A családfőnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Bence szüleit is bevonják a megbeszélésbe. Így hát a következő hétvégén négyesben ültek az Almási–ház nappalijában, amikor Julika előadta, milyen aggályai vannak a makettezés bizonyos témaválasztásaival kapcsolatban.
Elsőként Ákos reagált az édesanyja által elmondottakra:
– Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy apa történelemre is oktatja Bencét. Úgy emlékszem, hogy amikor én voltam hasonló korú, nekem is sokat segített ebben a tantárgyban. Meg persze később is. És különben is, egy kisfiúról beszélünk! Én akkor lennék megijedve, ha folyton babákkal akarna játszani, nem harckocsikkal.
– Kérlek, ne vicceld el a dolgot – szólt rá az édesanyja, mire Ákos rögvest tisztázta:
– Eszemben sincs viccelni! Te nem nézed mostanság a híradásokat, anya? Nem tudod, mi folyik az úgynevezett művelt nyugaton? Örülhetünk, hogy nálunk még természetes, hogy egy kisfiú nyugodtan lehet kisfiú, és nem kell mindenféle beteg ideológia mentén olyasmit ráerőszakolni, amit nem akar. Merthogy a Lajtán túl már ilyesmi dívik, és egészen óvodás kortól kezdve. Elképesztő dolgokról lehet olvasni!
Magdi nem szerette volna, ha a politikára terelődik a szó, ezért ő is igyekezett megnyugtatni az anyósát:
– Szerintem olyan ez, mint az immunrendszer. Ha állandóan steril környezetben igyekszünk tartani a gyerekeket, akkor nem fejlődik ki a védekező képességük a különböző kórokozók ellen, hiszen soha nem találkoznak velük. Én megbízom Karcsi bácsi ítélőképességében. Biztos vagyok benne, hogy semmi olyasmiről nem beszél Bencének, ami még nem egy nyolcéves kisfiú fülének való. De egy ekkora gyerek már nem a mesék világában él. Tudnia kell, hogy a világban szörnyű dolgok is történnek, és a háborúk például azok. Ha nem vértezzük fel ilyen tudással, akkor később védtelen lesz, és sok keserves csalódás is fogja érni.
Almási Károly hálásan nézett a menyére, pláne akkor, amikor Magdi a készülő dioráma mibenlétére is rákérdezett, így újra szót ejthetett a kedvenc témájáról:
– Igazából semmi különös nem fog szerepelni az életképen, csak egy harckocsi, egy romos ház, néhány fácska, és persze egy–két figura.
– És ezek milyen figurák? – érdeklődött Magdi. – Már úgy értem, lesznek köztük halott katonák, vagy ilyesmik?
– Meg fogtok lepődni – bocsátotta előre a családfő –, de még makettversenyen sem indulhatnak olyan diorámák vagy egyéb alkotások, amelyeken halott katonák szerepelnek. Civilekről nem is beszélve. Ez egy nagyon szigorú kegyeleti szabály ebben a hobbiban.
Julika egyelőre nem volt képes elfogadni, hogy az álláspontja alulmaradni látszik:
– Azt megértem, hogy harckocsinak szerepelnie kell a kompozícióban, ha már az a kedvence az unokámnak. De nem lehetne egy olyan életképet összehozni, ahol például a tank még a gyárban van, és szerelők tüsténkednek körülötte? Azt sokkal kevésbé érezném militánsnak.
– Több okból sem lenne ideális – felelte Károly. – Először is: a civil figurák sokkal drágábbak, mint a katonák. És a szerelők bizony civilnek számítanak. Másrészt: emlékezz csak vissza arra, mit mondtam az épületekről alig egy hete! Romos házat sokkal könnyebb alkotni, mint egy teljesen ép szerelőműhelyt vagy gyárrészletet. Végül pedig a célodat sem érnéd el vele, mert ettől még, ahogy én az unokámat ismerem, igencsak sok kérdése lenne a tankokról, és ezek mindegyike a háborúval lenne kapcsolatban.
Ákos megpróbálta oldani a feszültséget, és így szólt:
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy itt ül a körünkben egy jól képzett, tapasztalt pszichológus, aki egyszersmind a kisfiú édesapja – jelentette ki mosolyogva. – Remélem, elfogadod a véleményemet, anya. Hidd el, én is sokat játszottam nyolcéves koromban fapuskával, fakarddal, műanyag katonákkal, meg sok más effélével. Mégsem lettem militáns beállítottságú, erőszakos ember. És már akkoriban, játék közben sem gondoltam azt, hogy a háború jó dolog. Sőt, a pajtásaim sem. Egyikünkből sem lett bűnöző, vagy asszonyverő, de még csak katona sem. No, nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, ha valaki katonai pályát választ.
Amikor az Almási család tagjai befejezték a fenti témával kapcsolatos beszélgetést, még egyikük sem sejtette, hogy alig néhány nap telik csak el, és egész más fénytörésbe kerül az eszmecseréjük. Honnan is sejthették volna? Náluk sokkal tapasztaltabb és tájékozottabb elemzők, szakértők és politikusok is döbbenten álltak azon tény előtt, hogy február végén Oroszország megtámadta Ukrajnát. És bizony amikor egy szomszédos országban történik katonai invázió, amikor a háború egyszer csak bedörömböl az ajtón, akkor sok mindent kezd el másképp látni az ember.
Almási Károlynak azokban a napokban egyszer sem jutott eszébe a makettezés. A feleségével együtt ültek a tévé előtt, és összeszoruló gyomorral hallgatták a híreket, nézték a képeket a szétlőtt házakról, a romos utcákról, a menekülők tömegeiről.
– Azt hittem, hogy a mi életünkben ilyesmi már nem fog előfordulni – mondta csöndesen Julika.
– Az ember mindig reménykedik – tette hozzá Károly. – Mi mást is tehetne? Mégis mindig történik valami. Romániai forradalom, délszláv háború, Koszovó, Líbia, Szíria… aztán most Ukrajna. És ez mind a mi felnőtt éveinkben történt, a határainktól nem messze. Kivéve Szíriát és Líbiát, de annak a hatásai is hamar megérkeztek a határainkra. Erről beszéltem neked a múltkor, amikor azt mondtam, hogy az emberiség története háborúk végeláthatatlan története. És még mindig nem képes semmiből tanulni ez az ostoba emberiség.
Julika óvatosan a férjére nézett:
– Még mindig úgy gondolod, hogy jó dolog folyton harckocsimaketteket építeni az unokáddal?
A családfő nagyot sóhajtott, aztán szelíden visszakérdezett:
– Ugye, nem gondolod, hogy a makettezésnek bármi köze van a háború kitöréséhez? – Aztán odaült a számítógépe elé, és hírek után kezdett kutatni: – Jobb, ha alaposan felkészülök erre a hétvégére. Attól tartok, a kis Bencének most több kérdése lesz, mint eddig bármikor. Jó lenne, ha tudnék neki mondani valami megnyugtatót…
