Vasárnapi ebédek #658

Almási Károly komfortérzete akkor múlt el a makettboltban, amikor az eladó feltette a kérdést:

– Mivel csinálta a koszolást?

Hősünk zavartan ellenőrizte a ruházatát, keresve, hogy talán mészfoltos–e a kabátja válla, mert nekidőlt egy falnak, esetleg a nadrágja szára lett koszos, mert felverte rá a sarat egy autó?

Az eladó felnevetett:

– Jaj, nem úgy gondoltam! A makettek koszolására céloztam, tudja?

– Már miért kéne összekoszolni a maketteket? – csodálkozott Károly. – Én direkte örülök, ha hibátlanul sikerül lefesteni őket.

– Mondom én, hogy kezdő – dünnyögte a boltos, szinte csak maga elé, aztán kijelentette: – Koszolás nélkül a makett csupán gyerekjáték.

– Csakugyan? Hát ez érdekes. Én úgy emlékszem hátulgombolós koromból, hogy a makettet gyerekjátéknak nevezni a legnagyobb sértésnek számít szakmai körökben. És szerintem ez máig sem változott. Tudja, miért vagyok ebben olyan biztos? Mert nincs egy hónapja, hogy Mosonmagyaróváron jártam, a makettkiállításon, és ott is megerősítették ezt a régről származó tudásomat.

– Végül is egy csónakban evezünk. Vagy hogy is mondjam… egy hajóban ülünk – hadarta az eladó. – Csak nem ugyanabból az irányból közelítjük meg azt a hajót. Vagy a kikötőt.

Almási Károly nagyokat pislogva vakargatta meg a füle tövét. A boltos zavaros példázata nyomán kissé elbizonytalanodott, hogy most akkor mi is a helyzet azzal a kikötői forgalommal. Úgy érezte, sokat segíthetne egy szakképzett révkalauz felbukkanása.

– Nézze, magának igaza van – magyarázta az eladó –, a makettet gyerekjátéknak nevezni valóban sértés. De épp ebben áll a dolog lényege! Tudja, mi különbözteti meg a makettet a gyerekjátéktól? A koszolás.

– Attól tartok, nem egészen értem – vallotta be Károly.

– Hadd kérdezzek valamit. Azt a T–34-es harckocsit, amiről az előbb beszélt, milyenre festette?

– Zöldre.

– Az rendben van, másféle színben nem is létezett. De mindenhol egyforma zöldre? – tudakolta az eladó.

– Persze – válaszolta hősünk. – Csak azt ne mondja nekem, hogy az elejét világos–, a hátulját meg sötétzöldre kellett volna.

– Még mindig nem érti – csóválta a fejét a boltos. – Egy harckocsi nem homogén színű. Úgy értem, nem egységesen ugyanolyan zöld árnyalatú mindenütt. Hacsak nem pont egy olyan diorámába akarja belehelyezni, ahol a tank épp most jön ki a gyárból. Olyanba akarja?

– Nem én! – ismerte el hősünk.

– Hát akkor azt kell mondanom, de ne vegye bántásnak, hogy a maga harckocsija egyelőre csak egy gyerekjáték… Nézze, már a festéssel is sokat lehet elérni. Árnyékolás, fakítás, meg effélék. Elvégre egy tank ki van téve az időjárás viszontagságainak a szabad ég alatt. Eső veri, nap szívja azt a festéket. És akkor még csak most jön a koszolás. Sárfelverődés, kopás, lövedékek nyomai, némi rozsda, és felsorolni is lehetetlen, mi minden kell hozzá, hogy ne gyerekjáték legyen, hanem egy igazi, harcedzett tanknak látszó tárgy miniben.

Miközben az eladó érzékeltette egy igazi, harcedzett tank ismérveit, furcsa kis tégelyeket pakolt le a polcról, egyenesen az ámuldozó vevője orra elé.

– Ezek micsodák? – firtatta Károly.

– Bemosó folyadékok, pigmentek, effektek, filterek – sorolta a boltos, mint valami különös varázsigéket.

– És ezek mind kellenek?

– Nélkülözhetetlenek, uram, nélkülözhetetlenek!

– És mennyibe kerül darabja?

– Mindössze ezerhatszáz forint. De ha vesz belőlük legalább húszat, akkor adok öt százalék kedvezményt.

Negyed óra múltán Almási Károly szédelegve lépett ki a makettboltból. Arra gondolt, a felesége soha nem tudhatja meg, hogy mennyi pénzt hagyott itt egyetlen bevásárlás alkalmával. Úgysem értene semmit.

Amikor hazaért, szerette volna, ha a felesége épp a konyhában tevékenykedik, esetleg ejtőzik egy kicsit a hálószobában, ő meg észrevétlenül belopózhat a ház hátulsó fertályában elterülő dolgozószobájába. De nem ez volt a helyzet. Julika a nappaliban üldögélt, és nagyon megörült a férje érkezésének. Ez önmagában nem lett volna baj, de igen élénk érdeklődést mutatott a Károlynál lévő szatyor tartalma iránt.

– Miféle vásárfia van nálad? – kérdezte mosolyogva.

– Semmi, semmi, csak néhány apróság – motyogta hősünk zavartan, pedig tudhatta volna, hogy ha van valami, amivel felébresztheti a neje gyanakvását, akkor pont ez a viselkedés az. Hazaállít egy méretes szatyorral, és azt motyogja, hogy csak néhány apróság? Naná, hogy Julika egyből kijelentette:

– Jaj, de kíváncsivá tettél! Csak nem a makettboltban jártál megint?

– De igen – ismerte el Károly olyan grimasz keretében, amilyet legfeljebb visszaeső bűnözők arcán lehet látni, amikor a nyomozók furfangos keresztkérdései nyomán végre elszánják magukat az őszinte, feltáró jellegű beismerő vallomásra.

Innentől kezdve nem volt menekvés. Julika követte férjét a dolgozószobába, segédkezett az áru kipakolásában, és közben rácsodálkozott a furcsa kis tégelyekre. De ez a rácsodálkozás smafu volt ahhoz képest, amekkora szemeket a szatyor alján megbúvó számla végösszegére meresztett.

– Hogy micsoda? – kiáltott fel döbbenten. – Kérlek, mondd, hogy van még valami nagy csomag a kocsiban, amit nem tudtál behozni, és nem ezért a szatyornyi vacakért fizetted ki ezt a horribilis összeget!

Almási Károly fejében most leginkább két szó ismétlődött: „te ökör”, és természetesen saját magát ruházta fel ezzel a kicsit sem hízelgő jelzővel. „Hogy jutott eszedbe a szatyorba hajítani a számlát? Miért nem a tárcádba raktad? Most a fejed se fájna.”

Közben Julika egyenként emelgette fel az apró tégelyeket az asztalról, és mint valami leltározó kereskedelmi felügyelő, sorban rákérdezett mindre:

– Mud effect. Hát ez meg micsoda?

– Sár. A mud azt jelenti magyarul, hogy sár – magyarázta a családfő. – Az ott tehát úgynevezett sár effekt.

– Szerintem neked elment az eszed – fejtette ki elmeorvosi szakvéleményét Julika. – Elkocsikázol a makettboltba egy gyűszűnyi sarat venni? Hát a kertünk momentán tele van vele, nem tűnt fel? Csak ki kellett volna lépned az ajtón, menni tizenöt métert északnak, és rögtön elterült volna előtted kétszáz négyszögölnyi sár!

– Jaj, ezt te nem érted! – próbált védekezni Károly, de a neje azonnal beléfojtotta a szót:

– Minek ebből ráadásul ennyi? Mert ha jól látom, ezekre a tégelyekre is az van írva, hogy mud.

– Igen, mert van nedves sár, megszáradt sár, aztán egy másikkal sárfelverődést lehet imitálni járműveken, a színeik pedig…

– Hát én mindjárt elájulok – lihegte Julika, mert volt néhány címke, amelynek a feliratát egyedül is le tudta fordítani: – Por, rozsda, homok? És ezt te mindet megvetted? Nem gondoltál rá, hogy a szekrény tetejére is felmászhatsz egy kis porért, ha már annyira gusztusod támadt rá? Rozsdáért meg kimehetsz a műhelyedbe, a régi sövénynyíró ollóról annyit simán lekapargathatsz, amennyi ebben a tégelyben van. Ezerhatszáz forintért!

– Nem került annyiba, mert kaptam öt százalék kedvezményt…

– Hát ez remek! – harsogta Julika, de pontosan lehetett érezni, hogy nem őszinte az öröme. – Miért nem vettél mindjárt egy raklappal? Lehet, hogy akkor tíz százalékot is kaptál volna! Sőt! Mondok jobbat! Szólni kellett volna a fuvaros Iminek, hogy álljon oda a makettbolthoz a pótkocsis teherautójával. Lehet, hogy akkor a tulajdonos nagybani árat csinált volna neked, ha elhozol az üzletéből mindent, de mindent, ami egyébként itthon is a rendelkezésedre áll!