Amikor apa és fia hazaérkezett Debrecenbe a makettkiállításról, Ákos öt percen keresztül csak a különböző színű és méretű dobozokat hordta be a kocsija csomagtartójából a szülői házba. A sokadik fordulónál már gyanús is lett az édesanyjának.
– Hát ezek meg micsodák? – tátotta el a száját Julika.
– Nem olyan nehéz kitalálni – felelte Ákos. – Makettkiállításon voltunk, tehát makettek. Ugyanis árulták is a portékákat, ráadásul majdnem féláron!
– És ez egy vándorkiállítás? – érdeklődött az édesanyja. – Mert nekem úgy tűnik, hogy nemcsak elutaztatok riportra, de haza is hoztatok onnan mindent. Egyszerűbb lett volna, ha csak te utazol el, kisfiam, és elhozol mindent apádnak, ki sem kellett volna mozdulnia a dolgozószobájából, úgy is kiváló riportot tudott volna rittyenteni a hozott anyagból.
– Megint kezdődik… – dünnyögte az elsőszülött fiú, de nem olyan halkan, hogy az édesanyja ne hallja meg.
– Mit motyogsz az orrod alatt? – kérdezte Julika.
– Csak afölötti örömömet fejeztem ki, milyen szerencsés az ember, amikor csak az egyik szülőjével utazik, a másik meg otthon marad – felelte nevetve Ákos. – Mert így útközben az édesapjától hallgathatja meg ugyanazt, amivel a megérkezése után az édesanyja fogja ugratni.
– Ha én is szót kaphatok még ebben a házban – szólt közbe a családfő –, akkor hadd kérdezzem már meg, hogy miért hozzánk hordasz be mindent a csomagtartóból, nagyfiam? Nem arról volt szó, hogy ezeket a maketteket a kis Bencének vetted karácsonyra?
Julika már megint eltátotta a száját:
– A kis Bencének? Karácsonyra? Ennyit???
– Pszt – súgta oda az édesanyjának Ákos, amikor az utolsó fordulóval elhaladt mellette –, hamarosan mindent elmagyarázok.
Amikor az utolsó dobozokat is lepakolta a dolgozószobában, Ákos egy kérdéssel fordult a családfőhöz:
– Emlékszel még, hogy mi volt, amikor mi kicsik voltunk, apa?
– Mire célzol, nagyfiam? És pontosan kikre?
– Hát ránk, a gyerekeidre. Hányszor kutattunk karácsonyi ajándékok után annak idején? És hányszor voltunk sikeres megtalálók?
– Hogy hányszor voltatok sikeres megtalálók, azt csak ti tudhatjátok, de az tény, hogy édesanyáddal egy időben már nem győztünk rejtekhelyet találni.
– Na ugye! – vágta rá diadalmasan Ákos. – Hát ezért hoztam be hozzátok a kisfiam karácsonyi ajándékát.
– Nem a megfelelő igét használtad – mutatott rá Almási Károly. – Te ezt a portfóliót ide nem behoztad, hanem behordtad. Egy dologban viszont igazad van. Ha kinn pakoltad volna le az udvaron, akkor még a Nemzetközi Űrállomásról is lehetne látni szabad szemmel. Tényleg azt akarod nekem bemesélni, hogy ez mind a fiad karácsonyi ajándéka lesz? Nem kényezteted el egy kicsit azt a gyereket? Vagy annyira biztos vagy benne, hogy megkedveli a makettezést, hogy húsz évre előre bevásároltál neki minden karácsonyra?
Ákos megpróbált méltatlankodó arckifejezést ölteni:
– Most ezt neked kell elmagyaráznom, aki gyerekkorában makettező volt? Honnan tudhatnám előre, hogy Bencének mi lesz a kedvence? Lehet, hogy a repülők. De az is lehet, hogy a helikopterek, vagy a harckocsik. Esetleg a hajók. A figurákról meg aztán nem is beszélve. Te is láthattad a kínálatot. Volt német katona, orosz katona, francia katona, amerikai katona. Lövész, harckocsizó, sofőr, felderítő. Téli ruházatú, nyári ruházatú. Amit csak el tudsz képzelni. És akkor még a méretarányokról nem is beszéltem! Egy a hetvenkettőhöz, egy a negyvennyolchoz, egy a harmincöthöz, hogy csak a főbb méreteket említsem. Továbbá azt is…
– Na jó, fejezzük ezt be – szólt közbe elnéző mosollyal a családfő. – Komolyan azt hiszed, hogy nem világos előttem, mi volt a terved? A szívemet műtötték meg, nem az agyamat – nevetett fel jóízűen. – Körbepakoltál engem a színes portékákkal, hogy mozdulni sem tudok, és most úgy képzeled, hogy valamelyiket majd csak kibontom egyszer, mert nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek. És ha már kibontottam, akkor össze is rakom. És amíg ilyesmivel pepecselek, addig sem a munka jár az eszemben. Furfangos terv, meg kell hagyni!
Ákos kissé meghökkent, de csak ennyit szólt:
– Az a gyanúm, apa, hogy te sokkal nagyobb stratégának gondolsz engem, mint amilyen valójában vagyok.
– Stratéga. Remek kifejezés. Ez is a makettkiállításon ragadt rád? – kérdezte Almási Károly, és közben olyan büszkén mosolygott, mintha valami világtörténelmi jelentőségű összeesküvést leplezett volna le.
Ákos ezt a kérdést már válasz nélkül hagyta, és kioldalgott a konyhába az édesanyjához. Julika jól hallotta a dolgozószobában lezajlott rövid párbeszédet, ezért halk, de bosszús megjegyzést tett a fiának:
– Nem volt rossz terv, de talán tényleg nem kellett volna hazahoznod a fél makettkiállítást, akkor nem lett volna ennyire feltűnő.
– Én még azért nem zárnám ki, hogy bejöhet a tervem – próbálta nyugtatgatni az édesanyját Ákos.
A következő napokban érdekes dolgok zajlottak le Almási Károly dolgozószobájában. Hősünk természetesen azonnal hozzákezdett a riport megírásához. „Addig kell papírra vetni mindent, amíg friss az élmény” – mondogatta magában. De egyre többször pillantgatott a szobában felhalmozott makettes dobozokra.
Aztán egyszer csak a homlokára csapott:
– Hej, de ostobák vagyunk! És hogy a nagyfiamnak nem jutott eszébe, az hagyján, de hát nekem sem? Egy makett összerakásához nem elég maga a makett! Hát szerszámok, ragasztó meg festék is kell hozzá!
Felállt a székéből, odament a nagy iratszekrényhez, aztán leguggolt, és elkezdett az alsó polcon kotorászni. Az irattartó mappák mögé benyúlva a kezébe akadt egy doboz. Kiemelte. Furcsa tekintettel végigsimított a tetején. Aztán visszaült az íróasztalához, maga elé tette a dobozt, és óvatosan felnyitotta a tetejét.
Elsőként egy szike akadt a kezébe. Lehúzta róla a védőkupakot, forgatta, nézegette. Vajon van–e még éle?
Aztán egy oldalcsípőfogót emelt ki. Az még használhatónak tűnt. Ugyanez már nem volt elmondható a reszelőkről és a festékekről. Utóbbiak mind beszáradtak az aprócska tégelyekbe. Ahogy a ragasztó is.
Almási Károly felállt a székéből, és kabátot húzott.
Hát így akarja átadni a kis Bencének a karácsonyi ajándékot Ákos? Tiszta szerencse, hogy van a kis Bencének egy okos nagyapja, aki most szépen elmegy egy helyi makettboltba, és megveszi a szükséges felszerelést.
Julika aggodalmasan nézett az elviharzó férje után. E percben egy fabatkát sem tett volna arra, hogy Ákos terve valaha is működni fog. Szomorúan hívta fel a nagyfiát, és beszámolt neki róla, hogy az édesapja láthatóan csöppet sem szándékozik leállni a stresszes, rohanó életmóddal, és félő, hogy ennek rossz vége lesz.
Ehhez képest két óra múltán végtelen nyugalom telepedett Julika lelkére, és egyre büszkébb lett az elsőszülött fiára, akit e percben egyszerűen zseninek gondolt.
Nem így Almási Károly! Ő egész más szót említett Ákossal kapcsolatban:
– Képzeld, az ütődött fiunk szerszámok nélkül akarta átadni a karácsonyi ajándékot a kis Bencének! No de én tettem róla, hogy ne legyen semmi grimbusz. Felfedeztem a belvárosban egy remek kis makettboltot, ahol alaposan bevásároltam – lengette meg a szatyrot a neje orra előtt
Majd ki is csomagolt, és ekkor már némi aggodalom is vegyült a hangjába:
– Szerszámokat, ragasztót és festékeket be tudtam szerezni, de a reszelőkkel bajban vagyok. Azt mondta az eladó a makettboltban, hogy próbálkozzak valamelyik műkörmösnél vagy egy szépségszalonban. Az általuk használt körömreszelők tökéletesen alkalmasak makettezésre is. Na most én nem igazán tudom elképzelni magamat, ahogy benyitok egy műkörmöshöz vagy egy szépségszalonba. Ha érted, mire gondolok. Viszont eszembe jutott, hogy van nekem egy csodálatos feleségem, akitől bizonyára kérhetek néhány körömreszelőt a karácsonyi ajándékhoz.
Julika boldogan pattant fel a fotelből, és úgy érezte, akár az összes körömreszelőjéről is lemondana, csak hogy teljesüljön a terv.
