Vasárnapi ebédek #655

Julika kedvesen megkérdezte a férjét:

– Milyen reszelőre lenne szükséged? Van finom, közepes és durva is.

– Ebben a sorrendben – felelte mosolyogva Károly, aztán gyorsan elkomorult az arca: – Na, milyen ostoba vagyok, hamar rávágtam ezt a viccesnek szánt választ, közben meg pont az ellenkezője a helyes sorrend.

Julika meglehetősen okos asszony volt, és a történet ezen pontján már teljesen világos volt számára Ákos terve. Így hát óvatosan megpróbálta hozzátenni a magáét annak érdekében, hogy mihamarabb bekövetkezzen egy bizonyos fordulat.

– Áruld már el nekem, hogy végül is miért kell a makettezéshez reszelő? Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság – tapogatózott élete párjánál. – Azt hittem, hogy azokban a makettes dobozokban készre vágott munkadarabok szerepelnek, amiket csak össze kell rakni.

Almási Károly, bár először nem vette észre, de ezen a derűs napon szinte önként kapta be a horgot.

– Mit tudhattok ti erről, laikusok? – kedélyeskedett vigyorogva. – Először is: nem vágott munkadarabokról van szó, hanem öntött munkadarabokról. Amikor azokat leválasztjuk az öntőkeretről, már eleve ott marad az öntőcsonk egy aprócska darabja, amit mindenképpen le kell reszelni. De a munkadarab maga is lehet sorjás, így hát a reszelést nem lehet megspórolni.

– Biztos vagy te ebben? Végül is jó pár évtized eltelt azóta, hogy ilyesmivel foglalkoztál. Lehet, hogy manapság már egész másféle technológiával gyártják ezeket a játékokat.

– Nem tetszik nekem, hogy játéknak nevezed a maketteket. Ez is azt bizonyítja, hogy fogalmad sincs az egészről.

– Rendben, többé nem fordul elő. A makett nem játék, megjegyeztem – bólogatott szolgálatkészen Julika. – És még valamit tisztázzunk: kicsit sem sajnálom odaadni a körömreszelőket. Ha kell, hát vidd az egész készletet, ezen ne múljon. Csakhogy van nekem egy félelmem…

– Éspedig?

– A kis Bence karácsonyi ajándékáról beszélünk, ugyebár.

– Úgy van.

– És amikor majd kibontja, egyetlen ember lesz a környezetében, akitől tanácsot kérhet.

– Ez pedig én leszek! – mosolygott büszkén Almási Károly.

– Valóban. Nincs senki más a családban, akinek valaha is lett volna köze a makettezéshez. Viszont a te tudásod is meglehetősen régi keletű.

– Mit akarsz ezzel mondani? – vonta össze a szemöldökét a családfő.

– Hát csak azt, hogy tartok tőle, esetleg le fogsz szerepelni az unokád előtt. Ez semmiképp sem lenne jó. Mondd, mikor láttál te utoljára belülről is ilyen makettes dobozt? Negyvenöt éve? Vagy megvan már ötven is? Lehet, hogy ugyanúgy rá fogsz csodálkozni a tartalmára, mint Bence?

– Igazad lehet – rogyott le egy fotelbe Almási Károly, és mintha sötét fellegek szálltak volna rá a homlokára.

– Nem lenne jó, ha egy pillanat alatt odalenne a tekintélyed a kis unokád előtt – ütötte tovább a vasat Julika. – Hisz az előbb már megállapítottuk, hogy ebben az ügyben csak te lehetsz a segítségedre.

A családfő tekintetében ekkor furcsa tűz kezdett pislákolni, aztán egyenesen lobogni:

– Idefigyelj! Nekem van egy tervem – jelentette ki határozottan.

– És mi lenne az?

– Alaposan szemrevételeztem az Ákos által összevásárolt portékákat.

Ezen a ponton Julika arcán is megjelent egy aprócska félmosoly.

– És azt vettem észre, hogy az egyik készletből véletlenül kettőt is vett. Egy T–34–es tankról van szó. Hát én most megyek, és az egyiket felbontom. Még az is lehet, hogy össze is rakom. És akkor majd kiderül, hogy mennyit veszítettem a tudásomból az elmúlt évtizedek folyamán.

Julika elkísérte a férjét a dolgozószobába. Természetesen kezében a különböző körömreszelőkkel. Azt mondta, mindenképpen szeretné látni, mihez kellenek efféle szerszámok.

– Meg aztán – tette hozzá –, hátha ki tudlak még segíteni egyéb eszközökkel is, ha megnézhetem, hogyan csinálod.

– Sejtem ám, hogy mi a helyzet – mosolygott hamiskásan Almási Károly. – Azt gondolod, hogy az elmúlt évtizedekben annyira megkopott a tudásom, hogy a makettes doboz felbontása után tanácstalan arccal fogok üldögélni az íróasztalom mellett. De el kell keserítselek, asszony! No, csak gyere, lesd meg, hogy mit tud a férjurad még ma is!

„Hej, ha tudnád, hogy mennyire mellétrafáltál!” – gondolta magában Julika, de szólni persze egy árva szót sem szólt.

A családfő kibontotta a dobozt. Szinte gyermeki öröm tükröződött az arcán. Aztán szemrevételezte a csomagolásból előbukkanó különböző apró alkatrészeket, és elégedetten csettintett:

– Ejha! Ez aztán minőségi darab. Alig van rajta sorja. Lehet, hogy végül csak a legfinomabb körömreszelődre lesz szükség, szívem.

Hosszasan tanulmányozta az összerakási útmutatót, majd a régi oldalcsípőfogójával leválasztotta az első darabokat az öntőkeretről. Nagyon meg volt elégedve az eredménnyel.

– Ez a szerszám még mindig igen jól szuperál, semmit sem ártott neki a hosszadalmas pihenő.

– Akkor miért nem vágod le a többi apróságot is vele? Tán csak nem félsz, hogy kicsorbul? – kérdezte Julika incselkedve.

Almási Károly átható pillantást vetett a nejére:

– Na, ettől tartottam, hogy bele fogsz kontárkodni – nevetett fel, aztán nagy komolyan elkezdte magyarázni: – Az ember nagyobb hibát el sem követhetne, mint hogy nekifutásból levágja az összes alkatrészt az öntőkeretről. Ez tipikusan a kezdők hibája. Aztán meg csodálkoznak, hogy összekeverik, vagy nem találják a megfelelő darabot. Csak szép sorjában szabad haladni, ahogy az összerakási útmutató előírja! Az öntőkereten be vannak számozva a darabok, ha mindet azonnal levágod, utána nem fogod tudni, hogy melyik hanyas!

Julika kicsit sem játszotta meg magát, amikor elismerően megjegyezte:

– Úgy tűnik, csöppet sem fakult meg a tudásod, dacára a makettezés nélkül töltött évtizedeknek.

– Ez még csak az elméleti tudásom – hárította el a dicséretet a családfő –, a gyakorlatira majd csak ezután fog sor kerülni.

Azzal elkérte a legfinomabb reszelőt a feleségétől, és hozzákezdett gondosan megtisztogatni az apró alkatrészeket. Miután ezzel végzett, kibontotta a ragasztós tégelyt.

– Ez is mennyit változott az én időm óta! – sóhajtott fel. – Annak idején olyan átható szaguk volt a ragasztóknak, hogy az embernek egy idő után megfájdult a feje, ha sokáig szagolgatta őket. De ennek itt alig érzem az illatát. Hiába, ez már a huszonegyedik század.

Az első munkadarabokat sorra összeerősítette, és elégedetten állapította meg, hogy az alkatrészek kiválóan illeszkednek.

Julika nem sokkal később átment a hálószobába, hogy felhívja az elsőszülött fiát:

– Nagyon jó hírem van, Ákoskám! – szólt bele lelkesen a telefonba, aztán elmesélte, hogy élete párja éppen önfeledten rakja össze egy harckocsi makettjét, tehát a terv eddig fényesen bevált.

A vonal túlvégén Ákos is fellelkesült, majd sokat sejtetően azt kérdezte:

– Ugye, nem gondolod, anyukám, hogy véletlenül vettem abból a bizonyos makettből kettőt is?

– Kisfiam, én eddig is zseninek tartottalak, de most már nem találok szavakat! – áradozott Julika, aztán észbe kapott, és gyorsan hozzátette: – Na persze, én mondhatok rólad ilyesmit, de te azért csak maradj szerény. És különben is, ne igyunk előre a medve bőrére, abból még sosem sült ki semmi jó. A karácsony még odébb van.