülőgépeket, és ebben a témában is alaposan kiképezted magad. Lefogadom, hogy én soha az életben nem fogok annyit tudni ezekről a szerkezetekről, amennyit te már most, nyolcévesen tudsz. De az a helyzet, hogy egyáltalán nem a makettekről beszélünk anyukáddal. Meg sem fordult a fejünkben, hogy beleszóljunk, mit csinálj a karácsonyra kapott készleteiddel. Ha akadna köztük két egyforma, és az egyiket elcserélnéd, a te dolgod. De ha mindkettőt meg akarod építeni, mert éppenséggel a kedvenc típusodról van szó, az is a te dolgod. Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy az ilyesmikben egyedül hozz döntést.
– A joghurtos meg tejfölös dobozokról van szó – vágott közbe szigorú hangon Magdi, és közben lapos pillantást vetett a hitvesére, mert nagyon unta már, hogy Ákos csak kerülgeti a forró kását, és a szónoklata sokkal inkább tűnik dicshimnusznak, mint kikérdezésnek, pláne számonkérésnek.
Furcsa módon a kis Bence elmosolyodott:
– Mondtam én, hogy a makettezésről beszélünk – vágta ki diadalmasan. – Mert azok a dobozok is a hobbimhoz kellenek.
– Na de ennyi? – hüledezett az édesanyja.
– Igen, ennyi – bólogatott hevesen a kisfiú. – Anya, tudod te, mennyi apró kis alkatrészt kell szortírozni, amikor az ember összeállít egy makettet? Ezekhez a legjobb a krémtúrós dobozokat használni. Igazán örülök, hogy mindig akad ilyesmi a konyhában, és nem a zsebpénzemből kell vásárolnom ilyen lapos dobozkákat. Tudjátok ti, milyen drágán adják az ilyesmit a hobbiboltokban?
– Na és a tejfölös és joghurtos dobozok? – nyelt nagyot Ákos. – Azok mire kellenek?
– Apa, te is ott voltál a legutóbb, amikor nagyapával talajt készítettünk egy diorámához. Láthattad, hogy homokot, vizet és ragasztót kevertünk össze. Erre kellenek a tejfölös meg joghurtos dobozok – emlékeztetett a kis Bence, aztán az anyukájára nézett: – Ugye, nem lenne jó, ha mondjuk egy kakaós bögrét fognék be erre a célra? Szerintem nem örülnél neki.
– Valóban nem – ismerte el Magdi. – Ettől függetlenül én mégiscsak aggasztónak találom a szekrényedben felhalmozott mennyiséget. Mégis, mekkora diorámához való anyagot akarsz te kikeverni?
– Jaj, anya, hát a kis tejfölös poharak nemcsak erre jók – rántotta le a leplet a kisfiú a hobbija rejtelmeiről. – Például a különböző színárnyalatok kikeverésére is alkalmasak. Tudod, van az úgy, hogy többféle festékből kell összekeverni a színt. Szerintem annak pláne nem örülnél, ha ezt is a kakaós bögrém segítségével oldanám meg.
Magdinak kezdtek elfogyni az érvei, de ekkor előhozakodott az adu ásszal:
– Na és mi a helyzet az ételes dobozokkal?
Bencét nem zökkentette ki a keresztkérdés, szinte egykedvűen válaszolt:
– Ja, hát azokat egy öreg bácsinak gyűjtjük.
Az Almási szülők döbbenten néztek egymásra:
– Miféle öreg bácsiról van szó?
– Janó bácsinak hívják, egy idős nyugdíjas – árulta el a kis Bence. – Neki szoktunk segíteni egy páran az osztályból.
– Aztán mégis hogyan? – firtatta kissé idegesen Magdi. – Elmosogatjátok az ételes dobozait? Vagy egyenesen ti hordjátok neki az ételt?
– Dehogyis! A dobozokat gyűjtjük neki – magyarázta a kisfiú. – Mindenki elhozza otthonról az ilyen kiürült ételes dobozokat, aztán ha már elegendő összegyűlt, akkor felmegyünk az internetre, és elkezdünk cserélgetni. Tudjátok, vannak olyan csoportok, ahol szinte bármit bármire el lehet cserélni, és vannak olyan nénik, akiknek pont ilyen ételes dobozokra van szükségük. De nekik nincsen, mert nem hordatják az ételt.
– És mire lehet elcserélni ezeket a dobozokat? – érdeklődött Ákos.
– Sok mindenre – vágta rá Bence, de aztán gyorsan pontosított: – Van, aki szobanövényt adna érte, mások ruhát, de mi élelmiszert szoktunk kérni, mert Janó bácsinak arra van szüksége.
Azzal benyúlt a szekrénybe, szép komótosan kiszámolt tíz darab dobozt, és diadalmasan felmutatta:
– Ennyiért már kapunk egy kiló lisztet. Vagy egy zacskó száraztésztát. De lehet kérni konzerveket, zacskós levest, dobozos tejet, rizst vagy éppen…
– Már csak egyet mondj meg, kisfiam – szakította félbe a leltárszerű felsorolást Magdi. – Ha mi nem rendelünk ételt, akkor honnan vetted ezt a temérdek dobozt, amit itt felhalmoztál a szekrényedben?
– Ebben a hónapban én vagyok az ügyeletes – árulta el Bence. – Én gyűjtöm össze a dobozokat, amiket a többiek mindennap behoznak a suliba.
– Engem nemcsak ez az egy dolog érdekelne – vette át a szót Ákos. – Hogy néz ki ennek az egész dolognak a menete? Elmesélnéd részletesen?
– Persze – bólogatott szolgálatkészen Bence. – Amikor összegyűlik jó sok ételes doboz, akkor összegyűlünk Galambos Fecóéknál, és megkezdjük a csereberét…
– Kik azok, akik összegyűlnek Fecóéknál? – szólt közbe Ákos. – Úgy értem, hányan vagytok ebben a kis csereberés brigádban?
– Négyen. Fecón kívül Kiss Márk, Juhász Roli meg én… Szóval, belépünk a neten csereberés csoportba, és elkezdjük feltölteni a fényképeket az ételes dobozokról, és odaírjuk, hogy hány darabért mit kérünk cserébe. Utána figyeljük a hozzászólásokat, hogy kik jelentkeznek. Mondjuk beírja egy néni, hogy kellene neki tíz doboz, és adna érte két kiló rizst, találkozzunk másnap délután öt órakor a Nagyállomás előtt. Mi akkor elmegyünk oda, és utána a zsákmányt elvisszük Fecóékhoz. Ott gyűjtjük azokat a holmikat, amiket egy hónapban egyszer el szoktunk vinni Janó bácsihoz. Mindig nagyon szokott neki örülni.
Magdi és Ákos újra csak egymásra néztek, de nem kellett megszólalniuk, hogy pontosan tudják, mit érezhet a másikuk. Tipikusan az a fajta élmény volt, amikor a szülőnek egyik szeme sír, a másik pedig nevet. Pontosabban szólva: egyrészt nagyon büszke a csemetéjére, amiért ilyen önzetlen, jószívű és segítőkész, ugyanakkor rettenetesen félti is azt a gyereket, aki talán még nincs eléggé felvértezve a világ gonoszságai ellen.
Ez utóbbi féltés szólhatott Magdiból is, amikor kissé elsápadva megérdeklődte:
– Ezek a csereberés találkozók általában a Nagyállomás előtt szoktak történni?
– Legtöbbször igen – bólogatott a kisfiú. – Az sok mindenkinek útba esik. De volt már találkozó a Kistemplomnál, a főtéren meg a pláza előtt is.
– És olyan történt–e már, hogy valamelyik csereberés partner a lakására akart titeket felhívni? – kérdezte meg óvatosan Ákos.
– Még nem – csóválta meg a fejét Bence. – De nem is mennénk fel senkihez, hiszen azt mondtátok mindig, hogy ismeretlen emberekkel nem szabad elmenni sehova.