Gergő egyelőre megpróbált a humor eszközéhez nyúlni, hogy enyhítse a feszültséget:
– Már ne haragudj, de miért annyira fontos neked, hogy hogy néz ki ez a magánnyomozó? Nyilván nem visel zöldre festett hajat, és erős a gyanúm, hogy az öltözete sem extravagáns. Ebben a szakmában nem túl előnyös, ha valaki rögtön szemet szúr az utca járókelőinek. De ha esetleg úgy képzeled el, hogy felhajtott gallérú ballonkabátban, kezében egy hatalmas nagyítóval lopakodik az utcán, és hirdetőoszlopok mögé bújva követi a megfigyelt személyt, vagy egy kávézó teraszán ülve, átlukasztott újság mögül lesi az utca forgatagát, akkor szintén el kell, hogy keserítselek: ilyesmi manapság már csak régi filmekben fordul elő.
A vicc nem hatott. Annának még csak halvány mosoly sem ült ki az arcára. Épp ellenkezőleg. Talán még idegesebb és bosszúsabb volt, mint fél perccel korábban.
Ettől persze Gergő is elkedvetlenedett, sőt! Mintha az elmúlt hónapok összes nyomorúsága újra a lelkére telepedett volna, egyszerűen összecsuklott. De szó szerint, mert úgy rogyott bele a nappali egyik foteljébe, hogy attól a mozdulattól még Anna is megijedt:
– Mi az, rosszul vagy? – kérdezte riadtan.
Gergő üres tekintettel bámult maga elé, és csak nagy sokára szólalt meg:
– Azt hiszem, most lett elegem mindenből. De tényleg. Hónapok óta máson sem igyekszem, csak próbálok neked minden módon segíteni. De bármit csinálok, minden rossz. Ezt már képtelen vagyok elviselni. Besokalltam.
– Megijesztesz – motyogta alig hallhatóan Anna, és ebben semmi színpadias nem volt, mert most már tényleg nagyon megijedt a férje szavaitól, pedig a java ekkor még hátra volt:
– Nézd, én nem akarok hazudni neked. Úgyhogy megmondom egészen őszintén: most legszívesebben visszamennék a bátyámékhoz Debrecenbe. Igaz, hogy lényegében egész nap dolgoztam, de mégis sokkal jobban éreztem magam. Szinte kipihenten jöttem haza. De mindenképpen feltöltődve. Egy szerető család vett körül, vagy legalábbis a családom egy része, akik között nem kellett egyfolytában azon aggodalmaskodnom, hogy jaj, nehogy már megint rosszat szóljak, nehogy olyasmit mondjak, ami valakinek nem tetszik, félreérti, belemagyaráz valamit, esetleg pont annak az ellenkezőjét, amit mondtam, és majd napestig magyarázkodhatok, vagy netán hetekig, hónapokig. Arról nem is beszélve, hogy eszméletlenül sokat nevettünk! És én ott rájöttem, hogy melletted már azt is elfelejtettem, milyen érzés vidámnak lenni…
– Hát, én nem sokszor nevettettelek meg az utóbbi időben, ez tény – sóhajtott Anna –, de mentségemre szolgáljon, hogy rajtam kívül álló okok miatt alakult így.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak a közös nevetéseket, bolondozásokat sírom vissza – folytatta Gergő. – A sógornőm például az egyik este úgy lekapott a tíz körmömről, hogy pityeregve mentem aludni. De mégis felemelő és boldogító érzés volt, mert olyasmire ébresztett rá, amit eddig képtelen voltam elfogadni. Ám ezzel még mindig nincs vége! Nemcsak ilyen katartikus pillanatokból állt a látogatásom, egy percig sem felejtettelek el, és hogy mi a legnagyobb problémád most. Ákosék ebben is mellettem álltak, próbáltak minden módon segíteni. Ő is és Magdi is. Próbáltuk közösen kitalálni, hogy mit tehetnénk érted. A legjobbat akartuk neked, mint mindig. És arra jutottunk, hogy egy szakembert fogunk megbízni, aki leveszi a válladról a terhek egy részét. Persze nem ingyen, de hát…
– Éppen ez a legnagyobb bajom – szólt közbe Anna. – Mert az igaz, hogy fogalmam sincs a magánnyomozásról, mint olyanról, de azt azért én is sejtem, hogy nem dolgozik olcsón egy efféle szakember. Miből fogjuk kifizetni a jelenlegi helyzetünkben? Nyilvánvaló, hogy Ákos fog segíteni, és én pontosan tudom, hogy ez mivel fog járni rád nézve. Megint csak rosszul fogod érezni magad, mert amilyen nyakas és büszke vagy, téged ez…
– Állj! Ne is folytasd, szívem! – harsant fel Gergő ellentmondást nem tűrő hangja. Hosszú idő óta most nézett először a feleségére, és közben halványan elmosolyodott. – Ebben a tárgyban is jelentős változásokat hozott a debreceni látogatásom.
– Mármint milyen tárgyban? – kérdezte Anna.
– Az anyagiak tárgyában. Úgy fogalmazhatnám meg legegyszerűbben, hogy beláttam, eddig egészen rossz volt a hozzáállásom. Ugyan miért ne fogadhatnám el a bátyám anyagi jellegű segítségét?
– És mindezt pár nap alatt?
– Még annál is gyorsabb volt a dolog. Egyetlen este elég volt hozzá. Sőt, egyetlen beszélgetés.
– Hát, ez elég hihetetlenül hangzik…
– Na jó, az az igazság, hogy azért a fél éjszakám ráment. Már úgy értem, miután elvonultam a vendégszobába, még sokáig nem tudtam elaludni, egyre csak töprengtem, és az elhangzottakat forgattam magamban, de végül arra jutottam, hogy teljesen igaza van Magdinak.
– Magdinak???
– Úgy bizony! Mert még csak nem is Ákos érdeme. Ő jószerivel nem is szólt semmit, legalábbis akkor, amikor Magdi igazán magához ragadta a kezdeményezést.
Gergő elhallgatott, és kérdően nézett a feleségére. Aztán kedvetlenül így szólt:
– Látom, nem akarsz hinni nekem.
– Nem arról van szó, hogy nem akarok hinni, de azért lássuk be, mindez eléggé valószerűtlenül hangzik – szögezte le Anna.
– Aztán mi ebben annyira valószerűtlen?
– Még kérded? Amióta ismerlek, legalább háromszor vesztél össze ezen a témán Ákossal. És mindig ugyanaz volt a nóta. Ő segíteni akart, te végtelenül önérzetesen ellenálltál, nem is büszkén, hanem inkább már csökönyösen, erre most kiderül, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt homlokegyenest megváltozott a hozzáállásod.
– Nem is tudsz róla, de kimondtad a megfejtést: igen, többször összevesztünk ezen a témán Ákossal. Mondd már el nekem, hogy mikor szokott bármi jó kisülni az összeveszésekből? Nem veszekednünk kellett volna ezen, hanem egyszer higgadtan, alaposan megtárgyalni a dolgot.
– De hát az előbb még úgy fogalmaztál, hogy Magdi lekapott a tíz körmödről! Az nem egy higgadt tárgyalás.
– Igen. Ez volt az első rész. Hogy úgy mondjam, a bevezető – nevetett fel Gergő. – Az kétségtelen, hogy a döbbenet erejével hatott rám. Talán ez is volt a sógornőm célja. Hogy aztán elhallgassak, és maradéktalanul oda tudjak figyelni arra, amit meg akar velem értetni.
– És végül sikerült…
– Úgy van!
– Tehát azt akarod nekem mondani, hogy amit a bátyád, az országos hírű és tapasztalt pszichológus több mint egy évtizeden át nem tudott nálad elérni, azt a sógornője, aki egyébként egy középfokú végzettséggel rendelkező háztartásbeli, egyetlen beszélgetéssel elérte? Jól értem?
Gergő újra elkedvetlenedett, sőt több is volt ez annál, megsértődött.
– Nem is tudom, a mondandód melyik része volt bántóbb és ostobább – jegyezte meg szigorúan.
Anna is érezte, hogy kissé elvetette a sulykot, azért egész más hangon folytatta, kedveskedőn és tapintatosan:
– Nézd, én készséggel elhiszek neked mindent, és biztosan érzed, hogy a javadat akarom. Nekem az a legfontosabb, hogy jól érezd magad a bőrödben. Ha azt mondod, hogy mostantól mindenféle skrupulus nélkül elfogadod majd a testvéred segítségét, én annak szívből örülök. De őszintén bevallom, ott még nem tartok. Jelenleg inkább nagyon aggódom.
– De ha valóban hiszel nekem, akkor mi okod van aggódni?
– Attól tartok, hogy ez csak átmeneti állapot nálad. Lehet, hogy a sógornőd kiváló beszédet tartott, és nagy hatással volt rád, de mi lesz akkor, ha kiderül, hogy mégsem tudsz kibújni a bőrödből? Mi lesz, ha elfogadod az anyagi segítséget, de aztán megint úrrá lesz rajtad a büszkeség, előbújik az a nagy önérzeted, és megint csak őrlődni fogsz? Sőt! Immár duplán, mert ráadásul még szégyellni is fogod magadat azért, hogy belementél ebbe az egészbe, és elborít a szégyen. Én ezt nagyon nem szeretném, és féltelek ettől.
