Amikor a teherautó hazafelé indult, Ákos és a sofőr egy ideig mélységes csöndben voltak. Ákos a gondolataiba merült, és János sem szólalt meg, bár neki nyilván az utat kellett figyelnie, nem engedhette át magát az elmélkedésnek. Azonban egy idő után mégiscsak kiderült, hogy nagyon is komoly dilemmát forgat magában.
– Nem igazán van ez jól, doktor úr – szólalt meg váratlanul, és aztán nyomban ki is fejtette, hogy mire célzott: – Megfigyelte, hogy kik viszik a prímet a határon? A civilek. Hol van ilyenkor az állam?
Ákos sűrű pislogásba kezdett, mert egyelőre nem értette, mi a reklamáció tárgya:
– Mit mondott, János? Bocsásson meg, de kissé magamba mélyedtem. Milyen civilekről és melyik államról van szó?
– Hogyhogy melyik államról? Hát a magyarról. Hol vannak az állami szervek? Nem nagyon láttam őket a határon.
Ákos kezdte sejteni, hogy mi bökheti a derék sofőr csőrét, és az is kitalálható volt, hogy bizonyos fajta propaganda hatása alá került. Doktor Almási szeretett volna valami cifrát mondani indításként, de aztán erőt vett magán, és inkább hallgatott a pszichológus énjére, amelyik azt súgta, hogy kisebb és óvatosabb lépésekkel nagyobb sikert lehet elérni. Így hát egyelőre csak visszakérdezett:
– Gondolja, hogy azok a rendőrök, akiket a határon láttunk, mind álrendőrök voltak?
– Hogy jönnek ide az álrendőrök? – értetlenkedett János.
– Pontosan úgy, ahogy például a vasutasok. Vagy az egészségügyi dolgozók. Meg a katasztrófavédelem szakemberei. Ők mind jelmezes szereplők voltak? Álruhában tevékenykedtek talán? Vagy éppen farsangoltak?
– Na, most már én nem értem, hogy miről beszél a doktor úr…
– Akiket felsoroltam, mind állami alkalmazottak – magyarázta Ákos. – A saját szemével látta őket, János. Ott vannak, és teszik a dolgukat, sokszor emberfeletti teljesítményt nyújtva.
– Én nem róluk beszéltem, hanem az államról. Miért nem az állam teszi a dolgát? Miért ezek az emberek, akiket felsorolt a doktor úr? Meg az egyházak, a civil szervezetek és a…
– Furcsa elképzelései vannak az államról, János – mosolyodott el hősünk. – Szerintem mi tulajdonképpen ugyanarról beszélünk, csak maga valamiért máshogy címkézi a szereplőket. A rendőr, a vasutas, a katasztrófavédelmi szakember, az orvos, a védőnő, a helyi plébános, a konyhás nénik, az egyszerű falusi emberek… nos, mi vagyunk az állam, János. Meg persze a teherautósofőr, az ügyvéd meg a pszichológus, hogy egy kicsit haza is beszéljek.
– Ezt nem úgy nevezik inkább, hogy társadalom? – akadékoskodott a sofőr.
– Filozófiai megközelítés kérdése – mondta Ákos. – Vagy akár nyelvészetinek is nevezhetnénk, de a lényeg az, hogy…
– …hogy csak magunkra számíthatunk? – fejezte be a mondatot János.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy csakis egymásra számíthatunk – pontosított doktor Almási. – De értem én, hogy kikre céloz.
– Azt nem hinném – csóválta meg a fejét a sofőr. – Merthogy én ebben a percben konkrétan a politikusokra gondoltam.
– Tudom, hogy ilyesmit általában a sofőr szokott mondani az utasának, de most hadd forduljon meg a dolog: kapaszkodjon meg, János, én láttam politikust is a határon.
– Elhiszem én magának, doktor úr. Készséggel elhiszem. De akkor is azt mondom, az ilyen helyzetekre kéne, hogy legyen egy apparátus, amelyik a kezébe veszi a dolgokat. Az nem lehet, hogy minden miránk legyen bízva.
– Aztán mondja csak, mennyit érne meg ez magának, János?
– Nem értem. Hogyhogy mennyit érne meg?
– Az iránt érdeklődtem, hogy mennyit lenne hajlandó áldozni erre a célra adó formájában. Mondjuk havi tízezer forintot? Vagy húszezret? Netán annál is többet?
János most már tényleg nem értett semmit, és egy darabig meggyőződése volt, hogy az utasa a bolondját járatja vele. Pedig Ákosnak esze ágában sem volt ilyesmit művelni, mint ahogy ez a részletes magyarázatából ki is derült:
– Ha jól veszem ki a szavaiból, János, akkor maga azt tartaná célravezetőnek, ha az állam fenntartana egy külön apparátust, amely akkor lépne működésbe, amikor háború tör ki a szomszédságunkban, és ennek nyomán menekültek tíz- és százezrei jelentkeznek a határainkon. Csakhogy egy ilyen apparátus fenntartása nincs ám ingyen! Az apparátusba tartozó személyzet tagjainak fizetést kell adni, hiszen valahogy akkor is el kell tartaniuk magukat és a családjukat, amikor szerencsére nincsen háború. Az apparátus eszköz- és járműparkjára is sokat kellene áldozni, hiszen azok is amortizálódnak, még akkor is, ha nem használja őket senki. Karbantartás, állagmegóvás, időnkénti ellenőrzések és próbaüzemek, hogy működnek-e még azok az eszközök és járművek. Ugyanez a helyzet az apparátus rendelkezésére bocsátott épületekkel. A készletekről nem is beszélve! Ott vannak például a felhalmozni kívánt élelmiszerek. Minden konzerv szavatossága lejár egyszer, tehát időnként az ilyen készleteket is meg kell újítani. Egy szó, mint száz: ez az egész rendszer, amit maga hiányol, bődületes mennyiségű pénzbe kerülne. Nyilván mindannyiunknak hozzá kellene járulni a költségekhez, hiszen azokat az állam nem vonhatja el az oktatás, a közlekedés vagy pláne az egészségügy területétől. Tehát megint megkérdezem: mennyit lenne hajlandó áldozni erre a célra adó formájában? Mondjuk havi tízezer forintot? Vagy húszezret? Netán annál is többet?
Látszott, hogy a sofőrnek egyelőre sehogy sem tetszik a levezetett okfejtés, és ennek azonnal hangot is adott:
– No, álljunk meg egy baráti szóra, doktor úr! Szerintem ez a költségvetési okoskodás több ponton is sántít. Már miért kellene külön épületeket fenntartani ilyen célra? Ott vannak a sportcsarnokok, művelődési házak, miegyebek, azok tökéletesen megfelelnek a célnak. Egy faluház, vagy ilyesmi még a legkisebb községben is akad, abból ki lehet alakítani egy átmeneti szállást.
Ákos már ezen a ponton is elmosolyodott, ám a sofőr még nem fejezte be a felsorolást:
– Aztán azzal sem értek egyet, hogy egy ilyen apparátusnak külön járműpark kéne. Hát miben ülünk most is? Az én teherautómban, nem az államéban. Élelmiszer–készleteket felhalmozni is teljesen fölösleges volna. Jószívű a magyar, pillanatok alatt összedobja adományként, ami szükséges egy ilyen vészhelyzetben… Na, máris több milliárdot megspóroltam az államnak, amilyen ügyes vagyok – nevetett fel a sofőr.
Nála már csak Ákosnak volt jobb kedve:
– Jól mondja, János, és ha megengedi, befejezem a listáját: …és külön személyi apparátust is szükségtelen fenntartani ilyen célokra, hiszen a rendőrök, a vasutasok, a katasztrófavédelem szakemberei, az egészségügyiek és sokan mások eleve biztosítanak egy jól képzett és elhivatott állományt, és amikor baj történik, esküjükhöz híven szolgálnak és védenek.
– Úgy van! – vágta rá azonnal a sofőr, és csak akkor kapott észbe, amikor Almási doktor így szólt:
– Látja, drága barátom, ezzel vissza is érkeztünk ahhoz, amit alig néhány perce mondtam: az állam mi vagyunk. Tehát megnyugodhat, senki nem fog különadót ráterhelni magára a következő hónaptól. Meg senki másra sem.
János hallgatott egy sort, alaposan meghányta-vetette magában a dolgokat, aztán kénytelen-kelletlen kibökte:
– El kell ismernem, igaza van, doktor úr.