Magdi érezhetően kezdte elveszíteni a türelmét:
– Szívem, én komolyan mondom, hogy ha csak annyit ismernék belőled, amit itt az utóbbi tíz percben előadtál, akkor soha el nem hinném, hogy te egy országos hírű pszichológus vagy, aki nem is olyan régen még tévéműsort vezetett, és minden évben ír egy könyvet, amelyik hetekig vezeti a sikerlistákat. Hogy lehetsz ennyire értetlen? Tényleg nem világos, hogy miről beszélek? Ha a bor tompította el az agyadat, akkor legközelebb egy pohárral kevesebbet igyál. Vagy ha már fáradt vagy, akkor szóljál, aztán majd máskor folytatjuk a beszélgetést.
– Arról szó sem lehet. Most már járjunk a végére ennek a témának – javasolta eltökélten Ákos.
– Rendben, én is benne vagyok, de akkor próbálj jobban figyelni – biztatta a neje. – Csak annyi a dolgod, hogy elképzeld, milyen érzés lenne, ha mindenre tőlem kellene pénzt kérned. Sőt, ne csak elképzeld, hanem éld bele magad jó mélyen! A tankoláshoz, egy szaklapra való előfizetéshez, egy öltöny megvásárlásához, mindenhez!
Némi csönd telepedett a teraszra. Ákos hosszan meredt maga elé, aztán csöndesen megkérdezte:
– Milyen férjnek látsz engem? Olyannak, aki azt gondolja, hogy ő keresi meg a pénzt, tehát az az övé, és senkinek semmi beleszólása, hogy mire költi?
– Nem – vágta rá azonnal Magdi. Aztán pontosított: – Legalábbis ma már nem. Kezdetben voltak ilyen félelmeim, de bebizonyítottad, hogy teljesen más a felfogásod.
– Akkor talán attól tartottál, hogy elherdálom a pénzt?
– Na, ha valamitől soha nem tartottam, akkor ez az! – nevetett fel Magdi. – Ilyen szempontból te abszolút kifogástalan férj vagy. Nincsenek káros szenvedélyeid, és szinte alig költesz magadra. Nem vonz a lóverseny és a sportfogadás, és a legközelebbi barátaiddal sem ülnél le pénzben kártyázni. Még egy kaparós sorsjegyet sem vettél soha. Azt gondolom, hogy te nagyon is jól bánsz a pénzzel. Pontosan ugyanolyan megfontolt vagy ezen a téren, mint az élet bármely más területén. Emlékszem, amikor az egyik barátod ajánlott valamilyen részvényt, nem hagytad magad rábeszélni. Utána ő be is fürdött vele rendesen. De már akkor is azt mondtad, hogy ilyen kockázatos dolgokba akkor sem fektetnél be, ha egyedülálló lennél, nemhogy így, hogy a családodra, a gyerekeidre kell elsősorban gondolnod. Ezt nagyon megnyugtató volt hallani.
– Most már csak egyvalamit nem értek, és ezt már nehéz lenne a borra fogni – mondta Ákos. – Ha ez a véleményed rólam, akkor mi okozta köztünk a kezdeti félreértéseket? Mert azt nem tagadhatod, hogy az anyagiak miatt nagyon aggódtál, amikor elkezdett a szekér futni velem.
– Nem olyan bonyolult a magyarázat, mint hinnéd – felelte Magdi. – Te egy végtelenül idealista és puritán ember vagy. Tartottam tőle, hogy pont emiatt a két tulajdonságod miatt ki fog folyni a pénz a kezeid közül. Mondjuk… mit tudom én… eljótékonykodod, és nem gondolsz a jövőre.
– De hiszen jótékonykodni manapság is szoktunk!
– És ezt nagyon helyesen tesszük, hiszen, ahogy mondani szoktad, nem lehet mindig csak kapni, adni is kell. És én ezzel nagyon is egyetértek.
– Én viszont még mindig nem értelek – sóhajtott fel Ákos. – Nincs egy perce, hogy azt mondtad, sohasem tartottál tőle, hogy el fogom herdálni a pénzt. Most meg…
– Azért vannak ám fokozatok – vágott közbe Magdi. – Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki annyit költ el jótékony célra, amennyit megengedhet magának, vagy úgy csinál, mintha nem lenne holnap, mintha ne lennének például gyerekei, akiknek a jövőjére gondolnia kell, vagy ne lennének rokonai, akiket alkalomadtán meg kell segítenie. Továbbá azt se felejtsd el, hogy két időszakról is beszélünk. Egyrészt a megismerkedésünk idejéről, amikor még nem sokat tudhattam rólad, és az együttélésünk idejéről, amikor már alaposan megismerhettelek. Arról nem is beszélve, hogy addig nagyon nehezen lehet felmérni valakiről, hogy mit csinálna, ha sok pénze lenne, amíg nincs sok pénze – mutatott rá nevetve Magdi.
– Azt hiszem, csak most kezdek néhány dolgot megérteni – mondta Ákos. – De azért megpróbálom összegezni, hogy jól értem–e, és kérlek, javíts ki, ha tévedek. Tehát: a házasságunk kezdetén attól tartottál, hogy nem tudok bánni a pénzzel, és az ki fog folyni a kezeim közül. Úgy gondoltad, én annyira idealista, puritán és impulzív ember vagyok, hogy ezen tulajdonságaim miatt egyrészt nem is igazán tudom majd megbecsülni azt a pénzt, ami megkerestem, másrészt pedig fennáll a veszély, hogy egyszerűen elszórom jótékonykodásra, netán szétosztogatom a rokonaim körében. És nem gondolok a jövőre, legfőképpen a gyerekeink jövőjére. De miután láttad, hogy efféle veszélyek nem fenyegetnek, megnyugodtál, és ezért van az, hogy újabban már leginkább te noszogatsz azért, hogy segíthetnék többet is a testvéreimnek és a szüleimnek.
– Szerintem elég jól összefoglaltad – nyugtázta Magdi. – Legalább már ezt a részét érted.
Ez utóbbi kijelentést Ákos elengedte a füle mellett, mert még motoszkált benne egy kérdés:
– Végül is mennyi időnek kellett eltelnie, amíg megértetted, hogy mellettem ilyen szempontból is biztonságban érezheted magad?
– Elég soknak – vallotta be Magdi. – Legfőképp azért, mert jó pár dolog akadt akkoriban, amik mind–mind akadályozták, hogy zöld ágra vergődjünk ebben a kérdésben. Gondolok itt a sértődésekre, duzzogásokra, haragszomrádokra, néha még veszekedtünk is emiatt, és emlékszem, engem az zavart a legjobban, hogy te azt hitted, a testvéreidtől vagy a szüleidtől sajnálnám az anyagi segítséget. Nehéz volt veled megértetnem, hogy mint minden anya, elsősorban a gyerekeim jövőjét féltem, az ő szempontjaik számomra mindenek felettiek. De hogy a kérdésedre is válaszoljak, sokat nyomott a latban, hogy mindig részletesen beszámoltál minden pénzügyi kérdésről. Hogy mikor, milyen számlát nyitottál, milyen kötvénybe fektettél, és miért pont olyanba, nem másmilyenbe, és még sorolhatnám. Aztán az a részvényes példa is sokat segített, amit az imént említettem. Lassacskán tehát rájöttem, hogy nincs mitől tartanom az anyagiak terén sem, minden fillér jó helyen van a kezedben, amit megkerestél.
Miután Magdi elhallgatott, egy rövid időre csönd telepedett a teraszra. Ákos láthatóan töprengett valamin, aztán így szólt:
– Lenne egy javaslatom, szerintem tetszeni fog neked.
– Kíváncsian hallgatom.
– Amint lehetőségünk lesz rá, fogjuk magunkat, és együtt szépen befáradunk egy pénzintézetbe, amelyikbe csak szeretnéd, és ott nyitunk egy közös bankszámlát.
– Mármint olyat, amelyikhez csak együtt férhetünk hozzá? – kérdezte Magdi.
– Nem. Egy olyat, amelyikhez külön–külön is hozzáférhet bármelyikünk.
– Eddig jól hangzik – ismerte el Magdi. – Aztán mennyi pénzt szándékozol rátenni?
– Amennyit csak akarsz – mosolyodott el Ákos –, de ezt inkább ne most beszéljük meg. Hűvös lett, a bor is elfogyott, ideje volna lefeküdnünk.
– Most jött el az a pillanat, amikor azt kell mondanom: mindenben tökéletesen egyetértünk – jelentette ki elégedetten Magdi, aztán feltápászkodott a székről, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
– Valamit azért még el kell árulnom – szólalt meg sejtelmesen, de hamiskás mosollyal Ákos. – Egy dolgot nem jól tudsz, mert életemben egyszer vettem egy kaparós sorsjegyet.
– Jóságos ég! – csapta össze a kezét tettetett ijedtséggel Magdi. – Aztán mennyi pénzt kockáztattál meg?
– Egy százast – vallotta be Ákos. – Rég volt már, a postán volt dolgom, és a levél feladása után a postás kisasszony rám tukmált egy sorsjegyet. Nyomban lekapartam, de közben máris gyötört az önvád, amiért hagytam magam rábeszélni. Szerencsére egyből visszanyertem az árát. Amikor beváltottam, egy másik sorsjegyet akart velem húzatni a postás kisasszony, de én visszakértem a százasomat. Szegénykém, szerintem azóta is ott ül, és nem érti, hogy mi történt – fejezte be az elbeszélést nevetve Ákos.
