Másnap minden gördülékenyen zajlott a segélyszállítmányt illetően. Mire Ákosék odaértek a raktárhoz, már összekészítve vártak rájuk a különböző csomagok, csak teherautóra kellett őket pakolni. Így hát a különítmény alig másfél óra múlva már Záhony közelében járt.
– Tudja, János, nekem valahogy mindig rossz érzésem van, ha ehhez a határszakaszhoz közeledem – mesélte a sofőrnek Ákos.
– Aztán miért, doktor úr?
– Csuda tudja, valahogy jobban szeretek másféle határátkelők irányába utazni. Félre ne értsen, Kárpátalját imádom, fiatalkoromban bejártunk a srácokkal ungot–berket, Munkács várát, Beregszászt, Ungvárt, még a Latorcában is megfürödtünk, és komolyan mondom magának, annál jobb halat azóta sem ettem, mint amit abból a kedves kis folyócskából fogtunk ki. De a határ az más. Akárhányszor jártam erre, mindig barátságtalanok voltak velünk a határőrök odaát. A vámosokról nem is szólva. Pedig akkor még békeidőket éltünk.
– Ilyesféle barátságtalanságtól most nem kell tartania, doktor úr, hiszen nem fogjuk átlépni a határt.
– Ebben igaza van, de azt soha nem hittem volna, hogy háborús helyzet lesz a szomszédos országban. Maga gondolt valaha ilyesmire, János?
A sofőr igen sommásan közölte a véleményét:
– Ha engem kérdez, doktor úr, szerintem az emberiségnek már régóta elment az esze.
Ennyiben maradtak. A teherautó vezetőfülkéje elcsöndesült egy időre, aztán pedig egészen másféle, jóval gyakorlatiasabb párbeszédek folytak benne, mert hamarosan megérkeztek a határra.
János már néhány kilométerrel korábban is megpróbált telefonon segítséget és eligazítást kérni, minden fuvaros ismeretségét latba vetve, de túl sok sikerrel nem járt. Így aztán a két autóból álló különítményük úgy érkezett meg a határzónába, hogy ott aztán mindenféle emberrel találkoztak. Az egyházak és a szeretetszolgálatok embereivel éppúgy, mint a szabályzatban előírt kötelességüket messze túlteljesítő rendőrökkel és vasutasokkal. A csecsemőjét a karján hozó asszonnyal éppúgy, mint a meglett férfival, aki örült, hogy el tudott menekülni a rá váró katonai besorozás elől, és azt mondta, soha többé nem mer visszamenni Ukrajnába. A végletekig elcsigázott katasztrófavédelmi szakemberrel éppúgy, mint a ki tudja, mióta talpon lévő ápolónőkkel, orvosokkal és a vöröskereszt munkatársaival. Síró gyerekekkel, megrendült családapákkal, segítségért esdeklő édesanyákkal, akiknek többnyire egyetlen utazótáskájuk tartalma képezte mindazon javakat, amit az eddigi életükből meg tudtak menteni.
Ákos egy láthatósági mellényben sürgölődő, középkorú férfihoz lépett oda, akiről a mozgása és tevékenykedése nyomán azt feltételezte, hogy valamiféle irányító szerepköre lehet. Bemutatkozott neki, aztán tájékoztatást kért, hogy hol rakodhatnák le az adományukat. Az illető felsorolt néhány településnevet és intézményt, de Záhony egyik objektuma sem szerepelt köztük.
– Tiszabecs, Barabás és Beregsurány most nagyobb bajban van, mint mi, nálunk egyelőre van elég mindenből – magyarázta. – Egyébként milyen jellegű adományt hoztak?
Ákos felsorolta a listát, a takaróktól kezdve a konzervekig bezárólag mindent. Aztán a teherautóra mutatott.
A láthatósági mellényes megkérdezte:
– És meddig van a teherautó?
Ákos nem értette, mire céloz az illető, de János, a sofőr igen. Ezért odainvitálta a férfit a teherautó hátuljához, és kinyitotta a raktér ajtaját.
– Ejha! – pislogott a láthatósági mellényes, és elismerően hozzátette: – Itt aztán kihasználtak minden köbcentimétert.
– Nem ma kezdtem a fuvaros szakmát – jegyezte meg büszkén János.
– Nézzék, ha biztosra mondják nekem, hogy ezt mindet elviszik Szatmárfaluba, akkor oda később már nem küldök több autót. Ők ezzel a szállítmánnyal rendben lesznek.
A megállapodás megszületett, a felek kezet fogtak, János pedig már be is pötyögte a GPS–be a szatmárfalui művelődési ház címadatait.
Ákos már éppen beszállni készült a teherautóba, amikor váratlanul meglepte őt egy kéttagú tévéstáb. Arra lett figyelmes, hogy valaki a vállára tette a kezét. Mire megfordult, egy fiatal nő már a mikrofont is az orra alá nyomta, mögötte egy méterrel pedig egy operatőr állt, vállán a kamerával.
– Nem járulok hozzá, hogy felvételt készítsenek rólam – szögezte le azonnal Ákos.
– Üdvözlöm, doktor Almási – mondta a nő, semmilyen módon nem reagálva hősünk szavaira. De ami aggasztóbb volt Ákos számára, az operatőr is elengedte a füle mellett a kérését, ezért így szólt a hölgyhöz:
– A kollégája beszél magyarul? Csak azért, mert mintha nem értette volna meg, amit mondtam. Legyen szíves, kérje meg, hogy fejezze be a filmezést, mert nem járultam hozzá a felvételhez.
A fickó ekkor elvileg kikapcsolta a kamerát, legalábbis tett egy erre utaló mozdulatot, de a nő továbbra sem vett vissza a nyomulásból:
– Úgy látom, hogy adományt hoztak a menekülteknek. Jól gondolom, doktor Almási? Elárulná, hogy milyen árucikkek szerepelnek a teherautóban?
– Nem árulnám el – felelte bizalmatlanul Ákos. – Ha nem derült volna ki a szavaimból és a testbeszédemből, akkor most egyértelműen leszögezem, hogy nem szándékozom interjút adni. Sem az önök tévéjének, sem senki másnak. Nem szerepelni jöttem ide, hanem segíteni. Ön ebben most éppen akadályoz engem – mutatott rá Ákos, mivel a riporternő időközben beállt hősünk és a teherautó ajtaja közé.
– Csak két percig tartanánk fel.
– Ez pontosan két perccel több, mint amennyi indokolt lenne.
– Miért ilyen elutasító, doktor Almási? Egy ilyen közismert ember megmutatása mások számára is példaként szolgálhat, és arra sarkallhatja a lakosságot, hogy vegyenek részt ők is a segítségnyújtásban.
– Én azt tapasztaltam, hogy az egész országban megmozdultak a segíteni akaró emberek, anélkül is, hogy engem eddig megmutattak volna nekik. Tehát nincs szükség a közreműködésemre. De ha mindenképpen segítségnyújtásra szeretné ösztönözni az embereket, akkor ezen a helyszínen sajnos bőven talál témákat a bemutatásra, nem szükséges engem felhasználni hozzá.
Ekkor már Tibor is kiszállt a kocsijából, és előresétált a teherautóhoz. Az ügyvéd úgy érezte, talán szükség lehet a közreműködésére. Ebben nem is tévedett. Miután tájékozódott a történtekről, kedvesen, de határozottan így szólt a riporterhez:
– Hölgyem, hallhatta az ügyfelem határozott kérését. Kérem, vegye tudomásul, és engedjen minket a dolgunkra.
Az operatőr ezen a ponton szükségét érezte, hogy beleokoskodjon a témába, és vad rágógumizás közepette odavetette:
– Közterületen vagyunk, nem szükséges semmiféle engedély a forgatáshoz.
Tibor most már nem annyira volt kedves. Átváltott arra a stílusra, amelyet Ákos annyira nagyra becsült bizonyos éles helyzetekben:
– Akarja kipróbálni, hogy mit tudok kihozni egy ilyen ügyből a bíróságon?
Az operatőr arcáról leolvadt az imént még oly magabiztos vigyor. Úgy meglepődött, hogy egy időre még a rágógumijáról is megfeledkezett.
A riporternő még mindig nem adta fel:
– Úgy érzem, doktor úr, ön nem tartja tiszteletben a munkánkat. Ön szerint nem fontos tudósítanunk a helyzetről?
Ákos halványan elmosolyodott:
– Ez most komoly? Ön nyilván felismert engem, hiszen ezért szólított meg. Tehát pontosan tudja, hogy pszichológus vagyok. Engem próbál meg érzelmi zsarolással befolyásolni? Nem fog sikerülni. Azt is pontosan tudhatja, hogy tisztelem a tudósítók munkáját. Ön viszont, úgy látom, egyáltalán nem óhajtja tiszteletben tartani a kérésemet, és még mindig feltart engem. Ez még hagyján, de ezzel rengeteg olyan menekültnek is gondot okoz, akik egy közeli településen nagyon várják már az ellátmányt. Megtennék tehát azt a kedves figyelmességet, hogy az utunkra engednek minket?
