Vasárnapi ebédek #675

– Szeretem a történeteidet – dicsérte meg a nagyapját a kis Bence. – Még valamivel jobban is meséled el őket, mint apa, pedig azért ő is jól csinálja… De ez biztosan azért van, mert a saját történeteit tudja a legjobban elmesélni mindenki, nem igaz?

Mi tagadás, Almási Károly kissé meghökkent:

– Milyen történeteimet szokta neked az apukád mesélni? – kérdezett rá kíváncsian.

– Igazából nem is mesélni szokta, hanem inkább felolvasni – javította ki magát a kisfiú. – A könyvedből, aminek az a címe, hogy Orgonasípok. Régebben, amikor még kisfiú voltam, lefekvés után sokszor mesélt nekem abból a könyvből.

A családfőt vegyes érzelmek borították el. Egyrészt jót mosolygott a bajusza alatt, amiért a nyolcéves unokája úgy fogalmazott: „amikor még kisfiú voltam”. De hát ebben az életkorban még egész mások a távlatok az ember számára. Aztán pedig nosztalgikus örömmel gondolt vissza azokra az időkre, amikor az első könyve nyomdába került, és amikor a legkisebb fia volt annyi idős, mint a kis Bence.

– Tudod, hogy az volt az első könyvem? Az Orgonasípok? – kérdezte az unokáját. – Bizony, nem túl vidám a keletkezésének oka, de aztán szerencsére minden jóra fordult.

Mivel a kis Bencét láthatóan érdekelte a könyv története, a családfő bele is kezdett az elbeszélésébe:

– Egy szép őszi napon történt, úgy húsz évvel ezelőtt. Az utolsó bográcsos összejövetelt tartottuk a kertben, mert közeledtek a hidegebb napok. Nagyon jó hangulatban indult, de aztán mindent megváltoztatott a rosszullétem. Akkor derült ki, hogy baj van a szívemmel, és a jövőben sokkal jobban kell vigyáznom magamra. A családom és a kollégáim viszont még nálam is jobban megijedtek, és határozatlan időre eltiltottak a munkavégzéstől. Ennek köszönhetően fogtam bele annak a könyvnek a megírásába, amelyik aztán az Orgonasípok címet kapta.

– Nem értem – vakargatta a fülét a kisfiú. – Ha egyszer eltiltottak a munkától, akkor hogyhogy könyvet írtál?

– Ja, persze, te nem tudhatod – kacagott fel Károly –, hogy akkoriban én még egyáltalán nem voltam író, hiszen egy napilap szerkesztőségében dolgoztam újságíróként. És az bizony sok idegeskedéssel járt. Ezért tiltottak el a munkavégzéstől. Egy ideig csak haszontalanul tébláboltam itthon, nem találtam a helyem, mindenki engem akart kímélni, én pedig végül elvonultam a dolgozószobámba, pontosan ide, ahol most ülünk, és belefogtam a könyv összeállításába.

– Miért, mi volt az a sok idegesítő dolgod, amikor újságíróként dolgoztál? – érdeklődött Bence.

– Meglehetősen sokrétű volt a feladatom. Sajtótájékoztatókra jártam, tudósításokat írtam, aztán riportalanyokkal találkoztam, hogy kifaggassam őket, néhanapján kiállításokra, színházi előadásokra is ellátogattam, hogy utána megírjam az ott szerzett benyomásaimat.

– Nekem ez nem tűnik idegesítő munkának – vallotta be a kisfiú. – Inkább olyannak, mint amikor a munkád egyben a hobbid is.

– Az tény, hogy nagyon szerettem a sürgés–forgást. Az utazást is. A kiállításokat és a színházi előadásokat meg aztán pláne. De az tény, hogy egy napilapnál elég nagy a stressz. Gondolj csak bele, hogy minden egyes napon össze kell állítani egy komplett újságot másnapra. Vagy legalábbis a hétnek hat napján. Ott azért már komoly határidők vannak, amikkel nem lehet játszani. Ha egy internetes újságból kimarad egy cikk, mert a szerző nem készült el időre, azt az olvasó észre sem veszi, nem szerez róla tudomást. De egy nyomtatott újság nem jelenhet meg úgy, hogy üresen marad egy fél oldal, és esetleg csak annyit írnak oda: „elnézést kérünk a kedves olvasóktól, de munkatársunk sajnos nem tudott elkészülni lapzártáig a tudósítással, úgyhogy ebbe a fehér téglalapba mindenki rajzoljon magának valamit, ami tetszik neki”.

A kis Bence jót nevetett a nagypapája előadásán, és már kezdte sejteni, milyen is lehet az újságírók élete. De azért még voltak kérdései.

– Azt mikor döntötted el, hogy újságíró akarsz lenni, ha nagy leszel? – firtatta kíváncsian.

A családfőt zavarba hozta a kérdés. Hosszas töprengésbe kezdett, de végül csak annyit bírt kibökni:

– Voltaképpen nem is tudom. Akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem rémlik, hogy lett volna olyan pillanat az életemben, amikor így döntöttem.

– Hát ez hogy lehet? – csodálkozott az unoka, majd felkacagott: – Csak nem akarod azt mondani, hogy teljesen véletlenül lettél újságíró?

– Szó sincs róla. Már csak azért sem jutna eszembe ilyesmit állítani, mert ennek pont az ellenkezője az igazság.

– Hát ezt meg hogy érted?

– Tudod, azt gondolom, hogy számomra ez a dolog szinte eleve elrendeltetett volt. Legalábbis az, hogy valamilyen formában írással fogok foglalkozni, azzal fogom keresni a kenyeremet. El is mondom, hogy miért. Elég hamar kiderült, hogy van érzékem az íráshoz. Már kisiskolás koromban. Nem tudok visszaemlékezni olyan esetre, hogy ötösnél rosszabb érdemjegyet kaptam volna egy–egy fogalmazásomra. Szerénytelenség nélkül állíthatom, legfeljebb az volt kérdés, hogy csillagos ötös lesz, vagy csak sima ötös. És az én időmben még nagyon sok fogalmazást kellett írnunk lecke gyanánt. Külön füzetünk is volt erre. A magyartanárunk minden második órán adott valamilyen témát, amelyet otthon szépen ki kellett dolgoznunk, minimum két oldalnyi terjedelemben. A tanító úr aztán hazavitte a füzeteinket, otthon kijavította a fogalmazásokat, a következő órán pedig valakinek fel kellett olvasnia a dolgozatát az osztály előtt. Általában az én nevem hangzott el ilyenkor.

– És ez nem volt kellemetlen neked?

– Miért lett volna az?

– Úgy értem, hogy nem voltál izgulós, vagy ilyesmi? – magyarázta Bence.

– Mi tagadás, eleinte az voltam – vallotta be Károly. – De például erre is jó volt a sok felolvasás, hogy megszoktam a mások előtt való beszédet, amit akár közönség előtti szereplésnek is nevezhetünk, és így a későbbiekben már semmiféle gondot nem okozott, szinte rutinos lettem. Más baj viszont akadt…

– Nocsak! És mi volt az?

– Megmondom neked őszintén, hogy egy idő után elbizakodottá és beképzeltté váltam – ismerte be a családfő, de azért egy halvány mosoly is kiült az arcára a régi emlék hatására. – Az egyik alkalommal, amikor már sokadjára engem szólított a tanár úr, akkor vágtam egy grimaszt. Abban aztán minden benne volt. Unottság, nagyképűség, flegmaság, egyáltalán minden, ami egy kiskamasz fiút jellemezhet, aki már végtelenül unja, hogy mindig neki kell kifáradnia a tanári asztal mellé, hogy ott aztán az osztály felé fordulva felolvassa a fogalmazását. Persze a tanár úr észrevette ezt a grimaszt. Naná, hiszen ahogy visszaemlékszem, szándékosan csináltam úgy, hogy észrevegye. De nem szólt semmit. Még azután sem, hogy visszaültem a helyemre.

No, a következő alkalommal már nem az én nevem hangzott el a magyaróra elején. A tanár úr Bara Pistát szólította ki felolvasni, én pedig megsemmisülten gubbasztottam a padomban. Végighallgattam az osztálytársam fogalmazását, és minden elfogultság nélkül azt éreztem, hogy ez nem üti meg azt a szintet, amelyet az én dolgozatom képviselt ugyanabban a témában. Nem volt rossz, de csak négyes osztályzatot ért, míg az enyém ötöst. Mégis Pistát szólította ki a tanár úr.

Ekkor rá kellett ébrednem, hogy bizony nagyon csúnyán viselkedtem. Az elbizakodottság, a nagyképűség és a flegmaság nem vezet sehova, ezt immár tisztán láttam. Akkor tanultam meg egy életre, hogy ezt a szakmát, mint annyi mást az életben, csakis nagyfokú alázattal lehet művelni. Illetve lehet másképp is, de csakis alázattal érdemes.

A tanár úr soha nem hozta szóba ezt az esetet, még csak halvány célzást sem tett rá. Nagyon jó pedagógus volt, és nagyon jó ember. Tisztában volt vele, hogy milyenek a kamaszok, és szerintem azt is pontosan érezte, hogy megtanultam ezt a leckét anélkül is, hogy ő megdorgált vagy helyretett volna. Sőt, így még sokkal nagyobb hatású volt a tanítása.